Gyötrő álom Cipruson

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Egy ideje végképp nem tudta felfogni mi is történik vele. Naphosszat ült a hatalmas katonai sátor előtt, a két, felvidékről elindult fiúval, a maguk eszkábálta lócán. Egész jól beszélt már németül, s valami előjött a gyermekkorában a nagyszülei által beszélt jiddisből is.

Ciprusi menekülttábor az Erec Izraelbe bevándorolni kívánó zsidóknak, 1947 (Fotó: United States Holocaust Memorial Museum)

A magyarul keveset tudó, inkább jiddisül beszélő, Lőcse környékéről való fiúk éjjel nappal a szökés lehetőségeit keresték. Ő beletörődött, hogy egy ideje nem maga irányítja a sorsát, hogy életét átszövi az esetlegesség és a bizonytalanság, hogy mégsem jut el Palesztinába, s esetleg visszatoloncolják Magyarországra. Alig volt tizennyolc éves, de már elég hosszú ideje élt azzal a tudattal, hogy bármikor megölhetik. A halálfélelemhez képest a bizonytalanság szinte semmiség volt.

A szögesdrótkerítéssel körülvett sziklás, homokos tájon fekvő hatalmas tábor géppisztolyos angol őreitől annyit sikerült megtudnia, hogy Cipruson van, Famaguszta és Karolosz között, a szalamiszi romok alatt. A katonák nem voltak bőbeszédűek, közöny ült az arcukon. Láthatóan nem volt igazán ínyükre az, hogy egy szél- és homokviharok tépázta tengerparti táborban több ezer Palesztinába tartó zsidót őrizzenek. Harchoz szokott katonák voltak, többségük Európában élte végig a háborút, de voltak jó néhányan, akiket a palesztin területekről vezényeltek át. Megszokták a kiélezett helyzeteket, de más harcolni, és egész más embereket őrizni, különösen olyanokat, akiknek többsége nemrég még szintén táborokba zártan élt, a túlélés legkisebb reménye nélkül.

Szinte mozdulatlanul, apatikus nyugalomban ült, és hosszan figyelte, amint a táborba zárt hontalanok hisztérikusan próbálták megtudakolni az őröktől, hogy miért szedték le őket a hajókról, miért nem utazhatnak végre tovább, hiszen az angol kormányzótól származó bevándorlási papírjaik vannak. Az emberek vérmérsékletük szerint hol egymást hergelve, hol egymást nyugtatgatva próbálták kibeszélni magukból mindazt a feszültséget, amit bezártságuk, reményvesztettségük, kiszolgáltatottságuk keltett bennük.

– Palesztinába kell végre jutnunk… nincs jogotok itt tartani bennünket – mondták hol jiddisül, hol németül vagy éppen magyarul az angol őröknek, akik érezték, hogy, ha nem történik napokon belül valami, a szögesdrót-kerítések ellenére, képtelenek lesznek a táboron belül megtartani a rendet. Parancs tiltotta ugyan számukra a fegyverhasználatot, de időnként látta rajtuk, hogy a határán vannak annak, hogy a számukra többnyire érthetetlenül ordító, sokszor magukból kivetkőzött emberekbe lőjenek.

Görnyedten ült a lócán, szeme időről időre önkéntelenül a tengeröblöt kereste. Ha az őrökkel beszélgető tömegtől kicsit kiürült a magas drótkerítés környéke a bágyadt novemberi napfényben megcsillant a tengeröböl vize, többnyire azonban csak a parti szikláknak verődő hullámok fröccsenéseit láthatta. A tenger sokkal inkább a hullámverés hangjaival éreztette közelségét. Zúgott a dél felől szakadatlanul fújó szél, amelynek egy-egy viharos hulláma bele-bele kapott a hosszan sorakozó katonai sátrak ponyváiba, amelyek különös dörgő hangot adtak ilyenkor.

