Giorgio Pressburger: Frau Musika (Trieszti történetek)

Triesztben van egy utca, amely Lombardia híres székhelyéről, Milánóról kapta a nevét. Ebben az utcában, egy bérpalota legfelső emeletén lakott valamikor egy nyolcvanéves zongoratanárnő. Akkoriban fél életemet odaadtam volna, csak hogy ez az öregasszony még egy kicsit élhetne. De meghalt. Hogy hogyan? Beteg volt, meggyilkolták, öngyilkos lett? Sosem derült ki. Minden ismerőse Frau Musikának hívta.

Trieszti történetek címmel jelent meg a magyar-zsidó származású, nemrég elhunyt olasz író legújabb könyve a Noran Libro Kiadó gondozásában. Ebből közlünk részletet.

Via Milano

(részlet)

2010-ben írom ezeket a sorokat.

Triesztben van egy utca, amely Lombardia híres székhelyéről, Milánóról kapta a nevét. Ebben az utcában, egy bérpalota legfelső emeletén lakott valamikor egy nyolcvanéves zongoratanárnő. Akkoriban fél életemet odaadtam volna, csak hogy ez az öregasszony még egy kicsit élhetne. De meghalt. Hogy hogyan? Beteg volt, meggyilkolták, öngyilkos lett? Sosem derült ki. Minden ismerőse Frau Musikának hívta. Éppen úgy, ahogy Bach nevezte életének vigaszát, a komponálás mesterségét: Musika. Az idős zongoratanárnő öt és tizenöt év közötti gyerekeket tanított. Akár tizenkét órát is ült egy nap a tanítványai mellett, közben megfőzte az ebédet az egész család számára (fia, lánya, unokák), és aztán folytatta az óraadást. A Hartmann pianínó egész nap zengett a növendékek rettenetes klimpírozásától. Ő halkan instruálgatta őket, h, nem b, g, nem fisz. Nem középső ujjal, hanem a negyedikkel. A nagyobbacska növendékek Mozart Török indulóját vagy a d-moll fantáziát játszották, Beethoventől a Für Elisét, Verdi rabszolgakórusának zongoraátiratát, esetleg Schubert szerenádját. Esténként a tanárnő felállt a kis karosszékből, hosszasan sétált a lakás folyosóján, ivott egy tejeskávét és lefeküdt aludni ugyanabban a szobában, ahol a pianínó is állt. De jó darabig nem tudott elaludni. A szomszédok nem hagyták. A zongoratanárnő szobáját csak egy fal választotta el a szomszédok hálószobájától. Minden este tíz óra tájban hol egy lány, hol egy asszony szerelmes kiáltozásai hangzottak fel, sürgető férfiordítások kíséretében. A férfihang sem volt mindig ugyanaz. Az idős tanárnő nem háborodott fel ezen, még csak nem is haragudott. Nem is hallgatta ezeket a zajokat érzéki kíváncsisággal vagy beleéléssel. Egyszerűen nem tudott tőlük aludni. Sem füldugóval, sem anélkül. Ez három évvel a halála előtt volt, pontosabban azóta, hogy a szomszéd lakásba új lakók költöztek. Egy bútorkereskedő a családjával. Apa, anya, fiú és a fiú menyasszonya. Frau Musika eleinte a zajok ellenére megpróbált elaludni és sikerült is neki.

„Előbb-utóbb megunják – gondolta. – A szenvedély nem tart tovább néhány hónapnál.” De nem sokkal később a helyzet rosszabbodott. Azokat a bizonyos zajokat már a zongoraórák alatt is lehetett hallani.

– Tanárnő, mi ez a kiáltozás? – kérdezte egyik nap egy hétéves növendék.

– Semmi, valaki nem érzi jól magát – válaszolta Frau Musika, és gyorsan folytatta az órát. Amikor a zajok erősödtek, a kisfiúk és a kislányok ezt kérdezték:

– Nem kellene megnézni, mi történik odaát? Lehet, hogy akik rosszul vannak, veszélyben vannak, és a szüleik nem tudnak segíteni nekik.

– A szüleik? Miért pont a szüleik?

– Mert a szülőknek kell segíteniük a gyerekeiknek. Mindenki más fütyül rájuk.

– Azért vagyunk a Földön, hogy segítsünk egymásnak. Különben mi lenne velünk?

