Go

Meglátok egy helyet, nagy ablakai mögött fiatalok teát isznak, és valami titokzatos játékot játszanak. Arcuk komoly, elgondolkodó. Egy lány észreveszi, hogy bebámulok, kedvesen rám mosolyog. Ide bemegyek. A lányt Jane-nek hívják és amerikai, mint majdnem mindenki itt. Az asztaloknál GO-t játszanak, nem is hallottam még róla, régi, japán stratégiai játék, nehézségi foka kábé, mint a sakké. Nagyon rosszul tudok angolul, de Jane beszél németül. Elmondom, hogy magyar vagyok, és nem akarok még hazamenni. Ne is mondjam tovább, mindent ért. Persze, a vasfüggöny. Másnap már náluk aludtam. 

Jane és Wolfgang Kelet-Berlinben ismerkedtek meg, a huszonhét éves Jane ösztöndíjjal volt Nyugat-Berlinben. Mint sokan, ő is átjárt időnként egynapos vízummal Kelet-Berlinbe. Csak át kellett váltania 25 nyugatnémet márkát a határon, amiért cserébe ugyanannyi keletnémet márkát kapott. Wolfgang a Humboldt egyetemre járt, történelem szakra. Véletlenül ismerkedtek meg, és egymásba szerettek. Elhatározták, hogy Wolfgang megpróbál kiszökni, összeházasodnak, és együtt kimennek Amerikába. Jane attól kezdve nem járt Kelet-Berlinbe. Nap mint nap a Checkpoint Charlie, az amerikai katonák számára fenntartott határátkelő közelében, egy kávézóban ült, ahonnan látni lehetett az átjáró katonákat. Akkor mentek át, amikor akartak, sokan mentek. Kalandvágyból, meg mert minden olyan nevetségesen olcsó volt. 

Jane kiszúrt végre egy katonát, kábé olyan magas volt, és hasonló alkatú, mint Wolfgang, és szintén sötét hajú. Ez a katona hetente többször átjárt. A határőrök már ismerték, általában nem kérték az igazolványát. Egy nap, amikor a Wolfgangra hasonlító katona megint átment, Jane is még egyszer átkelt a határon. Nagy táskájában jókora csomag lapult, amit szerencsére nem ellenőriztek. Egyenesen a Pergamon Múzeumba tartott. Rövid ideig nézegette a műtárgyakat. Kevesen voltak ott ebben a délelőtti órában, köztük Wolfgang. Nem szóltak egymáshoz, mintha nem is ismernék egymást. Aztán Jane lement a vécébe. Nem a nőibe, a férfibe. Nem volt ott rajta kívül senki. Elhelyezte a csomagot a vécé utolsó fülkéjében, és visszatért Nyugat-Berlinbe. Miután Jane távozott, Wolfgang ment be a vécébe, és mint amerikai katona jött ki. Sikerült úgy átkelnie a Checkpoint Charlie-n, hogy nem kérték az útlevelét. Wolfgang intett nekik, és ők visszaintettek, hogy mehet. Bejött, hogy azt hitték, ő az a gyakran átjáró amerikai katona. Hihetetlenül szép és elmosódott emlékeim vannak róluk. Csak egy pár napig laktam náluk. Ők már pakoltak, három nap múlva indultak New Yorkba. De előbb még gondoskodtak rólam, és így kerültem Phoebe-hez. Kábé velem egykorú amerikai lány volt, és egy szót se tudott németül. Azért élt Európában, hogy megtanulja a csembalóépítést. A csembalón kívül csak a két macskája érdekelte. Ugyanazt ette, minden nap, mint a macskák: paradicsomos halkonzervet rizzsel. Én is azt ettem. Egy nagy, sötét berlini lakásban lakott, ami lényegében üres volt, kivéve egy félkész csembalót és néhány ócska matracot. A konyhában asztal és két szék. Meg egy ősrégi, nagy bádoglavór, valaha abban moshattak. Egyszer egy héten vizet forraltunk, a forró vizet hideggel keverve annyira megtöltöttük a lavórt, hogy lehessen fürödni benne. A vécé egy félemelettel lejjebb, a lépcsőházból nyílt. Ezt az „Aussenkló”-t (külső vécé) négy lakásból használták. A központi fűtést mintha még nem találták volna fel. A szenet tíz darabjával is árulták, hogy még haza lehessen cipelni. Az arany Nyugat.  

