Furcsa párok – filmek lágertúrákról, másod- és harmadgenerációs nézőpontból

A holokauszttraumával való szembenézés se a túlélőknek, se leszármazottaiknak nem könnyű. A múltfeldolgozás, a transzgenerációs traumák és a generációk közötti sérülékeny kapcsolat a közös tematikája két játékfilmnek, az egyikben apával és lányával, a másikban amerikai unokatesókkal. A két film érezhetően hasonló motívumokkal, sőt, furcsa párokkal dolgozik, ám amiben erősen különbözik, az a karakterek játéka.

Ruth és Edek

Mihez kezd a túlélő és a leszármazott, ha visszatérnek Lengyelországba, az egykori lakásba és a lágerbe, a trauma helyszínére? Mit vált ki abból, aki személyesen élte át a borzalmakat, és tud-e erről beszélni?

Ruth és Edek Rothwax erősen pszichologizáló története a szintén holokauszttúlélő Lily Brett ausztrál szerző Too many men c. regénye alapján került a filmvászonra. Julia von Heinz német filmrendező Kincs a múltból című filmje egyszerre vígjáték és filmdráma, és a holokauszt első és második generációjának tapasztalatát ábrázolja. Lena Dunham és Stephen Fry, e két médiasztár alakítása kissé szentimentális, bár az abszurd humor is megcsillan benne.

A rendszerváltás után vagyunk: két amerikai, Ruth és édesapja, a holokauszttúlélő Edek 1991-ben a varsói reptéren találkoznak. Két generáció, eltérő élményekkel. A harminchat éves, elvált, gyermektelen, túlsúlya miatt (is) láthatóan szorongó és lelkibeteg, ám New York-ban sikeres zenei újságíró Ruth, valamivel édesanyja halála után apjával együtt ősei szülőföldjére indul. Az identitását és a családi múltat keresi, és szabadulni szeretne vívódásaitól és a kilóitól.

A harsány és életvidám Apa (karjára tetovált auschwitzi számsorral) tökéletesen beszéli lengyel anyanyelvét, otthonosan érzi magát az országban, mindenkivel barátkozik, ellentétje született amerikai lányának, akit idegesít, hogy nem érti a nyelvet, és egyáltalán, a zsidóság tragikus történetéről csupán könyvekből tájékozódhat. Kapcsolatuk, úgy tűnik, nem problémamentes, kommunikációs szakadék tátong kettőjük között, feszengések, vádaskodások tarkítják párbeszédjeiket. Másképp rejtik el az érzelmeiket, és leginkább egymás idegeit tépik. Mindkettő a sérültségét kompenzálja. Bár ne tagadjuk, azok a pillanatok, amikor az apa őszintén beszél, emlékezik a múltról, meghatóak.

 

A film időutazásként visszarepít minket a kommunizmus utáni első pillanatokba, az alighogy éledező Lengyelország lepusztult sivár, ködösen szürke tájaiba, városképeibe; hiteles az atmoszféra a képi megoldásokkal. Átsuhanunk néhány lelakott lakótelepen, retró hotelen. A lengyelekről nem túl árnyalt ízelítőt kapunk; apa-lánya érdekes kettősének állandó segítője egy jóindulatú és barátságos taxisofőr, Stefan (Zbigniew Zamachowski) aki egy nagy Mercédesben furikázza őket a fél országon át. Például eljutnak a család egykori romokban álló gyárépületéhez, ahonnan Ruth elhoz egy kilincset. Sokat elárul a holokauszt haszonélvezőiről az a jelenet, amikor ellátogatnak ahhoz a házhoz, ahol valaha Edek családja élt; a lakást azóta mások bitorolják, élükön a rangidős ellenszenves családfővel, aki, mint később kiderül, ötszáz dollárért hajlandó visszaszolgáltatni a nagymama porcelán teáskészletét, egy ezüsttálat, sőt, nagypapa monogramos télikabátját is.

Ez a lengyelországi utazás érzelmi hullámvasút is, apa és lánya hol közeledik egymáshoz, hol távolodik, és a feszültség csúcsán jutnak el Auschwitzba-Birkenauba, ahol Edek újra megtapintja az egykori barakképület téglaromjait és emlékei, víziói között, végre pózok és elfojtások nélkül megrendül, önmaga lehet.

A kincs, amit a film végén találnak, a múlt elrejtett tárgyi relikviái, csodát tesznek, e két embert közelebb hozzák egymáshoz.

Kincs a múltból (Treasure), rendezte: Julia von Heinz,szereplők: Stephen Fry, Lena Dunham, német-francia dráma, 112 perc, 2024.