– Persze van úgy, hogy a szülők is fütyülnek a gyerekekre – tette hozzá a kisfiú szomorú mosollyal.

A zajok lassanként csillapodtak.

– Menjünk tovább – mondta a tanárnő. De nem tudta, mitévő legyen. A muzsika és ezek a zajok az élet és a teremtés két túlságosan is távoli oldalát képviselték. Amikor a dolog már túl sokszor megismétlődött, Frau Musika elhatározta magát. Átküldi a fiát, hogy beszéljen ezekkel. De aztán meggondolta magát. „Miért küldeném a fiamat?” – morfondírozott. „Miért keverném bele az ő tiszta, jámbor lelkét ilyen dolgokba? Jobb, ha én megyek. Nyolcvan évig elkerültem a világ mocskát, talán épp most jött el a pillanat, hogy beszennyezzem magam vele. Csakis így állhatok oda az örökkévaló elé, hogy kérjek tőle pár apróságot.”

Ugyan milyen apróságokat akart kérni tőle? A szerelemről, a szenvedélyekről, a test kiáltásáról fogalma sem volt. Éppen csak kétszer volt némi találkozása ezen a téren a férjével, és ama két alkalom után megszületett a két gyereke. Soha többé semmi. Tudta, hogy a férje titokban nőkhöz jár, jóféle trieszti polgárasszonyokhoz, és örült neki. Így legalább őt békén hagyta. Számára a zene világának vonzalma számított, az imádott muzsikáé meg a kisebb-nagyobb gyermekek ártatlan lelke. A férje különben is a Rizshántolóban[1] halt meg, vasbuzogánnyal verték agyon. Csak a vallása miatt. A zongoratanárnő ezt is szeretné számon kérni az Örökkévalón.

„Miért engedted ezt? Miért engedted meg a Gonosznak, hogy megszállja az általad teremtett világot? Nem szégyelled magad? Meg aztán micsoda dolog ez, hogy az élőlényeknek, ha életben akarnak maradni, meg kell enniük más élőlényeket? Nem találhattál volna ki valami kevésbé kegyetlen dolgot?”

Ezeket a kérdéseket szerette volna feltenni Frau Musika az Örökkévalónak.

Más nem érdekelte. Azon kívül, hogy egy kis pénzt keressen, mert ő tartotta el az egész családot. Fia, lánya, unokái örökké továbbképzésekre jártak, ki hegedűre, ki brácsára, ki csellóra, de egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy eltartsa magát.

Így hát az idős zongoratanárnő egyik nap tartott félórányi szünetet két zongoraóra között, kiöltözött, amennyire tőle telt, és becsöngetett a szomszédba. Senki sem jött ajtót nyitni. A lakás mélyéből kiszűrődtek a szokásos kéjes üvöltések. „A mindenit – gondolta az idős hölgy. – Ezek sosem pihennek? Vagy tényleg többen használják azt a szobát?” Amikor a tanárnő harmadszorra is megnyomta a csengőt, egy húsz év körüli, kócos fiú csíkos pongyolában, hangos robajjal kinyitotta az ajtót.

– Mit akar? – kérdezte bosszúsan.

– De hiszen… de hiszen maga nem a… jaj, kinek is… a fia… – dadogta Frau Musika.

– Mi köze magának ahhoz? Menjen a francba, vén spiné.

Bevágta az ajtót. A tanárnő csak állt ott megkövülten.

– Jó kis leckét kaptam. Ez volna hát az élet. A meleg élet, ahogy az a Saba[2] mondja. Szép dolog, mondhatom.

Hazament, félóra múlva becéző szavakkal fogadta a kilencéves Lilianát, aki zongoraórára érkezett.

– Figyelj ide, kicsim, ha óra közben egy kis zajt hallasz, ne törődj vele. A szomszédban egy színtársulat dolgozik, tudod, mint a Rossetti vagy a Contrada, valami vígjátékot próbálnak. Egy kicsit kiabálnak.

– Színtársulat? – kérdezte a kislány megszeppenve.

– Az. Sosem voltál még színházban?

– Nem. De tudom, hogy van olyan. Igazándiból nem tudom, mi az.

– Hát, majd lassan megtanulod. Halljuk a Czerny-Chovánt. Vedd elő a kottát, kicsim. Huszonkilencedik etűd.

