Félig értelmezett regény

A Szerelemről bolond éjszakán, Fejes Endre első kiadásban 1975-ben megjelent regénye olyan miliőben játszódik, és olyan élményanyagot dolgoz fel, amellyel a magyar irodalom még nem vetett mélységében számot.

Egy kárpitossegéd, egy vasesztergályos és egy szabó – a félzsidó Rósz, aki nem ismeri apját, és anyja nevét viseli; a fél vagy negyedzsidó Zimonyi, a történet én-elbeszélője, aki mosónő anyját Auschwitzban vesztette el; katolikus barátjukkal, Taniszterrel vágnak neki a zöldhatárnak 1945-ben, hogy hontalantáborokban várják jószerencséjüket Ausztriában és Németországban. Közös identitásuk az „ezerszer áldott nyolcadik kerület”, a Tisza Kálmán tér és környéke. Két balhés prolizsidó: a nagyra- és Párizsba vágyó Rósz, aki bokszoló lesz, a pesti bicskázás után körözött Zimonyi, és a sodródó, gyámoltalan Taniszter hónapokig Bécsben, majd a németországi Pockingban várják a lehetőséget a továbbutazásra, később Bambergbe, Feldafingba veti őket a sorsuk.

1945 és 1952 között milliók éltek hontalanként Európában, köztük 250.000 zsidó lágertúlélő és kivándorolni vágyó menekült. A zsidó hontalantáborok a szövetségesek és a főként cionista szervezetekből verbuválódott zsidó önigazgatás vezetése alatt álltak. A regényben Bécsből még a magyar rendőrség is hazavinné a disszidenseket, akik a DP (displaced person) camp-ek világában, húszéves vagányként az amerikai katonákkal és a zsidó tábori rendészettel kerülnek minduntalan szembe. Itt is, ott is Tisza Kálmán téri ismerősökbe akadnak.

Fejes pesti figurái a kivándorolni és államot alapítani készülő társaik között is idegenek maradnak, bár Zimonyi beleszeret a varsói gettót túlélő Frádiba, és a Közel-Keletre készülve, vitatkozva ugyan, de zsidóságot tanul. A két vagány jobban kötődik örökös veszekedéseik közepette egymáshoz és a balhéktól siránkozó nem zsidó társukhoz, mint a többi zsidó táborlakóhoz. Taniszter ugyan kész, hogy zsidóvá váljon és Palesztinába tartson Zimonyival, de Rósz továbbra is a nagy üzletről és Párizsról álmodozik, miközben csencsel a táborban és a táboron kívül, így minduntalan kisebb-nagyobb konfliktusokba keverednek.

Nem derül ki, Rósz és Zimonyi hogy úszta meg 1944-et, ahogy Fejes Endre hátteréről is keveset tudni. Életrajzai nem közlik származását, ahogy közvetlen önreflexió sem áll rendelkezésünkre, mely utalna mivoltára. Ugyanakkor hangsúlyosan bukkannak fel zsidó mellékszereplők a Rozsdatemetőben és a Mocorgó novellákban, és megkerülhetetlen a zsidó élményanyag a Szerelemről bolond éjszakán lapjain is, hogy ne érezzük részben önéletrajzinak, és feltétlenül elemzendőnek. Lukácsy András közléséből[1] tudhatunk konkrétumot Fejes életéről: „Édesanyja színparaszt lány lett volna, ha a természetes apja véletlenül nem egy zsidó nagybérlő”.

Fejes, a „foltozó szabó fia”, szabósegéd, majd vasesztergályos. 1944-ben besorozzák, megszökik, Budapesten bujkál. A háború után, regénye hőseihez hasonlóan nyugatra emigrált, négy éven át vándorolt, több országot bejárt, Belgiumban bányász volt, de eljutott Franciaországba is. A Renault gyárban dolgozott Párizsban, majd szerelmével, Yvonne-nal tért haza 1949-ben. Amikor a nőt 1951-ben kiutasították az országból, Fejes disszidálni próbált, de a határon elfogták,[2] , Kistarcsára internálták négy évre[3]. Már 1959-ben dolgozott regényén, legalábbis emigrációja és egy párizsi szerelme történetét emlegeti Szerelemről bolond éjszakán címmel a Népszabadság interjúban,[4] ahol szóba kerül, hogy két társával emigráltak Franciaországba. Regénye narrátora is szerelmének mondja el történetét. 1965-ben is említi e könyvét a Népszavának adott interjújában.[5] Egy másik beszélgetés során a Magyar Hírlapban 1975-ben,[6] könyve megjelenése előtt arról beszélt, hogy Trilógiát tervez a három főszereplőről. A regény alcíme: Az első éjszaka is a folytatás lehetőségét sugallja, de folytatásról nem tudunk.