Még Pesten hallottam, hogy az elenyésző létszámú berlini zsidó közösség központjában, Charlottenburg egy elegáns részén, a Joachimsthaler utcában, kelet-európai zsidó menekültek csak úgy száz márkát kapnak. Lépcső vezetett fel az impozáns épületbe. Mialatt felfelé haladtam, egy teveszőr kabátos, negyvenes, fekete hajú férfi épp jött lefelé a lépcsőn. Megkérdeztem, tudja-e, hol az iroda. Kiejtésemről felismerte, hogy magyar vagyok, mint ő. Ez volt Káin úr, a fogorvos. Felajánlotta segítségét. Fel akartam írni a telefonszámát, kérdeztem, van-e nála toll. Ma nem írok, ma jom kipur van! – nézett rám rosszallóan. Bekísért az irodába. Megkérdezte, hogy meg tudom-e jegyezni a címét, meghívott a következő vasárnap délutánra, és elment. 

Frau Golin eredetileg odesszai volt. Mesebelien csúnya, dróthajú, szekrénynagyságú nő. – Sind Sie Volljüdin? (Maga tiszta zsidó?) – A szigorú német kérdés pikantériáját az adta, hogy a „Vollarier“ (tiszta árja) a nácik kedvelt szóhasználata volt. Félzsidó vagyok – mondtam az igazsághoz híven, az apám zsidó. – Akkor maga nem zsidó – közölte Frau Golin, amire gyorsan költöttem a száz márka reményében egy zsidó nagymamát anyai ágon. Frau Golin gyanakvóan méregetett. Telefonált, majd felküldött egy emelettel feljebb a főnökéhez. A tágas, napfényes irodában elegáns, hatvan körüli úr ült antik íróasztala mögött. Rám mosolygott. – Nem kell semmit mondania, látom. – Lehet, hogy csak jóindulatú volt, lehet, hogy szakértője a sémita vonások felismerésének. Telefonált, és visszaküldött Frau Golinhoz, aki most már barátságosabbnak mutatkozott. Aha, szóval rendező szeretnék lenni, semmi akadálya. Tel Avivban remek filmművészeti egyetem működik. Előtte nyelvtanfolyam és két év katonáskodás. Büszke lehetek, hogy szolgálhatom az izraeli népet. – Nagyon jó, elgondolkozom ezen a remek lehetőségen, de az a baj, hogy pillanatnyilag nincs pénzem. – Gondolom, Frau Golin átlátott a szitán, de ideadta a száz márkát. Ezután a külföldiek rendőrségére mentem. Hatalmas sor kígyózott, főleg szedett-vedett kelet-európaiakból, afrikaiakból, erősen kitűnt a néhány svájci és amerikai. A Közös Piac tagjai csak úgy, sorbanállás nélkül bemehettek. Pár órával később az irodában felajánlották, hogy kérjek menedékjogot. Kapok egy hontalan útlevelet és havi segélyt. Ez megnehezítené a rokonaim életét otthon – mondtam, de a fő okomat elhallgattam. Pont fél évig akartam kint maradni, aztán hazamenni. Tudtam, hogy addig csak szabálysértés, ami útlevélmegvonással és 2500 forint pénzbüntetéssel jár. Utána börtön. Tehát én a fél év utolsó napján hazamegyek, és addig megtanulok itt a mélyben úszni. Nem kértem menedékjogot. 

Káin úr felesége, Vera nálam pár évvel idősebb, nagyon szimpatikus és szintén magyar nő volt. Első nyugati munkámként néha vigyáztam a kisbabájukra, amíg ők koncertre vagy színházba mentek. Mindig kiraktak egy tálkán egy nagy adag Merci csokit, amit én egyre bűntudatosabban az utolsó darabig felfaltam.

Vera el akart kísérni ruhát venni, mert szeretett volna bevezetni a Stern család köreibe. Sternék a Kurfürstendammon laktak, Vera megmutatta a palotaszerű házat  séta közben. A leggazdagabb berlini zsidó családok egyike, tele összeköttetésekkel. Vera nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy összeboronál az egyik Stern fiúval. Erről pesti nagynéném jutott eszembe, ő is állandóan össze akart boronálni, lehetőleg egy művésszel. Számára a „művészfeleség” státusz jelentette a csúcsot, ugyebár ő is az volt. Nóti Károly özvegyeként meg se fordult a fejében, hogy egy nő maga is művész lehet. – Neked van entrée-d, tudsz reprezentálni, ez a legfontosabb. Ám hiába próbált kiskosztümbe bújtatni, és hiába mutatott be nekem egy hegedűművészt, aztán egy zongoristát. Végül Margit nagynéném levette rólam a kezét. Ezt nem mondtam el Verának, csak felszívódtam. 

