Horváth Ágnes: Vajda Lajos, az aszkéta festő (1908-1941)

Ahogy ránézünk a születési és halálozási évszámra, mindannyiunkat döbbenet fog el az élet szűkössége miatt. A döbbenetből ocsúdva gondolkodni kezdünk. Na, persze, a háború. De hiszen Magyarország éppen hogy belépett a háborúba! Életrajzának utánanézve újra érteni véljük: na, persze, magyar zsidó sors. Ez is pontatlan. Vajda ugyanis nem munkaszolgálatosként halt meg – bár halálához nem kis mértékben járult hozzá a munkaszolgálat –, hanem a kiújult tüdőbajába.

Vajda sorsához, vagyis életéhez és művészetéhez nagyban hozzátartozik, hogy besorolhatatlan. A magyar zsidó származású Vajda a szerb környezetben a pravoszláv ikon hatása alá kerül, a polgárságot elutasítja, művész lesz, méghozzá avantgárd művész a feudális magyar ugaron, négy éves párizsi tartózkodással a háta mögött (1930-34), amikor is nagyjából asszimilálja és megismeri mindazt, ami Európában akkoriban jelentős. És a festő Vajda nagy csodálója Bartóknak. Ő maga mindig szeretett volna muzsikus lenni.[…] Gyakran mondogatta, hogy a zene a legspirituálisabb művészet.[1]

Csupa „nem remélt fordulat” az élete:[2]

Mert nem remélem hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cseréljek
Ilyesmire törekedni nem törekszem

Vajda Zalaegerszegen, kispolgári zsidó családban született. Kilenc éves, amikor a család Szerbiába költözik, ahol osztrák, később szerb iskolába jár (1917-23). A „bírósági irodatiszt” apa még a háború kezdetén kitanulja a szűcsmesterséget, mert egyik rokonszenves tulajdonsága, amelyet azonban csak Lajos ért meg, hogy húzódozik a polgároktól és csak iparosokkal és parasztokkal barátkozik. Lajos szintén kerülte a polgárok társaságát, általában félt, idegenkedett tőlük, az egyszerű embereket szerette.[3] Mégis van egy „visszafordulás”: a család – immáron csupán nővére, Teri és Lajos, a két fivér Szerbiában marad, mindkettő szerb lányt vesz feleségül, a főként szerbek lakta Szentendrére költözik, ahol hat /!/ pravoszláv templom van. Tizenhét éves, amikor – szinte giccsesen, mondanánk, ha nem az életébe kerülne!, ismétli a bohémélet-sorsot: festeni indul, megázik, nem öltözik át, megfázik, csonttuberkulózist kap. Hét műtéten esik át az életvidámnak született fiú, akinek mindenki nagy jövőt jósol. Újabb megrázkódtatás éri, amikor elveszíti szelíd és szerető édesanyját, akitől zsidóság-élményét kapta. Amikor 1928-ban fölveszik a Képzőművészeti Főiskolára, sorsszerűen az akkor leghaladóbb tanárok, Csók és Vaszary növendéke lesz, akiknek majd éppen őmiattuk, a magyar „Vadak” miatt (Kepes György, Korniss Dezső, Schubert Ernő, Trauner Sándor) kell megválniuk a katedrától, ahogy a fiataloknak pedig az akadémikus szellemiségű főiskolától. Ekkor ismerkedik meg Kassák „Munka” körével, és itt következhetett be a nagy találkozás Szabó Lajossal – egy újabb fordulat-forrás –, hiszen ő adja a kezébe a spirituális-kutató élet kiapadhatatlan kútját, a Bibliát. De ott van mellette Párizsban (1930-34) is, ahol Vajda mindig üres gyomorral az albumokat bújva, a kiállításokat járva ismeri meg a jelentős festészeti­–szellemi mozgalmakat (Klee-t, a szuprematista Malevicset, Kandinszkijt, Picassót, Chagallt, Max Ernstet, hogy csak a Vajdára nézve legfontosabbakat említsük). Mikor hazajön, hamarosan, 1935-ben megismeri leendő feleségét, Vajda Júliát, aki élete végéig, majd a halála után töretlen és méltó társa marad, valamint barátját, örök hívét, Bálint Endrét. A sors különös szeszélye folytán a már ágyhoz kötött Vajda utolsó hónapjaiban Szabó bekerül a János Kórházba, ahol olyan jó hozzá, mintha az anyja lenne.[4]

1941. szeptember 6-án „csak ennyit mondott: „Látod, Bandi, mivé lesz az ember.” […] Már nem kapaszkodott az élőkbe, édesanyját emlegette. Nagyon csendesen halt meg.[5]

* * *

„Amikor Vajda Lajos elfoglalta újabb albérletét és vulkánfíber bőröndjét letette a padlóra, a szoba azonnal cellává változott.” – írja az a Bálint Endre, aki nemcsak Vajda fiatal barátja és korai méltatója, de az első, magyarul megjelent Kafka regény, A per illusztrátora is. A cellám a váram, mondja Kafka, parafrazálva a „My home is my castle” barátságosan unalmas fordulatát. Nincs otthon, nincs nyugalom, nem vagyok ura semmiféle vagyonnak, birtoknak, nem „művelem a kertemet”, és nem építek sem hont, sem otthont. Azon az egyen kívül, amelybe belépni igyekszem:

