Hol tart ma a német-zsidó irodalom? – A háború utáni nemzedékek narratívái

„Ünneplőbe öltözve ültünk a terített ünnepi asztalnál, anyám elővette a Szovjetunióból magunkkal hozott fehér selyem asztalterítőt. Egyik idősebb vendégünk szintén a Szovjetunióból származó fekete csokornyakkendőt vett fel. Apám felolvasta az Egyiptomból való kivonulás történetét. Természetesen oroszul.”[1]

Lena Gorelik fenti idézete nagyon jól kifejezi azt a paradigmaváltást, amely a 20/21. század fordulójának német-zsidó irodalmát jellemzi. Bár a szövegben semmi utalás nem történik arra, hogy hol játszódik a jelenet, a helyzet pikantériája, hogy épp Németországban. Alfred Bodenheimer és Caspar Battegay „A német-zsidó irodalom kézikönyve” című, Hans Otto Horch nevével fémjelzett összefoglaló műben ír arról a szemléletváltásról, amely a 21. század elején végbement Németországban.[2] Ez a változás legfőképpen annak a több százezer Oroszországból Nyugat-Európába emigrált – a saját zsidóságával sokszor ambivalens viszonyban álló – polgárnak köszönhető, akiknek befogadása nem csak a német állam, de a németországi zsidó közösségek számára is óriási kihívás volt, még ha sokak számára Németország csak egy köztes állomás volt távolabbi célországok felé. Ezek a családok javarészt még a Szovjetunióban vagy annak utódállamaiban szocializálódtak, de a szülőkkel ellentétben gyerekeik – Lena Gorelikhoz hasonlóan, aki tizenegy évesen érkezett Németországba – már német nyelvű oktatásban részesült egy egészen más kultúrkörben. Egy 2006-ban magyarul is megjelent esszében azt írja: „Pontosan a megfelelő korban voltam hát ahhoz, hogy a német nyelvet még meg tudjam tanulni olyan jól, hogy mindenki azt higgye, ez az anyanyelvem, elég fiatal voltam ahhoz, hogy elsajátítsam a német mentalitást, és elég idős, hogy ne felejtsem el teljesen az orosz gyökereimet.”[3] 2004-ben megjelent első regényét (Meine weißen Nächte – Az én fehér éjszakáim) már németül írta, amellyel rögtön el is nyerte a Bajor Művészeti Akadémia díját (Bayerischer Kunstförderpreis).

Lena Gorelik életútja és írói karrierje azért is példázza a jelenkori német-zsidó irodalom tendenciáit, mert merőben más, mint az úgy nevezett háború utáni első és második generáció irodalma. A szakirodalom ezért is óvatosan bánik a kortárs írók általános elnevezésével, mivel nem igazán nevezhető harmadik generációnak, hiszen alapvetően más a kérdésfelvetésük, mások a témáik, mint a holokauszt-túlélők és gyerekei nemzedékének, ezért leginkább a kortárs- vagy fiatal nemzedék elnevezést használják (zeitgenössische-, junge jüdisch-deutsche Literatur).

Míg az első és második nemzedék a traumák és a poszt-traumatikus stressz zavar feldolgozásával volt elfoglalva, addig az Oroszországból bevándorolt új nemzedék képviselői a holokausztot egészen más perspektívából látják, értelmezik és írnak róla. Legfőképpen mentesek a túlélők és leszármazottjaik szégyenétől (Scham der Überlebenden) és a második világháború eseményeit nem az áldozat szerepében élték át, hiszen felmenőik között sokan a győztes szovjet hadsereg tisztjei, katonái voltak. Ezért is tudnak saját zsidóságukra iróniával, kritikával és humorral tekinteni. Abban a sajátos multipoláris identitás-konstrukcióban, amelyet például Adriana Altaras, Lena Gorelik, Sasha Marianna Salzmann, vagy Katja Petrowskaja képvisel, a holokausztnak alig vagy egyáltalán nincs már jelentősége „egy multikulturálisan kódolt narratíva rendkívül gazdag repertoárjában”.[4] Nem csak a korábbi „zsidó” sztereotípiákkal számolnak fel, hanem sokkal inkább képesek kapcsolódni a német, sőt az európai migrációról zajló diskurzushoz is.