Szereztem egy illegális óvónői állást éhbérért egy antiautoriter óvodában, Nyugat-Berlinben. A gyerekek előszeretettel köpték le egymást és a felnőtteket, haraptak, ütöttek, rúgtak, és nem volt szabad beavatkozni. Kábé egy hétig bírtam. Aztán egy meleg párnál lettem takarítónő, de az se tartott sokáig. Egy magyar orvos és egy német színész élt egy gyönyörű, mélykoszos és bizarr lakásban. Nem csak az ágy fölött volt hatalmas tükör a plafonon, a fürdőkád fölött is. Nem az volt a baj, hogy nem voltam tehetséges a takarításban, hanem családi botrány kerekedett abból, hogy a magyar orvos kedvesen elcsevegett velem magyarul, és a német színész, aki egy szót sem értett, drámai féltékenységi jelenetet rögtönzött. Az orvos kezembe nyomott húsz márkát, és szabadkozva kitessékelt a lakásból. Így kerültem Renéhez. Ő is meleg volt, és abból élt, hogy színes gyertyákat öntött, amiket eladott a piacon. Közeledett a fő szezon, karácsony, nagyban öntöttük René konyhájában a gyertyákat. 

Hidegre fordult az idő, és nem volt kabátom. René tudott egy jó használt ruha boltot a Nollendorf téren. Itt vettem meg híressé vált lókabátomat. Húsz márka volt, lényegében egy hordozható ház. Egy valahai barna ló kabát-reinkarnációja. Szerintem még a háború idejéből. Magas vagyok, mégis leért a földig, húsz-harminc kilót nyomhatott. Ebben a kabátban árultam a Gedächtnis templom köré rendezett karácsonyi piacon René gyertyáit. Senkinek nem volt ilyen kabátja, híres lettem. 

René bepasizott, és ezért átpaterolt engem egy lakóközösségbe, ahol négy-öt fiatal lakott egy nagy lakásban, Schönebergben. Felszabadult éppen egy szoba, átmenetileg odamehettem. Alig emlékszem rájuk, mert csak néhány napig laktam ott. A nappalira emlékszem. Kávébarna, kordbársonnyal bevont szivacskanapé és ugyanolyan fotelek. A fal mustársárga. Többnyire mindenki a nappaliban süppedezett. 

A karácsonyi piacon, ahol szívesen beszélgettem bárkivel, remekül éreztem magam a nyüzsgésben, és nem fáztam a lókabátban, egy nap megjelent a standomnál egy negyvenes éveiben járó férfi. Haja dús volt és hófehér, de az arca fiatalos. Mintha egy perc alatt őszült volna meg. Nagyon sápadt, szép, szabályos arcából megszállott tekintettel meredt rám. De a megszállottságot akkor még nem láttam, mert kiderült, hogy magyar, és ugye idegenben a magyar szó… Amerikából jött, Vietnamban szolgált, hűha. Én hülye elmondtam, hol lakom. Bujkált ugyan bennem valami rossz érzés, de olyan érdeklődő volt, és annyira hányatott életű. Minden nap megjelent a piacon, én persze, magamhoz híven, kedves maradtam, csak egyre tartózkodóbb. Már láttam a megszállottságot, de késő volt. Egy este megjelent a schönebergi lakásban, ahol épp kezdtem összemelegedni a többiekkel. Mint később kiderült, egy fűtőcsőből maga készítette fegyverrel akarta kivégezni az ott lakókat, hogy megmentsen engem. Sikerült egy ideig feltartóztatni az ajtóban, mialatt engem eldugtak a kamrába. Mire betört a lakásba, engem nem talált. Valamit mondtak neki, hogy már elköltöztem. Még aznap este el kellett hagynom a lakást. Így kerültem Simonhoz és Wilsonhoz. Azt hittem, ők is melegek. Nagyon tetszett, hogy a melegség itt ilyen normális. Úgy szocializálódtam, hogy a buzik röhejesek. Én is, mint annyian a generációmból, felhívtuk néha kiskamasz korunkban többedmagunkkal szegény Buzi Barnát a telefonkönyvből: Buzi úr (elvtárs) otthon van? – röhögtünk és lecsaptuk a telefont. Titokban sajnáltam Buzi Barnát. Elképesztő történetek keringtek az általános iskolákban arról, hogy a buzik péntekenként titokban találkoznak titkos fürdőkben, és orrba-szájba dugnak. A zsidókról is elképesztő történetek keringtek. Vörös hajúak, eláll a fülük, horgas orruk szájukba lóg. Gyűjtik a pénzt. Ezt meg tudtam cáfolni. Apámat ugyan már egyre gyérülő, ősz hajjal sikerült megismernem, de se a füle nem állt el,se az orra nem volt horgas. Pénzt pedig nem gyűjtött, inkább szórt. Ebből kerekedtek a családi csetepaték. Arra jutottam, hogy ugyanolyan ez az egész buzizás, mint a zsidózás. 

