Haragunkat add meg nekünk ma

Írta: Demény Péter - Rovat: Kultúra-Művészetek, Színház, Történelem

„Az anyai nagyanyám házából csak a jó vaníliaillatra, a süteményekre meg egy falépcsőre emlékszem.” (13.) Ez Harag György egyik legfontosabb, pontosabban legjellemzőbb vallomása. Az immár klasszikus romániai magyar rendező előadásai ugyanis többek között az erős, érzékletes képekkel égtek a nézők szemébe. Az Éjjeli menedékhely temetése, a Tornyot választok koldusjátéka, a Csillag a máglyán tárgyalása, a Cseresznyéskert alagútja csak néhány példa a sok közül.

Harag György

Harag György 1925-ben született Margittán, és hogy zsidó származása halálbüntetéssel jár, mint Kertész Imre mondja, azt 19 évesen tudta meg, amikor a szilágysomlyói gettóba, majd Auschwitzba, aztán Mauthausenbe, végül Ebensee-be vitték, ahonnan egyedül tért vissza 1500 rabtársa közül. Vallomása szerint bizonyára fiatalsága miatt nem traumatizálta egész életére a szörnyű élmény, de hát a traumák megkeresik maguknak az utat, hogy hassanak és kicsapjanak. Ráadásul rá kétféle omerta hathatott: az egyik a szégyen, a megaláztatás, a szenvedések beszédképtelensége, a másik a romániai magyar hallgatási törvény, mely egybeesett a kommunista diktatúra felemelt ujjának hatásával. Az egyik is elég lett volna, hogy egy közepesen tehetséges embert elhallgattasson, Harag azonban más volt, kiemelkedő nagyság. Szerintem ebből a sok hallgatásból születtek a színpadi képek: az összepréselt beszéd így követelt magának jogot a megmutatkozáshoz.

Az MMA kiadta album szép emlékkönyv egy nagy rendezőnek, amelyben Gajdó Tamás alapos pályaképe éppúgy olvasható, mint az özvegy, Harag Ilona szívszorító emlékezései – főleg az Ebensee-be való visszalátogatás és az utolsó időszak elbeszélése megrázó olvasmány. „Mindent lebontottak, csak egy magas kőkapu romjai jelezték, hogy ott kezdődött a tábor. Gyuri odarohant, és a körmével kikapart néhány kődarabot a kőkapuból. Az ujjbegyéből kiserkent a vér, sápadt lett, a tekintete lángolt. A köveket nekem adta, utazásunk alatt végig a táskámban tartottam őket. Hazavittük, betette az íróasztala fiókjába. Ott őrizgette, s én őrzöm még ma is, mint kővé dermedt emlékeket, amiket sem életben tartani, sem végleg eltemetni nem lehet.” (202.) Aztán a rák: ahogy a halálos beteg ember menne a próbákra, de már nem tud, vitatkozik, és közben már sejti, hogy itt a vég: mindezt csak nagy erőfeszítéssel lehet elviselni. Közben olvashatunk Kányádi-verset, Taub-vallomást (Taub János rendező szülei nevelték fel Haragot, akinek a családja elpusztult a lágerben), a rendező pályájának szakaszokra bontott ismertetését – és Harag-gondolatokat.

