Gyönyörű vesztes

Győri Márton olyan művész, aki nem megújítja, hanem felhasználja a festészetet. Azért teheti ezt büntetlenül, mert felnőtt életében is megmaradt kisfiúnak. Ezért képes derűs képeket festeni, miközben körülötte, abban a világban, amelyben él, égig ér a borzalom.

Képeinek címein keresztül úgy fejez ki mesélő szépirodalmat, ahogy egy gyerek számol be élményeiről. Még a rosszkedv is szépen van megfestve. Távol tartja magát attól, hogy képzelete találkozzék a tragédiával – a derűre, az élet igenlésére összpontosít. Teljesen monokróm színeket használ. Az ember úgy érzi, mintha a templomi ablakok változatos mozaikokból álló üvegeinek monokróm tisztaságát látná. Derűje meg emlékeztet Lesznai Anna képeskönyveinek art deco képeire (például a „Kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban” – amely ugyancsak egy szörnyű kor előestéjén, az első világháború előtt bontakozott ki).

Ezek a festmények nem cipelik azt a súlyt, amelynek nyomása alatt egy mű létrejön, – ellentétben alkotó kortársainak java részének dolgaival. Győri ezt is ártatlanul követi el, de! Ezzel betölt egyszerre két piaci rést is. Egy szellemiségében fertőzött világban hiánycikket pótol: egyrészt a képi örömforrást teremti meg, másrészt a kamaszos képzelgést. Egy anyagiságában optimistán és vakon fogyasztó világban pedig ez egy piaci rés. Mivel a lelkek mélyén, akár öntudatlanul is, de kevés az ok az örömre, és ha van ilyen ok, akkor az elkerülhetetlenül kapós. Olyan naiv alkotó, aki ugyanakkor nem esett a feje lágyára. Impozánsan normális teljesítmény.

Festményei közül azok, melyek meseszerűek, felér egy-egy nyilatkozattal. A legtöbb tartalmazza a nyilatkozat alapját képviselő érzéki dolgot is: madarat, tárgyat, de akár a kultúra világából átvett jelképet. Zsidó jelképeket is. Utóbbiak olykor Chagall motívumait idézik föl a nézőben. Mint aki kezébe akarja venni a történelmét.

Mostani kiállításán a mesés, realista festői oldalát mutatta be. Szeret címet is adni nekik. Még – horribile dictu – azt is ki meri mondani, hogy ő „a Pasarét festője”. Atyaég! Nem tudja talán, milyen veszélyes érthetőnek lenni? Ahogy Günter Grass írja a „Gyermekdalban”: Ki az, ki itt nevet? Ennyire jót nevet? Ki nevet, gyanús lett, hogy valami okból nevet. Innen nézve akár félteni is lehetne ezt az embert. Aki ekkora gyanútlansággal alkot, annak ehhez nagyon védve kell lennie.

Művészettörténetileg festészetének forrásai a pop-artból kinőtt neopop világával rokonítják, noha egyéniségével mégis távol van tőle. Precízen kialakított, a harsányságot elegánsan mímelő, masszív kolorit formáival, melyekkel eredetileg indult, mára hol az absztrakt, hol az említett realista (figurális) neopop közelében maradt ugyan, de annak kereskedelmi ötletei és kliséi egyáltalán nem érintik: nem ravaszkodik, amikor egymás mellett jeleníti meg az átütő, kontrasztos színfoltjait. A rend, a pontosság és transzparencia pedig egészséges szembeszegülése azzal a zülléssel, ami ebben az államban körülveszi. És amelynek legjellemzőbb vonása, hogy ebben az országban sokan csak úgy és azért beszélnek, hogy elleplezzék, amit valójában gondolnak. Ösztönösen, de súlyos történelmi tapasztalat alapján. Mintha a nyelv már nem a gondolatok hordozója, hanem közvetlen veszélyforrás lenne. Győri őszinteséggel védekezik ez ellen, és életének rendjével.

Győrit talán már pályájának legelejétől fogva taszította, ahogy a rend hiánya még a környezetében, a kollégák egy részének műhelyben is megnyilvánul. Ahogy megfogalmazta egyik interjújában. Idézem: hihetetlen körülmények és rendetlenség veszi körül a kollégák kis műterem részeit-sarkait, és ez engem rendkívüli módon taszított, mert úgy éreztem, hogy egy színes kép, ami önmagában is mozgó és erőteljes, dinamikus, az megkövetel maga körül valamiféle rendet.

Valójában ezzel egyáltalán nincs egyedül. Az általam ismert „minőségi” pályatársai, akik egymáshoz és Győri Mártonhoz képest is nagyon, de nagyon másként festők, mégis: a rend dolgában közösek. Hogy csak néhányat említsek: Klimó Károly, Uri Asaf vagy Zoltán Mária Flóra, ha elmegyünk a műtermeikbe, azt látjuk, hogy az ő környezetükben is  példás rend uralkodik. De érvényes ez az olyan minőségi író esetében is, mint Nádas Péter. Ha valaki netán látta az utóbbi íróasztalának rendjét, az látta a rendet, mint olyat.

Győri mesterei egykor Maurer Dóra és Keserű Ilona voltak. Ők azonban már-már „tudományosan” közelítik meg a képi mondandót. És a színviláguk megközelítően se olyan élénk. Győri költőibb, érzelmesebb és spontánabb alkat, melynek forrása az, amivel kezdtem. Egy nagyra nőtt gyermek festményeit látják maguk körül, és vele a létezést üdvözlő, önfeledt örömét. A zsidó létezését is. Van ebben valami klasszikusan haszid is. Talán nem is akar ennél többet. Szerencséje, hogy ma ezzel éppen az uralkodó állapotoknak mond ellent.

A kiállítását meg se kell nyitni, annyira nyíltak a képei.

Gyönyörű vesztes. Győri Márton kiállítása a Csányi5 – Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban. (1077 Budapest, Csányi utca 5.) A művész március 24-én vasárnap 12.00 órától és 15.00 órától személyes tárlatvezetést tart.