A diktatúra ideológiáját visszhangzó korabeli kritikák, miközben hiányolják a kallódó főszereplők mögül a „társadalmiságot” (Magyar Nemzet),[7] „céltalanságukat”, „gyökértelenség”-üket róják fel (Népszabadság),[8] vagy a „tartalmasabb élet” iránti törekvésüket (Tiszatáj),[9] legtöbbször elhallgatják a könyv társadalmi vonatkozásait. Nem ejtenek szót az individualizmus, a sodródás okairól, a háború, a vészkorszak mentális utóhatásairól. Nem említik az üldöztetés következtében gyökértelenné és reményvesztetté váló zsidó egzisztenciával kapcsolatos tapasztalatot, de ugyanígy nem említik a palesztinai/erec izraeli kivándorlás reményét, melyről a regény mellékszereplői a hontalantábori közegben sokat beszélnek – bár főszereplőink ehhez a reményhez nem igazán tudnak csatlakozni. Mintha Kafka mondatát visszhangoznák: végtelen mennyiségű remény van az univerzumban – csak nem számunkra, és Beckett véglényeiként bolyonganának: hiába szőnek új és újabb terveket, minduntalan saját lábukba gabalyodnak. A „Spenót”, a Magyar Irodalom Története ugyan azonosítja a mű közegét: „Palesztinába tartó zsidó transzportok”, de a vészkorszak utáni útkeresést, a hontalantábori lét egzisztenciális állapotát nem érzékeli világosan: „De a zsidótudat is csak üres rögeszme azoknak, akik elszakadtak a vallási hagyománytól. A szenvedés közös élménye nem bizonyul igazi összetartó erőnek, de ugyanilyen üresnek bizonyul az otthon ideálja is”.[10] Ha hőstörténetet írt volna a zsidó államalapításról, az oda kivándorlókról, nyilván nem jelenhetett volna meg a Kádár-rendszerben, de a Camus kinagyított fényképét komódján őrző Fejes a háborútól, üldöztetéstől traumatizált, otthontalanul kallódó, nagyotmondó, sodródó, balhés huszonévesek világát írja költői túlzásokkal romantizálva, ahogy Kardos G. György is az átlagemberek perspektíváját örökítette meg ugyanebben az időben palesztinai-izraeli Trilógiájában – így és ezért hitelesek ezek a könyvek félévszázad múltán is, mert a háború utáni történelmi és lelki káoszt jelenítik meg.

A hetvenes évek fülszövegei és kritikái elhallgatják a szereplők nagyon is konkrét dilemmáit, mert a létező szocializmus közegében a zsidóság, a túlélők hontalanság-élménye, a cionizmus és a zsidó államalapítás kérdései nem voltak szabadon reflektálhatók. A puha diktatúra kultúrpolitikájának furcsa kettősségével szembesülhetünk. Bizonyos jelenségek a személyes tapasztalat szintjén, irodalmi művekben ábrázolhatók, de elemző jelleggel, társadalmi jelenségként nem kifejthetők, így a poszttrauma súlyos kérdése sem, melynek a nyugati világban ekkorra már szakirodalma van, bár a holokauszt élménye még nem tört át, nem teremtett kultúrát, mint az 1980-as, 90-es évektől. Moldova György cenzurális okokból 1981-ig fektetett Elhúzódó szüzesség című regényének vonalas fülszövege is messze alulmúlja a regényt, mely a túlélői élményanyaggal foglalkozik, ahogy Fejes regényének kiadói fülszövege is igyekezett a pártirányításnak megfelelni – Faragó Vilmos emlegeti is e fülszöveget az Élet és Irodalomban,[11] utalva rá, hogy a Tisza Kálmán téren, ahol a kommunista párt székháza állt 1945-től, nemcsak sodródók, hanem aktív cselekvők is akadtak. Faragó egyébként kapiskálta a Szerelemről bolond éjszakán posztholokauszt élményanyagát, és Kulin Ferenc Kritikában[12] megjelent egykori értékelő írása is legalább homályosan utalt e jelenségekre. Mindenesetre lehetséges, hogy a korabeli értetlen, vagy ideológiailag bíráló kritikák, netán kultúrpolitikai dorgálás is közrejátszott, hogy Fejes nem folytatta – a tervezgetéstől a befejezésig eltelt hosszú időből ítélve – amúgy sem könnyen született, s ma helyenként túlírtnak, önismétlőnek ható, de mindenképpen figyelemre méltó regényét, halála óta pedig leginkább csak Rozsdatemető című regénye kerül szóba.

Az 1970-es évek a hidegháború időszaka volt. 1967-ben, Izrael Hatnapos háborúja után, Magyarország a kommunista országokkal együtt (a különutas Románia kivételével) megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, a cionizmust pedig a kelet-európai diktatúrák az arab-iszlám államokkal együtt a rasszizmus egyik formájaként bélyegezték meg az ENSZ-ben 1975 novemberében. Ebben a politikai légkörben jelent meg Fejes Endre műve, amely emiatt sem kaphatta meg a méltó fogadtatást, de legalább megjelenhetett, egy olyan évtized derekán, amikor nemzedéke számos hazai alkotója elkezdett szembenézni műveiben a vészkorszak személyesen átélt élményeivel.

A szerző születésének századik évfordulója jó alkalom, hogy emlékeztessünk az egykori recepció korlátjaira, hiányosságaira, és felhívjuk a magyar irodalomtudomány figyelmét, hogy a Fejes-életmű ama dimenzióját is mérlegre tegye, amellyel korábban kellő mélységben nem foglalkozott.

Jegyzetek

[1] Holmi, 2013 november

[2] https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/fejes-endre#eletrajz

[3] https://www.ujsagmuzeum.hu/fejes-endre/

[4] Népszabadság, 1959, június 21.

[5] Népszava, 1965, május 25.

[6] Magyar Hírlap 1975. április 4.

[7] Magyar Nemzet, 1975. június 6.

[8] Népszabadság, 1975. június 28.

[9] Tiszatáj, 1975/12.

[10] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/ix-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-19451975-iii-a-proza-9CCD/a-hatvanas-evek-prozairoi-AB96/szamvetes-es-utkereses-1956-utan-AB97/fejes-endre-1923-ABB0/

[11] Élet és Irodalom, 1975. június 14.

[12] Kritika, 1975/9.