Rabul ejtette a tenger. Életében akkor látta meg először, amikor két héttel ezelőtt az Adria-parti Ancona kikötőjébe ért csoportjuk, hogy behajózzák őket arra az ócska teherhajóra, amivel el kellett volna érniük a palesztinai partokat. Amikor az esti szürkületben lekászálódtak a teherautóról, s az olasz rendőrök gumibotjaikkal, fegyverük csövével próbálták gyors tempóban a móló felé terelni őket, magával ragadta a látvány, a hatalmas víztükör a kikötő aprócska fényeivel, a parti köveken megütköző hullámokkal. Nem törődött a rendőrök sürgető kiabálásával, megállt és hosszan nézte a hatalmas víztükröt. „Megláttam a tengert!” – mondta többször magában. Hirtelen arra gondolt, hogy talán ezért az egy dologért volt értelme nekivágni ennek az egész kalandnak. A hajóúton szinte semmit nem látott a tengerből, mivel amint ráléptek a fedélzetre, azonnal lezavarták őket a matrózok a hajó rakományterébe. Éjjel volt, a hatalmas teremnek tűnő, ablaktalan hajófenéken nem tudott tovább gyönyörködni az Adria víztükrében, pedig nagyon vágyott arra, hogy hosszan nézhesse az egymásnak toluló hullámok habzó fodrait és a vijjogó sirályokat.

Másnap délután, amikor az angol katonák megállították a hajót, és valahol Famaguszta közelében, egy katonai kikötőben kihajtották őket a partra, végre napfényben láthatta milyen is a tenger. Hűvös novemberi szél fújt, a nap azonban még erősen sütött, a kabátján át is érezte a melegét. Kedve lett volna megmártózni, a bőrével megtapasztalni a tenger érintését. Ezen maga is csodálkozott, hiszen ezerkilencszáznegyvennégy decembere óta iszonyodott a víztől. A nyilasok a Margit-híd tövében akarták belelőni a Dunába, de mint sokan mások, még a lövések eldördülése előtt beugrott, a sötétben aztán valahol jóval feljebb kiúszott a partra, s megmenekült. Azóta még a strandra sem mert kimenni, víz közelben szinte mindig pánikroham fogta el. A tenger úgy látszik meggyógyított – gondolta magában. A tengeri fürdőzésből persze nem lett semmi, de a víz iránti iszonyata mohó vággyá változott, már csak azért is, mert az eltelt két hét alatt az angolok mindössze kétszer adtak lehetőséget arra, hogy a testüket rendesen megmoshassák. Ivóvíz is alig volt a táborban.

Zsidó menekültek, Ciprus, 1947. A varrógépeket az American Jewish Joint Distribution Committee boztosította.

Ahogy arcát kezébe temetve görnyedt a lócán, Joel és a másik felvidéki fiú, aki csak héber nevén Slomónak engedte magát szólítani, mellé ültek. Joel átfogta a vállát, és a fülébe súgta:

– Kijutunk, meglásd… ha mi szökünk meg, akkor viszünk magunkkal. Ne legyél pánikolás!

– Honnan veszed, hogy pánikolok… unom az egészet… Én nem akartam Palesztinába menni.

– Ez őrült meg itten – mondta tört magyarsággal. – Átszök határokon, dekkol Kassa, dekkol olasz faluk, bemegy egy hajó, ami nem biztos, hogy átér vízen… s akkor aztat meri mondani, hogy ő nem akart Erecbe[1] jönni.

Nem volt kedve válaszolni az egyébként jóságos, melegszívű Joelnek, aki mélyen vallásos zsidóként élete legfőbb céljának tekintette, hogy végre Jeruzsálembe érjen, és imádkozzon a Siratófalnál a megölt szüleiért és testvéreiért. Úgyse értenék meg, gondolta magában.

– Neked Magyarországba jobb vóna… ott ahol belelőttek majdnem Duna? Hülye amhórec![2] – mondta indulatosan, s akkorát lökött rajta, hogy majdnem leesett a lócáról.