Mielőtt a Szentek Szentjébe lépnél, le kell venned a cipődet, de nem csak a cipődet, hanem mindent, utazóruhát és csomagot, de még alatta a meztelenséget és mindent, ami a meztelenség alatt van, és mindent, ami alatta rejtőzik, azután a magot, majd a mag magját, azután a fölösleget, azután a maradékot, azután még a múlhatatlan tűz látszatát is. Csak magát a tüzet szívja föl a Szentek Szentje, és csak Ő szívhatja föl, ennek egyikük sem tud ellenállni.[6]

Ennek a lecsupaszításnak, ennek a „szűkszavúságnak” Vajdánál kettős jelentése van. Egyrészt így válaszol az akkor, az 1930-as években a magyar festészetben uralkodó kordivatra, „a bőbeszédű posztimpresszionizmusra”.[7] Mert többet akart puszta ábrázoló festészetnél. Páratlan megjelenítő erő. Figurális képein beérte pár halk színnel és néhány roppant egyszerű formával, de éppen ebben az önkorlátozásban feszül az a nagy szellemi koncentráció, amely Vajda alakjait és képmásait valóban monumentálissá avatja.[8] És tegyük hozzá, hogy ugyanez az önkorlátozás, ugyanez az aszkézis, a mindig nehezebbet és nagyobbat akarás zárja le a Vajda-portrék szemét is. Szinte minden arcképén az ember befelé néz, a lelki mélyvilág átható, tömör igézete” felé,[9] az „örök lélek” felé törekedve, amely „nem múlik el sohasem” – írja feleségének, Vajda Júliának. Vajda nem fest semmi olyat, ami pusztán szemrevaló lenne, sem magának, sem másoknak nem engedi, hogy elcsábuljanak. Még a leghétköznapibb testtartást és környezetet mutató rajzon is, az otthonában ülő Anna Margit befelé néz, az intenzitás irányába. A külvilág felé csupán a nyakában kéklő medalion fordul. Ezen a szűk ösvényen, ezen a diadalmas kéken át kell, vagy lehet az emberi tekintetnek áttörnie magát. „Vajda a szín aszkétája, az élet szépségeinek aszkétája” – mondja Mándy Stefánia, a máig egyedülálló Vajda-monográfia szerzője.[10]  Tegyük azonban hozzá: a vonal és a tárgyi világ aszkétája is. Vajda világában ugyanis nincs árnyék, a tér nála olyan átható, olyan levegős, annyira fényből szőtt, hogy a Nap sugara könnyedén áthatol minden anyagin – de csak látszólag könnyedén, mert Vajda már a „szellemi koncentráció” révén levakarta a fölösleget. A Torony tányéros csendélettel és az ikonos, és nem ikonos Önarcképek ezt világosan mutatják.

A Tányéros csendéleten: a tányéron kés, alma, ablak, fölötte torony. Az élet vérkeringését biztosító őstáplálék, az alma, a bűnbeesés forrása és gyümölcse, a héja mintegy belemarkol a csak enyhén, és ezúttal színnel tagolt tér csendjébe. A kígyószerűen csábító kés, a merő értelem a szemlélődő, meditatív ablak-szemek között keresztülhasítja, most nem kígyóként körbefonja az otthont jelentő tányért, és megszabja az ellenpontot képviselő templomtorony tengelyét. Ez a kép létképlet. Egy második pillantás pedig azt tárja föl nekünk, hogy a templomtest, azaz a templom hasa a tányér belseje, vagyis a táplálék maga. Így zárul össze a két táplálék, a testi és a szellemi. És mindez ugyanabba a – mondhatnánk zenei – csendbe ágyazva, mint a csukott szemű portrék.[11]

A portrékon a test három eleme van jelen: a fej, a nyak, a váll. Az adys nyak, a protestáló nyakasság közvetítő a szellős-szellemi fej és a Vajdánál többnyire spirituálisan légiesített test között. A nyak itt lélekcsatorna. A váll lenne a maga-tartás, az erő, test és lélek határán, amelyet fölemel, spiritualizál, szellemivé old a testet borító stóla, vagyis az ökumenikus tálisz. (Még a mindig patyolatfehér ingnek is hasonló a szerepe.) Ahogy a kipa megóv az éggel, a szakrálissal való közvetlen érintkezéstől, a vele való elbírhatatlan találkozástól, úgy emeli föl: szublimálja a puszta testit-materiálisat a vállra nehezedő, súlyos, mégis könnyű matéria.

Előttem fekszik egy régi ´Ma´, s ahogy lapozok benne, egy nagyon szép Rimbaud vers kerül elém. Leírom számodra, hogy Te is élvezd csodálatos szépségét. Ugye tudod, hogy én nem vagyok egy szentimentális versrajongó, de ez a Rimbaud-vers nagyon olyan, amilyenért lelkesedni tudok.