Habár Nora Isterheld az orosz származású kortárs zsidó-német írókról írt kiváló összefoglaló művében[5] is a migrációs hátterű irodalomhoz sorolja ezeket a szerzőket, Olga Grjasnowa vehemensen tiltakozik az ilyen fajta általánosítás ellen, mivel szerinte a „migrációs irodalom elnevezés rasszista, paternalista és valami olyasmit jelent, mint a ’világzene’. A világzene is a mindenkori másságot jelenti, anélkül, hogy tudnánk, miért…”^[6] Isterheld minden esetre recepcióesztétikai érvekkel is megtámogatja elméletét, miszerint a migráció nem csak fontos, de a szövegek túlnyomó részében talán a legfontosabb motívum, amely az olvasóközönség nagy részét közvetlenül is érinti. Éppen a legutóbbi, 1990-es zsidó kivándorlási hullám elevenítette fel a hontalanság, a folyamatos vándorlás, a „gólesz” egzisztenciális alapélményét, amelynek irodalmi reflexiójában előtérbe kerülnek a historikus, önéletrajzi témák. Ugyanakkor a mobilitás, multilokalitás olyan heterogén, hibrid köztes tereket hozott létre, amely az utóbbi években a kultúratudományok kedvenc témájává is vált. Az irodalom narratív térábrázolása ugyanis lehetőséget nyújt emlékterek és emléktérszövegek megalkotására. Az emléktérszöveg hipotetikus definíciója Aleida Assmann Erinnerungsraum (Emléktér)^[7] és Julia Dettke Raumtext (Térszöveg)^[8] fogalomhasználatának és fogalmaik jelentésének ötvözetéből ered. Ez alapján a kortárs autofikciók emléktérszövegként dokumentálják és ábrázolják a szövegben és szövegként a teret, amely emlékpolitikailag konkrét és formálesztétikailag absztrakt elemekből épülnek fel.

A múlt század kilencvenes éveitől kezdődően tehát a többségi társadalom felől mutatkozik egy elvárás az integrálódás felé, mely az új zsidó irodalmat is a már meglévő keretek közé szeretné integrálni.

A kortárs nemzedék azonban ki akar szabadulni ebből a sztereotipizált zsidó irodalomból,

erős kritikákat fogalmaz meg a többségi társadalommal és a “begyöpösödött” szemléletmóddal szemben. Max Czollek egyenesen arra szólít fel, hogy „dezintegrálódjatok” (Desintegriert euch! 2018), amivel nekimegy azokkal a migránsokkal szemben megfogalmazott sztereotípiáknak, miszerint a jó migráns az, aki felvilágosult módon beszél a nők elleni elnyomásról, az iszlámizmusról és a demokráciáról, a jó zsidó pedig az, akinek mindig van véleménye az antiszemitizmusról, a holokausztról és Izraelről. Szerinte ez az egész „integrációs színház” egy letisztult társadalom képét stabilizálja, amellyel szakítani kell. Írása felér a kortárs német-zsidó közösség csatakiáltásával és egyúttal támadás az egyedül üdvözítő Leitkultur víziója ellen – áll a könyv fülszövegében. Színháznak tartja a társadalom emlékezetkultúráját is, amolyan német találmánynak „hogy tisztára mossák magukat”. Legújabb könyvének a német „múltfeldolgozás” (Vergangenheitsbewältigung) elcsépelt szóhasználatának analógiájára a „Jelenfeldolgozás” (Gegenwartsbewältigung, 2020) címet adta, amelyben kiáll a plurális társadalom, a társadalmi sokszínűség mellett. Ezzel kapcsolatosan fogalmazódik meg éles kritika a „zsidó-német irodalom harmadik generációja” fogalmi besorolás, sztereotipizálás ellen, hiszen a kortárs zsidó irodalom nem a korábbi generációk organikus folytatása, hiszen nem volt semmilyen irodalmi fejlődési folyamat, ami erre engedne következtetni. Olga Martynova a 2018 évi lipcsei könyvvásáron azt hangsúlyozza, sőt követeli, hogy a kortárs zsidó irodalom nem egyforma, szeretné kérni az irodalomkritikusokat, hogy legyenek kedvesek a művek esztétikai értékét egyedileg megvizsgálni.