*

Kezdett mindenből nagyon elegem lenni. Abból is, hogy állandóan a szüleim viharos magánéletével vagyok elfoglalva, pedig fiatal vagyok, kell a saját élet. Mondjuk, azért volt. Például beleszerettem egy nagy ellenzéki harcosba. Amikor beleszerettem, nem tudtam, hogy az. Pont a József és testvéreit olvastam, és este megláttam a Fiatal Művészek Klubjában egy asztalnál Józsefet. Pont olyan volt, mint ahogy olvasás közben elképzeltem. A titkos arája lettem, mert volt egy fix barátnője. Ez a titkos araság se tett jót, de volt ennek az ellenzéki harcosnak egy másik ellenzéki legjobb barátja, egy ellenzéki művész. Egy este, amikor együtt ültem „Józseffel” a klubban, odakiáltott neki: – Te sztálinista módon udvarolsz a pinának, és pina módon udvarolsz a Sztálinnak! – Mindkettő én voltam, Sztálin, a papám miatt és pina, mert nő vagyok. Elmentem bőgve, és írtam az ellenzéki művésznek egy memorandumot. Csak egy pontra emlékszem: „Nagy lendületet adtál, hogy elmenjek ebből az országból“. Ma már jóban vagyunk, ő hetvennégy éves, megkérdeztem, és semmire nem emlékszik. 

Apám tényleg az egyik vezetője volt a Rákosi-korszak kultúrpolitikájának, és ezt nem lehet mentegetni. Sok nagyszerű művészt betiltott, olyanokat is, akiket később nagyra tartott, mint például Pilinszkyt.  

Egyik utolsó estémen Budapesten, a várban voltam egy másik nagyguru ellenzéki művész barátommal, Erdély Miklóssal. A bátyámon keresztül ismertem meg. Egy este feljött hozzá pesti lakásunkba Körner Éva művészettörténésszel. Bátyám kijött a konyhába, és utasított, hogy csináljak egy teát. Mikor bevittem a teát, Erdély rám nézett, és azt kérdezte: ki ez a tearózsa? 

Miklós megingathatatlan házasságban élt, de nagyon szerette a  szép, fiatal és okos nőket. Meg voltam tisztelve. Viszonyunk baráti lett, sőt, barátnői. Mindig beszámolt az aktuális nőügyeiről. Részletekbe menően tudtam a Fonaltündérről, meg a Kispatkányról. Aztán szerelmes lett Ildikóba, és eltűnt a Kispatkány és a Fonaltündér. A hozzám való kapcsolatára jellemző, hogy egyszer arról beszélt, mindenkinek megvan a saját kora, függetlenül évei számától. Tizenhét éves Ani barátnőm például harminc volt. És én? – kérdeztem. Te nyolchónapos vagy. Miklós vezetett be a Fiatal Művészek Klubjába, ahova nem volt könnyű bejutni. Ott lebzselt a kor minden renitens művésze és gondolkodója, a belügynek könnyű dolga volt, mindenki egy helyen. A klub messze a legjobb helynek számított Budapesten, olcsó és jó kaja, néha filmek, amik máshol nem mentek, sokszor izgalmas kiállítások és előadások. Felejthetetlen számomra az akkor 21 éves, gyönyörű Forgács Zsuzsa. Egy széken állva adta elő a „Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében“ című film egy részletét monológként. A kitérdelt szürke férfiöltönyben abszurdan festett nőies alakjával és nagy vörös hajával. Néha a lába közé nyúlt és megigazította nemlétező tökét. Csak úgy, férfiasan. Bár a feminizmus szót még nem ismertem, mégis világos volt, hogy nem csak az elvtársakat, de az egész öltönyös, hatalmaskodó férfinemet figurázza ki. Persze „téglák”, besúgók is lebzseltek a klubban, de nem lehetett tudni, hogy kik. Mentek a vad találgatások. Csak a hely kiváltságossága zavart, egy állandó belépő felért egy kitüntetéssel. Nekem persze nem volt. 

