Golda Meir a felelős a jom kippuri háborúért?

A róla szóló életrajzi filmben fölmentést kap.

Golda Meirt, Izrael első és mindmáig egyetlen női miniszterelnökét, hazájában szokás ’vasladynek’ nevezni, vagy oroszlánhoz hasonlítani, sokan viszont őt okolják a meglepetésszerűen kitört 1973. évi jom kippuri háborúért. Guy Nattiv izraeli filmrendező ’Golda’ címmel, Helen Mirren főszereplésével most pénteken az amerikai mozikban bemutatásra került játékfilmje a háború 19 napjával foglalkozik; ez az időszak, amikor Meir otthagyta bélyegét az izraeliek azonosságtudatán. A rendezőt “Skin” c. rövidfilmjéért Oscar-díjjal jutalmazták 2018-ban.

Az 1973-as háborút megélt sok izraeli véleményével ellentétben Nattiv – a nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumokra támaszkodva – azt hangsúlyozza, hogy a politikust a katonai vezetők alaposan félreinformálták. Egy kőkemény, kegyetlen, mégis törékeny asszonnyal állunk szemben, akit bűntudat gyötör, mégis az a hit vezeti, hogy ő védte meg országát a pusztulástól.

„Ő volt a bűnbak; helytelen a feltételezés, hogy egyedül viseli a felelősséget az elkövetett hibákért” – nyilatkozta a rendező a JTA-nek.

Nattiv a háború kitörésekor, 1973. október 6-án, a zsidók legszentebb napján, jom kippúrkor négy hónapos volt. Anyja a légoltalmi óvóhelyre vitte, miközben apja a frontra indult.

A katonai felderítés fatális hibája folytán Izraelt két oldalról támadták:  Egyiptom a Szináj-félsziget felől délnyugaton illetve Szíria a Golán-fennsík felől északkeleten, hogy visszafoglalják az 1967-es hatnapos háborúban elvesztett területeiket.

A háború végül izraeli győzelemmel végződött, ám súlyos árat fizettek érte: 2.656 halott és mintegy 12.000 sebesült volt a veszteség, miközben arab oldalon 8.258 en estek el és közel 20.000-en sebesültek meg. A nemzeti trauma az addig csodált Golda ellen fordította a közvéleményt. Pedig ő volt a Munkapárt megalakítója, aki az amerikai zsidóságtól 50 millió dollárt gyűjtött az állam megalapításához.

A film központjában a főhősnek a háború sikertelenségét elemző Agranat Vizsgálóbizottság előtti tanúvallomása pereg le. A bizottság fölmentette a felelősség alól, ő azonban úgy döntött, hogy lemond tisztségéről. Négy évvel később, 80 éves korában érte a halál – miután 15 éven át titokban viaskodott a nyirokrákkal.

A háborús napokat Meir a haditanácsban és a kórházi ágyon töltötte felváltva. „Élete és az ország legdrámaibb napjait élte, amikor betegen volt kénytelen döntéseket hozni. Történetét magányán keresztül igyekeztem bemutatni” – mondja Nattiv.

A politika Golda lakásában folytatódott. Közismert, hogy ott fogadta különböző tanácsadóit, akiket sabatkor maga készítette sajtos süteménnyel és almáspitével kínált. Köztük volt Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, akit a filmben Liev Schreiber alakít. Nattiv fölidézi a feszült tárgyalásokat, amikor Meir, a kimerülőben lévő izraeli tartalékok pótlására a háború elején amerikai fegyverszállításokat követelt tőle. Az amerikaiak vonakodtak, mert függésben álltak az arab olajtól, és a fegyverszállítások csak akkor indultak be, amikor a szovjetek az arabokat támogatták, és a jom kippuri háború a hidegháború súlyos kiélesedésével fenyegetett.”

A film egyik jelenetében Kissinger azt mondja Meirnek, hogy ő elsősorban amerikai, másodsorban külügyminiszter és csak harmadsorban zsidó. Meir válasza: elfelejti, hogy Izraelben mi jobbról balfelé írunk.

GOLDA | Official Trailer | Bleecker Street

No Description

A történet valódi. A 100 éves egykori diplomata nem beszél arról, vajon a súrlódást egy tál borscs és némi Holokauszt bűntudat váltotta-e ki, mint ahogy az a filmben van.

Közismert, hogy Meir keményen tárgyalt szövetségeseivel, és brutálisan bánt ellenfeleivel. A filmbéli Golda saját tanácsadói áldozatának tűnik. Kénytelen volt fölvállalni a katonai vezetők kirívó tévedéseit – különösen Eli Zeira, a katonai hírszerzés főnökéét és Mose Dajan hadügyminiszterét – hogy védje a mundér becsületét a közvélemény szemében.

2020-ben fölszabadított dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Zeira nem tájékoztatta a kormányt arról, hogy a hírszerzés figyelmeztetett: Kairó és Damaszkusz támadást készítenek elő, mivel minimálisnak ítélte az azonnali háború esélyét. Dajan még órákkal a harcok kitörése előtt sem volt hajlandó elrendelni a mozgósítást.

A “Golda” nem tárgyalja, hogy vajon Meir elkerülhette volna-e a háborút egyaránt. A támadás előtti hónapokban Anwar Sadat elnök ismételt ajánlatokat tett békés rendezésre, amennyiben visszakapják a hat napos háborúban elvesztett Szinájt, de az ajánlatot elutasították.

2013-ban közzétett dokumentumokban az áll. hogy Meir ajánlatot tett ’a Szináj túlnyomó részére’, ám mivel nem volt hajlandó visszavonulni a 67-es határok mögé, az egyiptomiak visszakoztak. A Kissingerrel folytatott titkos tárgyalásokon Meir ígéretet tett arra, hogy minden olyan békekezdeményezésnek útját állja, amelynek föltétele Egyiptom szuverenitása a Szináj fölött. Erről Jigál Kipnisz izraeli történész ír 2012-ben megjelent „1973: The Road to War” c. könyvében.

A háborút az izraeli-egyiptomi fegyverszünet zárta le 1974 januárjában. Sadat és Begin Camp Davidben 1979-ben kötöttek békét. Egyiptom lett az első arab állam, amely hivatalosan elismerte Izraelt, Izrael pedig kivonult a Szináj-félszigetről.

Nattiv a tartós békét Meir érdemének tartja, a film végén felirat jelenik meg: „Emlékét őrzi, hogy sikerült megóvnia országát a pusztulástól.”

Kipnisz és a hasonló kritikusok azzal érvelnek, hogy a béke a „szükségtelen háború elkerülésével” már korábban, tárgyalások útján elérhető lett volna.

Nattiv szerint Meir örökre ellentmondásos alak marad Izraelben. Megítélése bármilyen is lehet, a közvélemény szempontjából nem árt megjegyezni, hogy a hübrisz és hatalom által elvakított politikai vezetés mennyire képes megmérgezni a társadalmat. A rendező utal a mostani válságra, amikor Benjamin Netanjahu kísérlete a legfelsőbb bíróság hatalmának meggyöngítésére január óta zajló tömegtüntetésekhez vezetett.

“Őrület, hogy ma a demokrácia jom kippurjának lehetünk tanúi Izraelben. Ugyanaz az elvakultság van visszatérőben, ami 1973-ban volt jellemző.”

A JTA cikke nyomán Bassa László