Ám hosszú út vezetett odáig, hogy a német-zsidó irodalom kilépjen a háború után a többségi társadalom által elvárt, előírt normatív sztereotípiákból. Jellemző, hogy még a 21. század első évtizedében is csak az első és a második generáció képezi az irodalomtudományi kutatások tárgyát, és Susanne Wirtz még 2011-ben is a második nemzedéket nevezi „Kortárs zsidó írók”-nak[9] (Jüdische Autoren der Gegenwart). Még korábbra visszatekintve a kilencvenes évek német-zsidó irodalomról szóló diskurzusának egyik központi témája

a holokauszt utáni zsidó identitáskeresés.

Amíg a történelmi eseményeket össze tudjuk foglalni egy dátumban, vagy egy fontos fordulópontban, addig az emlékezet és az identitásalkotás folyamatai sokszor évekre, sőt nemzedékekre elhúzódó folyamatok. Ezért is kezdte ki az utóbbi évtizedek kutatása a „Stunde Null” mítoszát, miszerint a történelmi fordulópontok nem járnak mindig radikális újrakezdéssel, a múlt azonnali és teljes felszámolásával.[10] Az 1945 utáni első évek igyekezete leginkább arra irányult, hogy sikerüljön megérteni, felfogni, mi is történt valójában. Ez a kérdés foglalkoztatta a tudományt, a filozófiát, a művészetet és persze nem kevésbé az irodalmat. Amikor tehát a háború utáni zsidó identitásteremtésről beszélünk, akkor ennek fókuszában mindenekelőtt a nyelvhez, legfőképpen a német nyelvhez való viszony áll. Adorno híres kijelentése, miszerint Auschwitz után verset írni barbár dolog[11], arra utal, hogy semmiképpen sem lehet újra a gyilkosok nyelvén megszólalni. Ez azonban a túlélők számára is a poétikus nyelv elvesztését, a teljes elnémulást jelentette. Azáltal, hogy a túlélők számára le van tiltva az emlékezés, nincs szükség a nyelvi kifejező eszközökre sem. Vagy éppen fordítva: az átéltek elmondhatatlansága, a nyelvi eszközök hiánya miatt nem lehetséges az emlékezés sem: az emlékezés elviselhetetlensége és a megtörténtek kifejezhetetlensége tehát ebben az értelemben szinonimák.

Ezért is érthető, hogy főleg a száműzetésben túlélő első generációs írók némelyike nem csak Németországtól, de a német nyelvtől is távolságot tartva a befogadó ország nyelvén publikálta első műveit, mint például Peter Weiss svédül, Stefan Heym és a budapesti születésű Arthur Koestler angolul. Hasonlóképpen Hilde Domin és Edgar Hilsenrath is évekkel később tért csak vissza Németországba, miután számos művet jelentettek meg átmeneti hazájukban, illetve néhányan egyáltalán nem tértek vissza (Erich Fried, H.G.Adler).