A Várban egy kerthelyiséges bárba mentünk Miklóssal, és még nem tudom, kikkel. A szomszéd asztalnál ott ült Latinovits Zoltán barnára sülve, hófehér öltönyben, hófehér kalapban, többedmagával. Olyan volt, mint egy tatár kán. Felkért táncolni. Te is egy vadember vagy, látom – mondta. Tényleg, akkor már minden este a fogkefémmel és a kontaktlencsetartómmal közlekedtem, mert itt-ott aludtam. Apám hegyi lakásával az volt a baj, hogy este nem tudtam hazamenni, csak ha apám hajlandó volt lejönni a kocsijával a végállomásig. Ha igazán késő lett, ez már nem működött, a busz se járt. A végállomástól még jó húsz perc gyalogút felfelé, tele kutyákkal. A Farkasréti temető fölött állt apám háza, a Szabadság-hegy kevésbé elegáns oldalán. A kutyák könnyen kijutottak a rosszul karbantartott kerítéseken. Teliholdkor farkast játszottak. A kocsi ablakából többször láttuk, ahogy úgy húsz kutya üget nagyság szerinti libasorban az éjszakában. Köztük a mi kutyánk, Kox is, eléggé hátul. Én sajnos féltem a kutyáktól. Ha reggel iskolába kellett mennem, és az első kanyarban ott ült két főellenségem, két agresszív, rohadt dög, visszafordultam. – Kint van a két kutya a sarkon. Kísérj le addig, különben nem megyek iskolába. – Akkor nem mész – mondta apám az ágyból, és én nem mentem. Néha azért lejött velem a sarokig. 

Egy mitugrász alak Latinovits asztalától odajött hozzánk, és azt mondta neki: – Tudod kivel táncolsz? Az apja egy irodalmi hóhér volt! – A kis mitugrász egy középrossz költő volt, egy jó költő öccse. – Tűnj el, te féreg – zengte neki Latinovits. Felmentem vele a lakására. Török mintás selyem hálóköntösében most még inkább olyan volt, mint egy tatár kán. Nem meséltem el neki, hogy már találkoztunk. Amikor nem vettek fel a bölcsészkarra, mert a felvételi dolgozatban az írás hevében idéztem József Attilát: „Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”, és így a rádióba kerültem mint hangtechnikus tanonc, egyszer felvételt készítettek vele, amin jelen voltam. Egy Ady-verset mondott szalagra. A technikus a hosszú vers közepén vette észre, hogy nem fűzött be elég szalagot, és az kifutott. – Nem lehet leállítani, megöl – mondta rémülten a rendező. Felsorolt néhány horror történetet Latinovits híres dührohamairól. A hosszú vers végén a félájult rendező hebegve bizonygatta, hogy nem vették észre, hogy kifutott a szalag, annyira a művész előadásának bűvkörébe kerültek. Latinovits szemrebbenés nélkül újra elmondta a verset. 

A tatár kán bevezetett egy szobába, a nagy ágyon világoskék selyem ágynemű, a párnán cirkalmas R.É. monogram hímzés. A toalettasztalon a szépítkező szerek között Ruttkai Éva fotói. Úristen, ez Ruttkai Éva szobája. A tatár kán azt mondta, feküdjek le és nyugodjak meg. Aha, szóval látja, hogy idegbajos vagyok. Leült az ágy mellé egy puffra, és egy mesét kezdett mesélni. Fogalmam sincs, miről szólt a mese. Egy idő múlva úgy csináltam, mint aki elaludt. Végre kiment. Sajnos a kontaktlencsét nem mertem kivenni, a tartó a táskámban volt a másik szobában. Valamikor elaludtam, és reggel, amikor felébredtem, Latinovits már nem volt ott. Én viszont megvakultam. Az egyik szemembe mintha homok vagy őrölt üveg ment volna, égetően fájt, és nem bírtam kinyitni. Lebotorkáltam a János Kórházba, ahol végre kivették a kőkemény, szocialista kontaktlencsét a szememből, és közölték, hogy szaruhártya-gyulladásom van. Kaptam cseppeket, és mire pár nap múlva indultam Berlinbe, már nem volt semmi bajom. Először ültem repülőgépen. Mikor elértük a repülési magasságot, elővettem a táskámból a József és testvéreit. Mélységes mély a múltnak kútja. Lenéztem. Alattam, tízezer méteres mélységben, Magyarország.

