„Ezek a fickók boldogok akarnak lenni!”[1] – Vázlat Franz Rosenzweig és Gershom Scholem kapcsolatáról

„Amikor majd a cionizmus elhozza a messiást, akkor ’A megváltás csillaga’ feleslegessé válik, sőt, minden könyv feleslegessé válik”[2], írta Rosenzweig a naplójába az először 1921-ben Frankfurtban kiadott és nemrég magyarul is megjelent könyvéről. Az alábbi írás a 20. század két kimagasló zsidó gondolkodójának, Franz Rosenzweignek és Gerschom Scholemnek a kapcsolatán keresztül mutatja be a zsidóság egzisztenciális kérdéseinek egy részére adott válaszaikat.

Bevezető

Németország a századfordulón Európa vezető hatalma és az első világháborúban a központi hatalmak vezető ereje volt. A németországi prosperitással együtt erősödtek a – különösen a felső-középosztálybeli – zsidóság asszimilációs törekvései, így sokan a teljes németté válást célozták. A háború azonban ezt a folyamatot megakasztotta, és a fiatal zsidók egy része már nem osztotta szüleik korábbi elképzeléseit. Voltak, akik visszatértek a zsidó hagyományhoz, mások a zsidó életen kívüli irányzatokhoz – anarchizmus, kommunizmus, kereszténység – kötődtek. Az 1918-ban megalakult liberális beállítottságú Weimari köztársaság – a háborúban vesztes félként – nehéz politikai és gazdasági helyzetbe került, amit az 1929-33-as gazdasági válság tovább súlyosbított.

Ebben a gyorsan változó és egyben nagyon aktív intellektuális közeggel jellemezhető társadalomban élte sajnálatosan rövid életét Rosenzweig, és a nála 11 évvel fiatalabb Scholem. Egy átmeneti nemzedék képviselői voltak és ezt tudták is magukról. Koruk legragyogóbb elméi közé tartoztak, mindkettőjüket a zsidó lét olyan nagy kérdései foglalkoztatták, mint a vallás szerepe, a cionizmus, az asszimiláció, a zsidó–német együttélés, a palesztinai zsidó élet és a héber nyelv használata – vagyis, a zsidóság jövője.

Mind a ketten abba a fiatal generációba tartoztak, amely lelkesen támogatta a zsidó identitás – polgári, asszimilált atyáik által elutasított – elemeit, , így családi konfliktusaik is hasonlók voltak. Ugyanabba az értelmiségi rétegbe tartoztak; baráti, munkatársi köreikhez olyan nevek kötődtek, mint Martin Buber és Walter Benjamin. A számukra talán legfontosabb kérdésben, az asszimiláció elutasításában és a zsidósághoz való visszatérésük személyes útjában egyetértettek. A modern judaizmus számára kitűzendő célokról viszont eltérő elképzeléseik voltak.

Rosenzweig és Martin Buber közös bibliafordításával, illetve Scholem és Walter Benjamin hosszú barátságával összehasonlítva Rosenzweig és Scholem kilencéves közvetlen kapcsolata – ami Scholem három[3] a Rosenzweig családnál tett látogatásából és jónéhány levélváltásból állt – első ránézésre kevésbé tűnik jelentősnek. De ha figyelembe vesszük a viszony intenzitását és a kapcsolatuk egymásra és köreikre gyakorolt hatását, akkor a kép már egészen másként fest.

Franz Rosenzweigre (1886-1929) a hagyományos vallási témák újszerű értelmezése, a kereszténységhez való hozzáállása, széles világszemlélete, dialogikus gondolkodása és persze a „Megváltás csillaga”[4] miatt emlékezik az utókor. Vannak, akik filozófusnak, mások teológusnak tartják. Abban egyetértenek, hogy a modern kor egyik legeredetibb gondolkodója, ezért a neve zsidó és keresztény értelmiségi körökben egyformán ismert.

Hívő ember, a hagyományos liturgia szerint él, a zsidókat Örök Népnek tekinti, ami puszta létezésével jelentős szerepet játszik a világ megváltásában, egy olyan történelmen kívüli létben, amit nemzedékről nemzedékre örökítenek át. Gondolkodásának középpontjában ezért a közösség áll, amit a folyamatos tanulás egyesít. Szerinte a hit alapja a nép létezése és nem a Tóra szövege; utóbbinak csak az előbbihez viszonyítva van értelme.