 

David és Benji

Mit él át két unokatestvér egy emléktúrán? A Rokonszenvedés, mely a jelenben játszódik, kétségtelenül élvezhető film, amely két személyiség kontrasztján, viccesen abszurd szituációkon keresztül, önironikusan fogalmaz zsidóságról és traumákról.

Két unokatesó, David és Benji szinte egyidősek, különböző karakterűek, valaha közel álltak egymáshoz, együtt repülnek az USÁ-ból Lengyelországba. Mindkettőjük imádott kedvence volt a nagymama, Dori nagyi, aki nemrég hunyt el. Lengyel túlélő volt, onnan menekült el, és most ezért vesznek részt egy emléktúrán. A két személyiség közötti különbség mindvégig szórakoztatóan generálja a konfliktust, és nyilvánvaló, hogy egyikük sem neurotipikus.

Jesse  Eisenberg nem csak a film rendezője és forgatókönyvírója, hanem színészként ő formálja az örökké ideges Davidet, aki roppant aggályoskodó figura, noha minden rendben körülötte. New Yorkban munkája, felesége és gyermeke van, mondhatni normális életet él, mégis egész lénye tiszta elfojtás, zavaróan konformista. Míg a nagymamája túlélő volt, ő mentegetőzik, amiért oké az élete.

Vele ellentétben Benji (Kieran Culkin alakítása mellékszereplő Oscar-díjat kapott) láthatóan bipoláris, általában nincs melója, esélye sincs a hétköznapi életre; imád füvezni, intenzíven éli meg az érzelmeit, és meg se próbálja véka alá rejteni, amit gondol.

No Title

Rokonszenvedés – Bemutató dátuma: 2025. február 27. Az össze nem illő unokatestvérek, David és Benji újra összejönnek egy lengyelországi túrára, hogy tisztelegjenek szeretett nagymamájuk előtt. A kaland akkor vesz fordulatot, amikor a furcsa páros régi feszültségei újra felszínre törnek a családi történetük hátterében.

A túrán résztvevők csoportja összetételében vegyes, nem csak lengyel zsidók vannak itt, mint például egy házaspár, és egy egyedülálló hölgy, hanem egy ruandai menekült is, aki áttért a judaizmusra. James, az idegenvezető se zsidó, viszont komolyan kutatja a kelet-európai zsidóság történetét. A színes társaság együtt olyan, mintha egy csoportterápia tragikomikus pillanatait látnánk. Nem maradhat ki a vicces csoportfotó a varsói gettófelkelés monumentális, Nathan Rapoport által alkotott emlékműve előtt, majd ellátogatnak Lublinba (Benji csinál egy kis cirkuszt a vonaton), és Majdanekbe, a koncentrációs táborba, a pokol egyik autentikus helyszínére.

A túra során Benji kezdetben kedvesen humoros, majd látványosan összebalhézik fűvel-fával, például egyszer az idegenvezetőt is jól leteremti a temetőben. Amikor a társaság egy étteremben ül, a párbeszédekből hirtelen vallomások lesznek. Mókás, amikor megtudjuk, hogy a néhai Dori nagyi véleménye szerint a harmadik generációra leginkább az jellemző, hogy az anyja alagsorában él és füvezik. (Benji, aki szó szerint így él, valahogy találva érzi magát.) Miután Benji elviharzott az asztaltól, David gyónni kezd: Benji fél évvel ezelőtti öngyilkossági kísérletéről, és hogy neki magának csak OCD-je van, vagyis kényszeres, de ő is rettenetesen szenved. A film helyzetkomikumokon keresztül mindvégig tükröt tart: a harmadik generáció lelki bajai vitathatatlanok. Mintha David óvni szeretné Benjit, de be kell vallania, hogy ő maga is sérült.

Persze, a lengyelek se maradtak ki a filmből; mikor a két fiú köveket tesz le a Nagyi egykori házához, az erkélyről egy idősebb zord lengyel mérgelődik, de a fia már jóval barátságosabb; szerencsére a lengyelek se a régiek. Ám mindez csak háttér: a film lényegi kérdése, hogy az unokatesók traumáktól, fájdalmaktól szétzilált élete rendeződhet-e? A film vége nyitva hagyja a kérdést, nehéz is erre egyértelmű, mámoros igent mondani.

Rokonszenvedés (A Real Pain), rendezte: Jesse Eisenberg, szereplők: Jesse Eisenberg, Kieran Culkin, amerikai-lengyel vígjáték, 90 perc, 2024.