*

Anyámat nagyon megviselte, hogy kipattantam Nyugat-Berlinbe, és nem hitte el, hogy fél év múlva hazajövök. Phoebe-nél laktam épp, csörgött egy este a telefon, engem kerestek. Az ismeretlen férfi mint a Népszabadság kelet-berlini tudósítója mutatkozott be. Anyám uszította rám. – A mamád kért meg, hogy találkozzam veled – mondta. – Csak az a kérdés, hol? Pesten vagy Budán? – kérdezte könnyedén. Nem értettem, nevetett. Pest Kelet-Berlin, Buda Nyugat-Berlin, mert az a jobb hely. Hol? Na, ilyen hülye azért nem vagyok. Budán, mondtam. A Café Kranzlerbe beszéltük meg a találkozót, a Kurfürstendamm elején, ma már nincs meg. Főleg idős hölgyek jártak oda sütizni. 

A népszabadságos ember pont úgy nézett ki, mint vártam. Enyhén elhízott, öltönyös, szeme nyugtalanul járt ide-oda. Ő csak akkor hazudik, ha újságot ír – biztosított. Higgyem el, ha most hazamegyek, semmi bajom nem lesz. Szüleim összeköttetéseivel bármikor kaphatok egy legális ösztöndíjat Nyugat-Berlinbe. Ő maga is tud segíteni. Ez egyáltalán nem probléma. Nem hittem el persze, mint ahogy ő se, hogy majd magamtól hazamegyek. Gondolkodjak. Egy hét múlva újra jön, akkor találkozzunk itt a sarkon délután négykor, és csak annyit mondjak, hogy igen vagy nem. 

Egy hét múlva nem egyedül jött, hanem a feleségével. Tele voltak C&A-zacskókkal. Egészen más, kimért hangnemben beszélt velem, persze, már egy feleség is kontrollszemély. – Igen vagy nem? – Nem. – Viszontlátásra. – Biccentett, sarkon fordultak. Elvonultak a zacskóikkal.

Egy szürke, hideg novemberi reggelen valami illegális munkára mentem, amikor szembejött velem anyám. Először csak ismerősnek tűnt a kabátja, arca előtt hatalmas térkép, azt böngészte menet közben. „Anyu!“  Mind a ketten sírva fakadtunk, úgy szaladtunk egymás felé. 

Nem először járt Berlinben. 1960-ban egy vasárnap az egyik mellében csomót érzékelt. Harminchét éves volt. Azonnal telefonált a Kútvölgyi úti kórházba, ahova a pártelit járt. Bár apám már kegyvesztett volt, ez a privilégium megmaradt. Hirschler doktor bent volt, és fogadta anyámat. Nőgyógyászként mindhármunkat ő segített a világra. De anyámnak lényegében a pszichoanalitikusa is volt, lelki bajaival szintén hozzá fordult. Remek humora volt és békebeli, nagypolgári aurája. Hirschler úgy döntött, hogy a csomót ő maga kiveszi ambulánsan. Minél előbb kint van, annál jobb. Vasárnap lévén, betette a hűtőszekrénybe a csomót, majd hétfőn elküldi a szövettanra. Hétfőn hajnalban jött a takarítónő, és megtalálta a furcsa kis mócsingot a hűtőben. Azonnal kidobta. Anyámtól azután vettek több mintát, egyik se volt pozitív. Végül elrepült Berlinbe, ugyanis a Humboldt Egyetemen uralkodott a mellrák szocialista atyaúristene. – Ha kétség van, le vele – döntött a specialista. 

Anyám hosszú ideig feküdt a Kútvölgyiben, jobb mellének eltávolítása lelkileg is nagyon megviselte. Csak a bátyám tudta, mi történt, mi kisebbek azt hittük, valami semmiség. Imádtunk öcsémmel a kórházba járni. Az orvosok és ápolónők felváltva versengtek a kegyeinkért, rengeteg krémest és málnaszörpöt kaptunk a büfében. Én azt gondoltam, ellenállhatatlanul bájos gyerekek vagyunk, és ezért. Nem tudtam, hogy potenciális anyátlan árvákat látnak bennünk. Talán ez a mell-levétel volt anyánk híres prüdériájának az oka. És annak, hogy olyan ritkán vett minket az ölébe. 