Paul Celan híres brémai beszédében (1958)[12] mégis azt állítja, hogy a nyelv mindezek ellenére nem veszett el végérvényesen, de keresztül kellett mennie saját megválaszolatlanságán, keresztül kellett mennie egy borzalmas elnémuláson, keresztül kellett mennie az ezernyi, halált hozó, sötét beszéden: „Ezen a nyelven próbáltam meg verseket írni azokban és az azutáni években, hogy beszéljek, hogy tájékozódjak, hogy megtudjam, hol vagyok, merre tartok valójában, és hogy a valóságot eltávolítsam magamtól”.[13] Sander Gilman

a zsidó íróknak a nyelvhez való ambivalens viszonya kapcsán kettős kötődésről beszél

(double bind): azaz nem csak az áldozatok hallgatnak valójában, hanem az élők is a holokauszt néma tanúi maradnak. Ezért is érthető, hogy az első generáció hangsúlyos témái a túlélés szégyenéből a bűntudatból eredő hallgatás mellett az üldöztetés, hontalanság, száműzetés traumatikus élményei lesznek. A visszatérők közül néhányan, mint Arnod Zweig, Stephan Hermlin, Anna Seghers és Stefan Heym tudatosan a deklaráltan antifasiszta NDK-t választották, és a háború utáni évek kulturális és irodalmi életének meghatározó szereplőivé váltak.

Ahogy korábban már szó volt róla, szembetűnő, hogy a háború utáni német zsidó irodalom egyik központi témája a nyelvhez fűződő viszony. Paul Celan (1920-1970) egész költészete mintegy leképződése annak a kifejezésbeli tehetetlenségnek, amelyet a brémai beszédben, vagy a Meridian-ban[14] megfogalmaz, de ami Jean Améry, Kertész Imre esszéiben is központi témaként jelentkezik. Minden bizonnyal Paul Celan költészete a posztmodern irodalomtudomány egyik „legproduktívabb” tárgya, mivel szövegeinek motivikus és ikonikus gazdagsága leginkább a dekonstrukció, az intertextualitás és az újhermeneutika eszköztárával fejthetők fel. A hallgatás és elnémulás metaforájánál maradva Celan egész költészete a nyelvi és képi sorvadás felé halad, életművében az idő előrehaladtával egyre inkább eltűnik a konkrétság, megnehezítve ezzel a szövegek hozzáférhetőségét.

A nyolcvanas évek végétől publikálni kezdő második nemzedék elsődleges célja a hallgatás megtörése, a tabuk felfedése és a poszttraumatikus jelenségek feldolgozása. A terápiás szakirodalom ekkora már kellő esetszám birtokában behatóan foglalkozik a túlélők poszttraumatikus stressz zavarának szindrómájával (PTSD – post traumatic stress disorder). Judith Kestenberg[15] és Virág Teréz[16] terápiás tapasztalatai és írásai, majd később Békés Vera kutatásai[17] egyértelművé tették, hogy a túlélők leszármazottjainak lelki zavarai igenis összefüggésbe hozhatók a szülők által megélt traumatikus élményekkel, és ezeket azok kontextusában lehet és kell gyógyítani.

A második nemzedék életérzését és a holokauszthoz való viszonyát a szintén magyar származású Richard Chaim Schneider ikonikus definíciója fogalmazza meg legkifejezőbben: „Mi, gyerekek ott voltunk, anélkül, hogy ott lettünk volna – Auschwitz egy nem átélt, de személyesen megtapasztalt rémálom maradt számunkra.”[18] Közös bennük, hogy a háború után születtek, azonban különböző életutat jártak be. Néhány példát említve: Rafael Seligmann 1947-ben Tel Avivban született és 10 évesen költözött Németországba szüleivel, Maxim Biller 1960-ban Prágában született orosz zsidó szülőktől és szintén 10 évesen érkezett Németországba, Barbara Honigmann 1949-ben Kelet-Berlinben született, de Németországot zsidóként élhetetlennek tartotta, ezért Franciaországba költözött. Születési helyüktől, életrajzuktól függetlenül mégis mindnyájuk számára viszonyítási pont a holokauszt, ám egészen más hangsúllyal, mind szüleik generációjánál. A traumafeldolgozáson túl sokkal fontosabb kérdés számukra az,

hogyan lehet zsidóként élni Németországban, a „gyilkosok országában”

(Maxim Biller), milyen viszonyt kell ápolni a németekkel, és egyáltalán hogyan kell viszonyulni a saját szüleikhez, létezhet-e egyáltalán zsidó identitás a háború után Németországban? Elegük van abból, hogy szüleik beleragadtak az áldozat-szerepbe, sőt tőkét kovácsoltak belőle, és bizonyos védelmet élvezve nyerészkedéssel tettek szert komolyabb vagyonra, mint például Rafael Seligmann regényhőse Jakob Weinberg (Der Milchmann – A tejesember 1999).