A kislány föltette a kottatartóra a réges-régi, szakadozott kottát, megkereste benne a huszonkilencedik etűdöt, és fülhasogató módon játszani kezdett. Ebben a pillanatban felhangzottak az első kiáltások a fal túloldaláról. A kislány abbahagyta a zongorázást.

– Félek. Ez a kiabálás megrémiszt. Félek. – Összegömbölyödött és odabújt az idős zongoratanárnőhöz, erősen belecsimpaszkodott.

– Ne félj, kicsim – vigasztalta a tanárnő. – Csak játszanak. A színészek játszanak. Úgy tesznek, mintha valaki más bőrébe bújtak volna, még az is lehet, hogy valami szerencsétlen férfi vagy nő bőrébe, és úgy kiabálnak, mintha nem színlelés volna az egész.

– Színlelés?

– Igen, kicsim. Néha csúnya színlelés, máskor meg szép. Ez itt most csúnya.

– Miért tetszik ezt mondani? Azt kiabálták, hogy „szerelmem, szerelmem!”. Csak valahogy ijesztő hangon.

– Tudod te, mi az a szerelem?

– Tudom, az egy gyönyörű dolog. Tanárnő, elárulok egy titkot. Szerelmes vagyok.

– És te is így kiabálsz?

– Dehogy. Én édes-kedves szavakat mondok. Halkan. Amilyen halkan csak tudom.

– Így is kell, kicsim. És meglátod, a szerelem megjutalmaz majd. Ha kiabálsz, a szerelem elszökik. Vagy az egész csak színlelés lesz. Folytasd a második sortól, kicsim.

A kislány folytatta a zongorázást, még rosszabbul, mint az előbb. Majd, amikor a kiáltozás fokozódott, Liliana abbahagyta a játékot.

– Félek tőlük. Tanárnő, ha legközelebb is hallom ezeket a hangokat, én nem jövök többet.

– És mi lesz a zenével?

– Nem szeretem a zenét. Az ilyen zenét. Unalmas. Ne tessék haragudni, tanárnő, de ezek nagyon kiabálnak. Ha nem tetszik haragudni, most elmegyek. Lehet, hogy visszajövök, de nem tudom. – A kislány két puszit nyomott a tanárnő arcára, és elment.

A zajok még egy darabig hallatszottak, aztán minden elcsendesedett. A többi növendék nem hallott semmit.

Másnap vasárnap volt. Délelőtt tizenegykor a zongoratanárnő összeszedte minden bátorságát, ha lehet, még szebben felöltözött, mint előző nap, odaköszönt a gyerekeinek meg az unokáinak, és a legvégső áldozatra is elszánva magát becsöngetett a szomszédba. Mosolygós, nagy darab férfi nyitott ajtót, amolyan igazi bohém.

– Mit kíván, drága asszonyom? – kérdezte igen szívélyesen.

Frau Musika visszamosolygott a férfira s így válaszolt:

– Én a szomszédasszony volnék…

– Tudom, asszonyom. Tudom. Magát az egész város ismeri. Ezeknek a népeknek a fele megfordult magánál. A nejem is.

– Tényleg? Milyen szerencsés véletlen! Ugyanis azért jöttem, hogy szívességet kérjek.

– Parancsoljon, asszonyom. Miben lehetünk szolgálatára?

– Szolgálatomra… Én azért jöttem, hogy szívességet kérjek. Igen nagy szívességet.

– Ugyan, mondja bátran. Magáért mindenre készek vagyunk.

– Tudja – dadogta Frau Musika –, az önök hálószobáját csak egy fal választja el attól a kis szobától, ahol én zongoraleckéket szoktam adni.

– Tudjuk, asszonyom. Egész nap hallgatjuk. Azt is halljuk, amikor a gyerekei meg az unokái zenélnek.

– Tudom. Képzelem, hogy zavarjuk önöket. De látja, a muzsika az muzsika.

– Hát persze. A muzsika az muzsika. A hálószoba meg hálószoba.

– Erről van szó. Ön nagyon kedves, intelligens ember. Pontosan ezért jöttem. A zongoraórák közben a növendékeim bizonyos zajokat, hangokat hallanak…

– Tudom. A fiam kölcsönadja a hálószobát az összes barátjának. Tudom, hogy zavarják ezzel. De hát őket is zavarja a zenélés.