Egyszer délután filmet vetítettek az iskola óriási tornatermében, életem első filmje volt, A csengő-bongó fácska. Hatéves voltam. Játékfilm volt, igazi medvével, igazi törpével. Csak arra a jelenetre emlékszem, hogy a királykisasszony egy patakban áll és meglátja, hogy közeledik hozzá a medve. Nem tud elfutni, mert a gonosz boszorkány elvarázsolta, és lassan, fokozatosan kővé válik. Mikor vége lett a filmnek, éreztem, hogy nem tudom megmozdítani a lábam. Mindenki elment, leoltották a villanyt, kint már sötét volt. A résnyire nyitott ajtón beszűrődött némi fény. Valahogy leejtettem magam a földre, és megpróbáltam az ajtó felé kúszni. Csak a lábaim bénultak le. Odaértem az ajtóhoz, de aztán egy lépcső következett. Ha jól emlékszem, nem is sírtam, inkább vinnyogtam. A Lórántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskola, ahova akkor jártam, egy épületben volt a Móricz Zsigmond Gimnáziummal, abban pedig egy bentlakásos internátus is működött vidéki lányoknak. A kapuban mindig ült két ügyeletes lány. Meghallották vinnyogásomat, megtaláltak, és levittek a kapusfülkébe. Tudtam a telefonszámunkat, felhívták a szüleimet. Apám értem jött gyalog, és a nyakába ültetve vitt haza. Otthon beraktak anyám szobájába, amit imádtam, az egyik nagy fotelbe, amit szintén imádtam. Hallottam, hogy a hallban halkan rólam beszélnek, hátha nem hatott a gyermekbénulás elleni Sabin-csepp, és paralízises lettem. Melegség járt át, hogy rólam van szó, és éreztem, hogy lassan visszatér az élet a lábaimba. De nem szóltam rögtön, olyan jól esett az ijedtségük. Szinte sajnáltam, hogy elmúlt a bajom. 

Az illegális munkából nem lett semmi, anyámmal ott az utcán sírva egymás nyakába borultunk azon a novemberi napon Nyugat-Berlinben. Visszamentünk a lakásba. Anyám teljesen elképedt, hogyan élek, de a csembaló és Phoebe tetszett neki. Paradicsomos halat ettünk rizzsel, és én bizonygattam, hogy higgye el, hazamegyek. Nem akarom, hogy ő vigyen haza, értse meg. Sokat bőgtünk. Estére kiújult a szaruhártya-gyulladás, a fél éjszakát egy kórház ügyeletén töltöttük. Anyám két napig maradt Phoebe lakásában, és annyit beszélgettünk, mint soha. Vagyis másképp beszélgettünk, ahogy még soha. A beszélgetés a szokott módon kezdődött. Szemére hánytam, hogy miért a bátyám a kedvence. Máskor mindig felháborodva utasította el a vádat, mindhármunkat egyformán szeret. Meglepetésemre most rám hagyta. 

Bátyám 1972-ben költözött a Bródy Sándor utcába. Csütörtökönként gondolkodási szeánszokat tartott. A híres csütörtökök. Ő a bölcsészkarra járt, reneszánsz irodalomtörténettel foglalkozott, igen sikeresen. Már gyerekkoromban világos volt számomra, hogy ő zseni, én meg kis hülye vagyok. Ezt ő minden adandó alkalommal, kétséget nem tűrően bebizonyította. Anyám volt a katalizátor. Bátyám az okos, öcsém a szép, nekem a szemfüles státuszt sikerült kivívnom. Néha megtaláltam a kisollót. Bátyám négy évvel idősebb nálam. Minden érdekelte, és nagyon tájékozott volt. Bármit kérdeztem a világról, mindig tudta a választ. Szüleimnek kevés ideje maradt ránk, bátyám szellemi, erkölcsi és fizikai szigora alatt nőttem fel. Még jó, hogy ott volt az öcsém, aki viszont engem fogadott el felsőbb hatalomnak. 