Maxim Biller egyenesen „soá-bizniszről” beszél, amikor élesen kritizálja szülei nemzedékét, akik Németországban maradva élvezik az ország nyújtotta kényelmi szolgáltatásokat, mint a kiváló egészségügyi rendszer, prémium minőségű német autókkal járnak, ugyanakkor bőröndjeiken ülve állandóan az Izraelbe való alijázásról beszélnek, de ezt soha nem lépik meg. Panaszkodnak az antiszemitizmusra és a filoszemitizmusra és előkelő pozíciókat töltenek be zsidó szervezetekben, de alijázás helyett jótékonysági rendezvényeket tartanak és adományokat gyűjtenek az izraeli fásítási programokra. Jakob Weinberg is felépítette életét a gójok között, felesége halála után fiatal német barátnője van, azonban lányát annak német szerelme miatt Izraelbe száműzte, ahol boldogtalan, fiát pedig egy cionista szervezetbe kényszeríti, de elítéli, mert német élettársától vár gyereket.

Seligmann regényének epizodális folyamában remekül ábrázolja a túlélő generáció ambivalens, tabukkal terhelt ellentmondásos viszonyát, de ezen túlmenően azt az elmosódó határt is feszegeti, hogy az áldozatok mennyiben voltak tettesek is, milyen áron élték túl a történteket. Mindezen túlmenően újra az alapkérdéshez, az identitáskereséshez jutunk vissza: „Fél évszázaddal Hitler halála után Németország már nem a nácik országa – bármennyire átitatta is földjét a megölt zsidók vére. Jakob Weinberg, a családja meg barátai, ha akarták, ha nem, német zsidókká váltak.” Nem véletlen, hogy Seligmann és Biller fogadtatása a zsidó olvasók között nem volt felhőtlen, sokan úgy vélték, hogy fészekbe piszkítanak, mikor kritikusan, szarkazmussal, gúnnyal írnak szüleik számára szent témákról.

Összefoglalva a két generáció alapkérdéseit és a múlthoz való viszonyukat, érdemes arra a párhuzamra figyelni, ahogyan az irodalmi írások a német társadalom emlékezetkultúrájába illeszkednek. Az ezredforduló után azonban a zsidó-német irodalom már nem az emlékezet felől definiálja magát, ugyanis a kortárs generáció alapjaiban változtatta meg a zsidó-német identitás önértelmezését, hiszen többségük nem rendelkezett német (zsidó) felmenőkkel, ezért egy merőben más kollektív emlékezetet hoztak magukkal. Ebből következik, hogy az irodalomtudomány is új megközelítéseket alkalmaz, előtérbe kerülnek például Alina Gromowa írásaiban a térelméleti, etnológiai, narratológiai szempontok.

