Fallal határolt világ

Bogdan Wojdowski, a varsói gettó krónikása 1971-ben írta önéletrajzi dokumentumregényét, mely 2013-ban jelent meg magyarul.

A könyv egyszerre dokumentarista mű és fikció, jelenetekre tördelt, belső monológokkal tagolt pokolbéli tabló, egzisztencialista és modern terápiás írás, mely azonban nem hozott gyógyulást: az író 1994-ben öngyilkos lett. Nehezen olvasható könyv, nincs tapintható cselekményszál, csak töredékek az éhezők utolsó hónapjairól, akiknek arca más-más idősíkban bukkan elő. A szerző élethűen idézi fel a gettó lakóit, anyát, apát, nagyapát, e vértelen hólepte árnyat, ki menekülésre buzdít, rokonokat, szomszédokat, iskolatársakat, a koldusok toprongyos kísértethadát, névtelen és arctalan földönfutókat.

Wojdowski 1930-ban született Varsóban egy asztalos/kárpitos-mester fiaként. A vezetékneve igazi, a keresztnevét a Bogdan Kaminski névre kiállított hamis igazolványából kölcsönözte. Valódi nevét (és korábbi identitását) főhőse, Dawid viseli. A krónika térbeli határa a kis gettó fala, ahol a 10-12 éves Dawid Fremde (mint beszélő nevű, „idegen”) gyakran átszökik kenyérért. Két év történetét öleli fel a könyv: 1940 őszén indul a történet (ekkor zárják le a gettót) és az 1942-es Reinhardt-akcióig tart, amikor a németek Treblinkába küldik a gettó maradék, összeterelt lakóit. A fiú szeme rögzíti a gettó képeit, de mindezt az elbeszélő perspektívájából látjuk.

Gettó előtti emlékek, szakrális tér és infernális valóság keverednek, ahol a „kihalt tájon patkányok mondták a kaddist a holttestek fölött” és a betört üvegen túli égbolt darabkáin úsztak a felhők. A cselekmény – jelképesen – gyakran az ünnepek köré rendeződik. Egyéni sors és a gettó társadalma tárul fel, ősapák vizionált képe az égben (az első fejezet a nagyapáig vezető bibliai genealógiával kezdődik) és a jelen kísértetárnyai a földön: a hős és a kórus drámaian lemeztelenített, ám Wojdowski nem idealizál, nem moralizál.

Könyve belső táj és a falakkal határolt világ panorámaképe. Üszkös romok, macskaköves sikátorok, fehér arcú haldokló kísértetek kiáltása a köveken, halott szemgödörre emlékeztető kitört ablaktáblák, megfeketedett és kiszáradt fák. Utcagyerekek kolduskoncertet adnak. „Alamizsna, imádság és átok” szavai keringenek, vidékről a gettóba, a flaszterra száműzött kántorok koldustranszba esve az éhség és zsoltár énekét zengik és csontkezeiket nyújtják: „Holtak, vessetek egy falat kenyeret a holtaknak.” Tífuszláztól égő szemű haldoklók között riksák és hullaszállító közlekednek.

„Eldobott órák hevertek a házban, az elmúlt időt mutatták. Verssorok szóródtak ki a széttépett imádságoskönyvekből, néma átkok tévelyegtek… zsidók árnyai suhantak át a városon, mint a megkopasztott angyalok.” A rozoga épület emeletéről hegedűszó hallatszik, a hegedűművész már nem tér vissza amerikai koncertkörútjára. „Mikortól nem ember az ember?… Az éhezők világát a has irányítja.” – mondta Obuchowski doktor, a gettó orvosa.

Hullafényben zörgő csontú prostituáltak a romokon árulják magukat. Dawid tífuszos lázálmában elrepültek Madagaszkárra a kis gettó sikátorai. De a temetőben sincs melankólia, sem ősrégi fák: holttestek hányódtak megmeredve, ahogy érte őket a vég – a kietlen képet csak fényképezgető nácik tarkítják. Rongyos kis csontvázak (hősünk is) kaparják e hullamező földjét, aranyfogakat keresve.

1942 nyara lidércnyomás a Reinhardt-akcióval. Anyát feltaszítják egy pályaudvarra menő teherautóra. „Bármelyik pillantás lehet az utolsó”. Démoni életkép: Hermann Höfle SS-Sturmbannführer kutyája ugat, miközben a tiszt náci retorikát harsog. Háttérzaj: az Umschlagplatzra tereltek párbeszédfoszlányai.

Végtelen bujkálások pincékben, padlásokon, műhelyben: a regény szándékosan befejezetlen – a rémhistóriának nincs vége.

Bogdan Wojdowski: A holtaknak vetett kenyér. Park Könyvkiadó, 2013. 463 oldal. Pálfalvi Lajos fordítása