Hogy magyarázza el ezeknek a Lengyelországból, aztán a Felvidékről, a pogromok elől menekült családokban született zsidóknak azt, hogy ő még negyvennégy ősze és a Duna-part után is szerette énekelni a himnuszt, hogy értesse meg velük, hogy minden ízében magyarnak érezte magát. Hozzánőtt Pesthez, a szülővárosához, a barátaihoz, zsidókhoz és keresztényekhez egyaránt. Mit értenének meg ezek abból, hogy neki milyen fontos volt az, hogy a szökése előtti utolsó estén még egyszer végigsétáljon az Andrássy úton és a Munkácsy Mihály utcán egészen a gimnáziumáig, ahova nyolc évig járt. Azt végképp nem akarta nekik elmagyarázni, hogy maga sem tudja, hogyan válik majd Palesztinában igazi zsidóvá, s hogy csak azért vállalkozott a szökésre, mert nem akart végleg elszakadni özvegyen maradt anyjától, aki leendő férje után akart mindenáron kijutni Tel-Avivba.

Hosszú ideig hallgatott. Végül Slomó törte meg a némaságot.

– Így hogy fogol te harcolni Palesztináért, Erecért?

– Ki mondta, hogy mindegyikünknek harcolni kell majd odaát?

– Itt volt már Palmachból[3] két fiú, éjjelente sátorban, titokban kezdődik kiképezés harcra, angolok és arabok ellen.

Felnézett a drótkerítés fölé magasodó őrtoronyra, a benne álló, távcsövét éppen szeméhez emelő, feléjük forduló fiatal brit géppisztolyos katonára, s eldöntötte, hogy semmiféle ilyen titkos akcióba nem keveredik bele. Azonnal agyába villant apja munkaszolgálatra való bevonulása előtti utolsó estéje az otthonukban. Anyja hamis papírokat hozott és rá akarta venni apját, hogy menjen le Békésbe, mivel oda hamarabb megérkeznek az oroszok, s több esélye van a megmenekülésre. Apja akkor azt mondta, ha az Isten meg akarja menteni, akkor az Óbudai Téglagyárban is megteheti, ha meg nem, akkor a Méhkerék melletti tanyán is megdöglik.

– S azt gondolod, hogy ezek az angolok majd hagyják, hogy a hozzánk becsempészett Palmach aktivisták kiképezzenek itt a táborban? – kérdezte kissé gúnyosan.

– Aztat nem tudom…de Erecér menni kell a háborúba, még ha meg is kell halni…Arab máskülönben nem megy ki Jeruzsálemből, Haifából – mondta halkan, a füléhez hajolva Slomó.

Végképp érezte, hogy idegen ezek között a fiúk között, meg az itt lévő többi magyar, szlovák, lengyel zsidók között, s egyre inkább tudta, hogy ha valami csoda folytán mégis átjut a tengeren, akkor Palesztinában sem lesz jobb. Átkozta a percet, amikor az anyjával heteken át folytatott viták, veszekedések után megadta magát, és igent mondott. Félt a jövőtől. Otthon, noha megölték az apját, mégis volt egy családja, a nagybátyja, aki vállalta, hogy apja helyett apjaként nevelje, egyetemre járassa. Villamosmérnök akart lenni. El is kezdte az egyetemet, s ha nem indul útnak, most éppen az első vizsgáira készülhetne. Az apátiáját, hirtelen valamiféle düh váltotta fel, haragudott magára, az anyjára, meg az életre, amely ilyen lépésekre kényszerítette.

– Te minden arabot ki akarsz kergetni Palesztinából? – kérdezte Slomót.

– Az az ország csak miénk lehet, mostan majd mi dirigálunk, ottan nem fogunk engedni nekik, hogy mink legyünk a büdös zsidó, mint magyaroknál, meg szlovákoknál.