– De hát a zenélés a legnemesebb cselekedet…

– Az élet zenéje is az. Enélkül a zene nélkül nem megy. Kell hozzá. Nélküle az élet nem lenne semmi. Nem létezne. A másik zene nélkül viszont igen.

Az idős zongoratanárnő néhány pillanatig hallgatott. Aztán szinte remegve megszólalt:

– Lehet, hogy önnek igaza van. De én nem tudnék zene nélkül létezni.

– Nagy veszteség volna – válaszolta a férfi. Majd hozzátette: – Nem tudná másik szobában tartani a zongoraórákat?

– Nem – felelte a tanárnő. – Sokan vagyunk ebben a lakásban. Mindenkinek megvan a maga igénye. Én abba a kis szobába vagyok száműzve. Nem tudok mit tenni.

Sokatmondó csend következett. A bútorkereskedő számára ezt jelentette:

– Beszélek a dologról a feleségemmel. De nem ígérhetek semmit.

– Ön egy kedves, érzékeny ember. A Jóisten áldja meg. Meg fogja áldani, ha még meg nem tette.

– A Jóisten? Nem vagyok hívő. Sajnos. Pedig szeretnék. De nem vagyok az. De azért köszönöm az áldást. Maga is nyilván meg van áldva. Nagy szükség van az ilyen emberekre.

Frau Musika a könnyekig meghatódott.

– Annyit tűrtem egész életemben. A háború, az éhezés… mindennap elgyalogoltam San Dorligóba vagy Sgonicóba egy kis élelemért. Ha elfogtak volna, biztosan ott helyben agyonlőttek volna. Az Örökkévaló nem így akarta. Hanem úgy akarta, hogy szegény férjemet öljék meg. De nem akarok panaszkodni. Még mindig megvagyok, és itt van nekem a zene, itt vannak az én ártatlan lelkű növendékeim. Őértük mertem kérni, amit kértem.

Halkan sírdogált. Aztán megtörölte szemét egy csipkés zsebkendővel, megfordult és hazament, s közben ezt mondogatta: – Köszönöm, köszönöm.

A látogatás eredménye? Semmi. Minden maradt a régiben. A kis Lilianán kívül még két növendék mondta le az órákat. Az egyik kislányt az anyukája is elkísérte, aki, miután meghallotta a fal túloldaláról jövő hangokat, borzasztóan felháborodott, még azzal is fenyegetőzött, hogy feljelentést tesz a rendőrségen. Aztán a feljelentésből nem lett semmi.

De két hónappal később valami nagyon furcsa dolog történt. Pár napig csend volt. És aztán egy hatalmas robaj. A bútorkereskedő becsöngetett Frau Musika ajtaján.

– Nagyon sajnálom, hogy már megint zajongunk, de hát, tudja, elsősorban a maga iránti tiszteletből, meg a saját igényeink miatt is úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. Eladtuk ezt a lakást az Önkormányzatnak. A Városliget közelébe megyünk. Ott az a szép zöldterület. Meg az az irdatlan zaj. Tudja, zajt zajért. Ilyen az élet. Zajongunk, amikor fogantatunk, amikor megszületünk, miközben élünk, és sokszor még akkor is, amikor meghalunk. Még jó, hogy zene van a világon. Hát, hiányozni fog az a… – hogy is mondta apám? – az az egész kakofónia. Hegedű, brácsa, zongora: éppen csak a trombita hiányzott. Miért nem taníttatta valamelyik gyerekét trombitálni? Meg a dobok. Az üstdob. Csak viccelek, asszonyom. Hiányozni fog nekünk a zene. És maga is. Én nem vagyok hívő. De ha a véletlen úgy hozná, ha véletlenül létezik, akkor Isten áldja.

Kezet csókolt Frau Musikának és visszament a lakásba, amely már nem volt az övé.

Jegyzetek

[1] A trieszti Rizshántoló (Risiera di San Sabba) 1943 őszétől 1945 tavaszáig előbb börtön majd gyűjtő- és megsemmisítőtábor volt, ahol politikai foglyokat, partizánokat és a rasszista törvények áldozatait tartották fogva és végezték ki, vagy szállították tovább németországi koncentrációs táborokba. Ma múzeumként működik (a ford.).

[2] Umberto Saba (1883-1957) híres trieszti költő.