HAJNAL

Megcsókoltam a hasadó nyári hajnalt.

A házak homlokán már semmi sem mozdult,

Halott volt a víz. Az árnyékok még az erdő alján

Bolyogtak; ragyogó kövek néztek és hangtalanul

kinyíltak a szárnyak.

Az volt az első kaland, hogy az eperrel és

Sápadt tüskével benőtt úton egy virág megmondta

Nékem a nevét.[12]

A szentendrei házak-sorozat képein is ez a Rimbaud-i csönd szól, és a Liliomos önarcképen ez a virág mondja meg „néki a nevét”.

Vajda egész művészetét a múlhatatlannak szenteli. Közösségben megvalósuló mozgalomban gondolkodik, és minden törekvése egyetemes törekvés. Korniss Dezsővel – Bartók példáján is felbuzdulva – a népi hagyomány, egy olyan hagyomány tárgyi emlékeinek felkutatására és összegyűjtésére indulnak, amely erőt és szilárdságot tud képviselni a modern városi civilizáció rombolásával szemben. Korán felismerte azt, amit a filozófus Szabó Lajos, a szellemi társ és barát így mond:

„Egy szélesen értelmezett Közép-Európa magyar centrumában. Magyarország vált alkalmas edénnyé és hadszíntérré kelet és nyugat megújuló szellemi hagyományainak megütközésére. Itt talált produktív visszhangra minden kísérlet, melyben az élet kutató-pionírjai visszakeresték önnön életüket a szellem, az alkotás és a zsenialitás problémáinak centrumba helyezésével.”

Kelet és Nyugat, primitívek és avantgárd – „konstruktív-szürrealista tematika”, fogalmaz Vajda –, zsidó és keresztény hagyomány, primitívek és Európa, a természet és a népi élet tárgyai – egyszóval csupa, időn és téren átívelő szándék vezérli. Ez a tág szellemi orientáció ítélte magányra és meg nem értésre. Mert „az első lépést egyedül kell megtenni, osztagban nem lehet.” – mondta Vajda művészete kapcsán Szabó, aki szerint Klee és Max Ernst is szerepet játszott abban, hogy létrejöhessen az általa kozmogrammatikus, azaz világ-ábrázoló művészete. Mert hiszen egész világokat ábrázol egy-egy Vajda-rajz, holott a rajz igazán a legpuritánabb képzőművészeti műfaj. Egész szellemi-lelki-fizikai kozmosz jelenik meg, még ha csupán fejet, házat vagy utcarészletet látunk is. Ahogyan világot ábrázolnak az Uri Asaf által nagyon pontosan „szénjeleknek” nevezett szénkompozíciók is. És ábrázolnak: az aszketikus Vajda itt szinte tobzódik a formákban.

„Ha kész vagyok valamivel, képes volnék azt órák hosszat elnézni, szemlélni és álmodozni tovább a képélményt, mert érzem ösztönösen azt, hogy sohasem kész egy kép azzal, hogy megfestjük s letesszük az ecsetet.”– így számol be munkamódszeréről Vajda a feleségének. A kép Vajdánál eleven organizmus (így indulatokat is kiválthat, mint más elevenségek: „Ha ez a Vajda-kép itt marad, lelövöm” – mondta annak idején egy kiállítás rendezője.) Ez a „sohasem kész” volta a Vajda képeknek, az elevenségük, az a koncentrált „képélmény”, amely alkotójukból újabb és újabb látomásokat varázsolt elő s késztette újabb művek megalkotására, dolgozik bennük ma is, és ezért történhetett, hogy Vajda Lajos centenáriumi kiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, 2008. december 12. – 2009. március 1.) nem merült el észrevétlenül a nyilvánosság közönyében.

Jegyzetek

[1] Vajda Júlia életrajzi feljegyzései Vajda Lajosról, in Mándy Stefánia, Vajda Lajos, Corvina, 1983, 171.

[2] T. S. Eliot, Hamvazószerda, Válogatott versek, Európa Kiadó, 1966, 97. Fordította Vas István.

[3] Vajda Júlia életrajzi feljegyzései Vajda Lajosról, 169.

[4] Uo., 175.

[5] Uo.

[6] Franz Kafka, Az én cellám, Európa Kiadó, 1989, 32. Fordította: Halasi Zoltán.

[7] Bálint Endre, Vajda Lajos második műteremkiállítása, in Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető, 1972, 67

[8] Kállai Ernő, Egy festő halálára, in Mándy Stefánia, Vajda Lajos, Corvina, 1983, 209.

[9] Uo, 210.

[10] Mándy Stefánia, Vajda Lajos emlékkiállítása, in Vajda Lajos emlékkönyv, 60.

[11] A csendről vö. Surányi László, Megszólít vagy elvarázsol, Typotex, 2008

[12] Vajda Lajos levele Júliához, 1936, in Mándy Stefánia, Vajda Lajos, Corvina, 1983, 185.