Gromowa elsősorban a Berlinben élő migráns (főleg orosz) hátterű zsidó bevándorolók integrációját vizsgálja szociológiai szempontból, amelyben legfőbb hangsúlyt az urbánus terekre jellemző úgynevezett tér-praxeológiai vagy éppen a gasztronómiai témák kapják. (Spezifika der jungen Generation jüdischer Einwanderer aus der ehemaligen Sowjetunion in Berlin. Vorteile des raumpraxeologischen und ethnografischen Zugangs, 2012; Generation »koscher light« Urbane Räume und Praxen junger russischsprachiger Juden in Berlin, 2013). Nagyon fontos összefoglaló mű a már említett Nora Isterheld 2017-ben megjelent „In der Zugluft Europas”. Zur deutschsprachigen Literatur russischstämmiger AutorInnen című könyve, amelyben a korábbi görcsöktől mentes, sokkal szabadabb és új szempontokkal kiegészített megközelítést kínál. Ennek lényege, hogy a kortárs zsidó-német irodalmat kiemeli a korábbi emlékezetmunka kereteiből, és új, szociológiai, etnológiai és térelméleti kontextusba helyezi azt. Aleida Assmann mutat rá arra, hogy az emlékezetkultúra jelentősége már annál is inkább érvényét veszti, mivel a német társadalom muszlim és migrációs háttérrel rendelkező több mint húszmilliós lakossága számára teljesen irreleváns a holokausztra való hivatkozás. A német-zsidó irodalom újra definiálása tehát napjainkban is zajlik, távolról sem befejezett folyamat, a kortárs irodalmi művek nap, mint nap új meglepetésekkel szolgálnak.

Jegyzetek

[1] Lena Gorelik: Lieber Mischa, 36.o.

[2] Vgl: Bodenheimer, Alfred; Battegay, Caspar: Deutsch-jüdische Literatur im europäischen Kontext. In: Horch, Hans Otto (Hg.) Handbuch der deutsch-jüdischen Literatur. Odenburg: de Gruyter, 2016. S. 270-280, hier 278.

[3] Műlt és jövő 2006/4, 92. o

[4] Isterheld, S. 334

[5] Nora Isterheld: „In der Zugluft Europas“. Zur deutschsprachigen Literatur russischstämmiger AutorInnen, 2017

[6] Olga Grjasnowa: Privileg. In: Eure Heimat… S. 130-139, hier S. 135f

[7] Assmann, Aleida: Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses. München: C.H. Beck 1999

[8] Dettke, Julia: Raumtexte. Georges Perec und die Räumlichkeit der Literatur. Padernborn: Wilhelm Fink Verlag, 2021

[9] Jüdische Autoren der Gegenwart, in: Tribüne 198. szám, 2011/2, 50. évf 152-159. o.

[10] v.ö.: Varga Péter: „tátogvást szem és száj, üresen”. A háború utáni német-zsidó költészet, mint a hallgatás lírája. In: Kép-keret. 66-77.o

[11] Theodor W. Adorno: Gesammelte Schriften in 20 Bänden. Hg. von Rolf Tiedemann unter Mitwirkung von Gretel Adorno, Susan Buck-Morss und Klaus Schultz Adorno. Band 6: Negative Dialektik. Jargon der Eigentlichkeit, Frankfurt 1996, 359.old.

[12] Paul Celan: Gesammelte Werke. Frankfurt 2000, Bd. 3, Bremer Literaturpreisrede, 185.old.

[13] V.ö. Paul Celan: Sprache – Orientierung in der Wirklichkeit. In: Elke Bleier-Staud: Exil und Heimkehr – Rose Ausländer und Hilde Domin. Düsseldorf 1996. 43. old.

[14] Paul Celan: Der Meridian, (Rede anlässlich der Verleihung des Georg-Büchner-Preises 1960) Frankfurt, 1961

[15] Judith S. Kestenberg: A túlélők gyermekei és a gyermek-túlélők. In: Thalassa (5) 1994, 1–2; 81–100.

[16] Virág Teréz: Mély kútba tekinték. Budapest: Animula 2001; Virág, Teréz: Emlékezés egy szederfára. Budapest: Animula 1996.

[17] Békés, Vera Anna: A Holokauszt szindróma.  Szombat XVI/4. (2004), online: https://www.szombat.org/archivum/bekes-vera-anna-a-holokauszt-szindroma-1352774066.

[18] ˙Richard Chaim Schneider: Wir sind da! Die Geschichte der Juden in Deutschland von 1945 bis heute. Ullstein, Berlin 2000, 12. o.