Slomóból áradt a nem zsidókkal, főleg az arabokkal szembeni gyűlölet. Amint hallgatta a fiút, felidéződött benne, hogy egy ideig ő is hasonlóan gyűlölte a magyarokat. Negyvennégy kora őszén, egy délután három nyilas fiú csak úgy heccből agyba-főbe verte a Klauzál téren. Annyira feldagadt, eltorzult az arca, hogy anyja egy hétig nem engedte a tükörbe nézni. Aztán, amikor az Újpesti rakparton kiúszott a Dunából, s csuromvizesen, egyetlen szál alsónadrágban dideregve bekopogott a Vízművek telepére, aki csak ott volt ő rajta akart segíteni, hetekre elbújtatták, ételt adtak neki, akkor kezdett oldódni ez a mindenki ellen irányuló vad gyűlölet. Amikor kezdte kiheverni negyvennégy őszét, mindig vitába szállt azokkal a zsidó barátaival, akik az egész magyarságot lefasisztázták. A táborban rengetegen voltak olyanok, akik Joelhez és Slomóhoz hasonlóan gyűlölték az összes gojlimet[4] mind az eddigi hazájukban, mind Palesztinában. A Bécs melletti, a Moszad Alija Bet[5] által fenntartott felkészítő táborban sok előadást hallgatott jövendő hazájáról. Egy fiatal magyar orvos, aki a harmincas évek eleje óta élt már egy palesztinai kibucban[6], azt mondta neki: „ha zsidóként akarsz Palesztínában élni, tanulj meg együtt élni az arabokkal, különben évszázadokig háborúban kell élned”.

Nem mert, vagy inkább nem akart vitatkozni a két fiúval.

Beesteledett, a lócán megették az amerikai kóser húskonzerveiket és a majdnem fekete rozscipóikat. Végre jól tele is tudták inni magukat, mert délután egy hajó valahonnan egy nagy rakomány ásványvizet hozott. Egyre álmosabbnak érezte magát. Még elsétált a szögesdrótkerítésig, hogy megint lásson valamit az őrtornyok reflektorai által megvilágított tengeröbölből. Egyre erősebb déli szél fújt. Bement a sátorba és végigfeküdt a matracán. Joel és Slomó jiddisül pusmogtak, a megértett szófoszlányokból kiderült, hogy megint a szökésről és a Palmach aktivisták kiképzéséről vitatkoznak. Halk duruzsolásuktól hamar álomba szenderült.

– Ébredjél fel – kiabálta a feje felett Josef, s közben pofozgatta az arcát, rázta a testét.

Megint rosszat álmodott, a fiúk elmesélték, hogy álmában először hosszan vonyított, majd azt kiabálta: ne üss, ne lőj. Negyvennégy óta visszatérő álma: áll a Duna-parton és érzi, hogy fúródnak a testébe a golyók, s közben fiatal fekete nyilas egyenruhások puskatussal ütik a fejét.

– Te amhorec magyar… akarjál jönni velünk Erecbe, majd fogsz te elfelejteni mindent ott, mert mi leszünk az erősebb – mondta neki nyugtató hangon Slomó és egy kibontott ásványvizesüvegből megpróbálta megitatni.

Aztán elcsendesedett a sátor, mindenki újra elaludt, csak az ő szemére nem jött álom. Azon gondolkodott, hogy igazat mondott-e Slomó az imént. Nem volt egészen biztos benne.

 

Jegyzetek

[1] Erec a szentföld héber neve.

[2] Héberül ostoba zsidó

[3] Cionista segélyszervezet, amelynek aktivistái már Kelet- és Közép-Európában megkezdték a menekülni, alijázni akarok kiképzését az önálló zsidó államért folytatott harcra.

[4] Gojim= a nem zsidó hitűek közös pejoráló neve (héber)

[5] Az kivándorlókat segítő nemzetközi cionista szervezet, amely többek között útlevéllel és brit beutazási engedélyekkel látta el a Szlovákián át Ausztriába szökött magyar, lengyel, orosz menekülőket,

[6] mezőgazdasági termelőközösség Palesztínában és később Izraelben

támogatás