Ezek közül a legérdekesebb az (talán azért, mert hallottam az anekdotát a meghúzott Sütő-darabokról), amit Harag a 26. oldalon mond: „Negyedszázados keresés után [Sütő András] megtalálta a saját hangját. S talán rólam is el lehet mondani, hogy negyedszázadnál több idő után találtam meg a saját hangomat. Amikor aztán elkészült az Egy lócsiszár virágvasárnapjával, az én akkori, a művészetről és az életről alkotott felfogásom koordinátái közt születhetett már meg az az előadás, mert enyém is volt az író mondanivalója s valahogy én is a magamra találás – azt mondhatnám – forrongó hangulatában éltem. Azt hiszem, a második bemutatónk, a Csillag a máglyán is még ezt az állapotot tükrözte. A Káin és Ábel, de különösképpen a Szuzai menyegző esetében már változott valami, ahogy az törvényszerű is; ha egy művész nincs ’en garde’-ban, akkor könnyen önismétlővé válhat vagy modorossá. Vagy még száz más lehetősége van annak, amit vulgárisan vagy durván művészi megtorpanásnak nevezünk. De ez a valóságban sokkal árnyaltabb. Az utóbbi két bemutatónál valamiféle megtorpanás jelét érzem a színpadi megfogalmazásban, de íróilag is. S ha már a pályánk ennyire párhuzamosan fut – akkor jó volna egyszerre felismerni ezt.” Szép leírása ez annak, hogy mennyire másképpen viszonyul egy színházi ember egy szöveghez, mint egy író, holott mindketten a szép beszéd, a kultúra szentségének és a közösség fontosságának világában nőttek fel (Sütő két évvel volt fiatalabb Haragnál). Ahogy látom, Sütő úgy képzelhette, hogy a közösség mindenre tud támaszkodni, ami magyarul és választékosan van írva, Harag pedig megérezte a művészi megragadás kérlelhetetlenségét, vagyis azt, hogy nem minden szép, amit annak tartunk, bárhogy törekszünk is erre vagy bárhogy reménykedünk ebben.

De az egész kötet egyik leggyakoribb hangulata a keresés, a vágyakozás az újra. Harag színházak és országok közötti bolyongása, a Nagybánya-Szatmárnémeti-Kolozsvár-Marosvásárhely-Budapest-Újvidék-Szabadka tengely, vagy vallomása például a marosvásárhelyi Özönvíz előttről: „Tizenhárom nap telt el az első színpadi próba óta. Három kínzó, álmatlan éjszaka után azt mondtam az együttesnek: amit eddig csináltunk, rossz, az egészet el kell dobni, legyen erőnk újrakezdeni. Beleegyeztek. Kértem, dobjunk ki minden bútort, kelléket. Legyen csupasz a ház, mint S.-éknél a harmincas években.” (68.) Alexandru Darie a kolozsvári színházban élte meg, hogy kíváncsiskodva belopózott a próbára, és Harag azt mondta, nincs ötlete, jöjjenek holnap. A román rendező is úgy fordította le magának a jelenetet, hogy ez a nagy művész alázatos: nem hiszi, hogy mindig igaza van.

Én azt hiszem, ez volt Harag tehetségének legfőbb hajtóereje és legfontosabb aspektusa. Az iszonyú láger úgy hathatott rá, hogy a világ bármikor azt teheti veled, amit éppen akar, a tömeg ostoba és tehetetlen csorda, a művészet az egyetlen, amivel viszonyulni lehet és érdemes. De csak akkor, ha nem te irányítasz, hanem hagyod, hogy a művészet irányítson.

Éppen ezért csak félig-meddig értek egyet Gajdónak azzal a félmondatával, hogy „Harag György az erdélyi magyar színházművészetben példakép maradt.” (41.) A rendezőről kétségtelenül sok kötet készült, rendezvényeket áldoznak az emlékére, sűrűn emlegetik. Azt azonban már nehezebben tudom elképzelni, ahogy mai rendezők ötlettelenségükre hivatkozva hazaküldik a társulatot. Mindent a pénz és a díjszomjúság irányít, hogy nemtelenebb hajtóerőkről ne is szóljak. Az elmélyülést, az elmélyedést nem támogatja a mai kor. Bizonyára akkoriban sem mindenki így dolgozott – ezért nem volt, nem is lehetett senki más Harag.

(Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA Kiadó, Bp., 2020)

Kapcsolódó cikk: A nehéz első lecke – Harag Ilona visszaemlékezése férjére, Harag Györgyre

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]