Bátyám csak marginálisan kapcsolódott az ellenzékhez, bár maga is ellenzéki volt, az ő szavai szerint „ellenzéki ellenzéki”. Azt hiszem, az ellenzék elitsége nem tetszett neki. A hetvenes években már csak ritkán volt veszélyes Magyarországon az ellenzékiség. Legalábbis azoknak, akik benne voltak az ellenzéki elitben. Egy kis házkutatás itt, útlevélmegvonás ott, megannyi érdem azoknak a szemében, akik, úgymond, számítottak. A legvidámabb barakk. 

Csütörtökön elsőként mindig Péter jött, a matematikus, nagyon vicces volt. Állt a telefonasztalon egy porcelán malacpersely, aki telefonált, annak illett bedobnia a tarifát. Akkoriban kevés lakásban volt telefon. 

„Nagyon fél a sertés,

hogy ittléte sértés.

De te vagy a malac,

Ha adósa maradsz.”

Ezt Péter írta, és ráragasztotta a malac oldalára. Csodáltam ezért a versért. Rajta kívül volt egy filozófus, minden nagyobb élő nyelven és hét holt nyelven tudott, koptul is. Aztán egy költő, ő is filozofált. Mindenki filozofált, illetve politizált. Volt egy teológus is, négyéves korában kitalált egy kártyajátékot köviát néven, ami állítólag majdnem olyan bonyolult volt, mint a bridzs. Protestáns lelkész lett a belvárosban. De, mint mondta, sehol nem érezte magát olyan távol Istentől, mint a templomban. Munkahelyet változtatott, és elment a vágóhídra. A „Húsipar” című üzemi újság szerkesztője lett. Megint tudott verseket írni Istenhez. Engem leszámítva egy lány volt, Ilonka, a kérlelhetetlen vitatkozó. Magas hangon, megszállottan beszélt a középkori kódexekről. Hegedülni is tudott. Az én státuszom: a Húg, aki meg sem szólal. Bambán ültem, mint egy kirakati baba. Csak a gondolatra, hogy valamit mondanék, elpirultam. 

A regény, melyből fent részletet közlünk, a Joshua Kiadó gondozásában jelenik meg a könyvhétre.

Cantu Mari (Horváth Mária) 1952-ben született. Rendező, forgatókönyvíró.

Budapesten született. Pszichopedagógia szakon végzett a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. 1976-ban emigrált Nyugat-Berlinbe, 1978-ban született meg a fia. 1983-ban vették fel a Berlini Filmakadémiára (DFFB). Játék- és dokumentumfilmeket készített, utóbbiakat az ARTE német-francia kulturális televíziónak. Tanított és vágóként is dolgozott. Könyvet most írt először.

Játékfilmjei: Az embeberevő szerelme (1984 – Pázmándy Katalinnal közös rendezésben, a ZDF és a Balázs Béla Stúdió koprodukciója); Rózsadomb (2004 – forgatókönyv: Horváth Bálinttal közösen, rendezés, német-magyar koprodukció); Westend (2014 – állami támogatás nélkül, baráti segítséggel, forgatókönyv és rendezés).

“Cantu Mari első könyve a memoár, önéletrajz, társadalom- és korrajz, családtörténet és kulcsregény műfajainak metszéspontjában sem kizárólag a személyes vagy családi körülményekre, netán a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet leírására fókuszál. A GOból rálátunk a hetvenes-nyolcvanas évek underground- és elitkultúrájára éppúgy, akár az ötvenes évek Rózsadombjára vagy Nyugat-Berlin legérdekesebb helyeire. Már a kiindulópontok sem akármilyenek: kezdve az apa, a hírhedt kultúrpolitikus, Horváth Márton alakjával és családjának körülményeivel. A GO lapjait végigzsongják izgalmas és egyedi, különleges karakterek és helyszínek, miliők, úton-útfélen híres művészekbe, értelmiségiekbe botlunk, ám a szerző nem hírnév vagy ismertség alapján súlyozza szereplői és történeteik fontosságát. Hibátlan arányérzékű sorvezetője életismerete és -tapasztalata, izgatott, de sosem „pletykás” mesélőkedve. Története épp úgy „egy ember élete”, mint mindannyiunké, történetei azonban idősíkokban, város- és országhatárokon, társadalmi osztályokon és kultúrákon keresztül és kasul cikázva mutatják be nekünk történelmi félmúltunk időszakának hol vidám, hol szívszorító, de legtöbbször egyszerre kacagtató, elgondolkodtató és megejtő-megható, szubjektív krónikáját” – fogalmaz egyebek mellett a kiadó ajánlója.