A cionizmusban „két erő bonyolult harcát látta…; egyfelől az utópikus-apokaliptikus elemet, a nem földi tökéletességű nép és állam megvalósítására törő messiási vagy pszeudomessiási izzást, melyet éppen empirikus megkülönböztethetetlensége miatt – mint az élet részét – igenelt; másfelől a „nép akarunk lenni, mint a többi nép” ősrégi vágyát, melyet mindenekelőtt azért utasított el, mert sikerét nem tartotta elképzelhetetlennek.”[5]

Hisz a hosszútávú, békés német-zsidó együttélésben. A cionista programot csak akkor tartja elfogadhatónak, „ha Erec Izrael fenntartja kapcsolatait Berlinnel, Lódz-dzsal és talán New Yorkkal is. … és akkor még számunkra is az igaz élet forrásává válhat.”[6] Csodálja, hogy a zsidók Palesztinában a saját naptárjuk szerint élnek, és hogy Tel-Avivban, a „spekulánsok városában” az üzletek szombaton zárva vannak. Szerinte ezek az életnek olyan formái, amelyeket meg lehet tölteni spirituális tartalommal. Belátja, hogy Haifában a fiatalok számára jobb bibliatanulási lehetőségek vannak, mint a fiának Frankfurtban. 43 éves korában hal meg, súlyos betegségben.

Gershom Scholem (1897-1982) filozófus, vallástörténész, a zsidó misztika kiemelkedő tudósa, a kabbalisztikus források kutatója. Magát egy 1975-ös interjúban posztasszimilációs zsidónak tartotta. Meggyőződése, hogy a judaizmus újjászületése csakis a zsidó nép történelembe való belépésével lehetséges, hogy megújulásának új értékeken kell alapulnia és csak Erec Izraelben jöhet létre. Számára a cionizmus egyszerre volt vízió és személyes cél. A zsidóság jövőjéről alkotott elképzelését – cionista hitéhez hűen – életével és munkásságával igazolja: 26 évesen alijázik, 51 éves korában részese a cionista mozgalom beteljesülésének – bár korábbi cionista elképzeléseinek csak egy része valósul meg. A modern zsidó élethez leginkább kivételes tehetségű történészi munkásságával járult hozzá. Vele kapcsolatban Buber egyszer állítólag megjegyezte: „mindannyiunknak vannak tanítványai, iskolái, de csak Gershom Scholem hozott létre egy egész tudományos diszciplínát!”. Ezzel megmutatta a világnak, hogy a kabbalának milyen kiemelkedő szerepe volt a zsidó történelemben. Számára a judaizmus sokkal tágabb, mint a rabbinikus hagyomány. Sokan anarchistának tartották. Fiatalkorára visszatekintve erről úgy nyilatkozott, hogy az „anarchizmus sok tekintetben vonzott engem, különösen pozitív utópiája ragadott meg. Ugyanakkor mindig rémülettel töltött el. … Egyfajta messiási látomás ez, amelyhez a történelemben működő erők révén lehetetlen eljutni”[7].

Kapcsolatuk történetét elsősorban levelezésükből és Scholem visszaemlékezéseiből lehet részben rekonstruálni. Az alábbi összefoglaló elsősorban annak a 9-10 évnek a legfontosabb történéseit ismerteti, ami akkortájt kezdődött, amikor először hallottak egymásról és Rosenzweig haláláig tartott.

Első látogatás Rosenzweigéknél (1921)

Az első látogatás előtt, 1920-ban Scholem, egyik diáktársától kap egy példányt a Megváltás csillagából és Rosenzweig is hall felőle – nem is akármit. Afféle csodabogárnak tartják Scholemet és azt mondták neki, „itt van ez a Scholem nevű fiatalember, aki megbolondult, nem származik vallásos családból, nem akarja felrakni magára a tefillint, mégis héberül tanul és a zsidósággal foglalkozik, tudni akarja, hogy mi is az pontosan, és mindeközben szenvedélyes cionista”[8].

Rövidesen fel is veszik a közvetlen kapcsolatot. Az így induló – egyelőre írásbeli eszmecsere – elején rögtön a lényegre térnek. A legaktuálisabb közös témájukról Rosenzweig leírja egyértelmű álláspontját: a „cionizmus zseniális diagnoszta, de a legközépszerűbb gyógyító.”[9] A kapcsolatuk lendületét jellemzi, hogy – mivel mindkettőjüket foglalkoztatja a fordítás szükségessége és nehézségei – már a kapcsolat elején elküldi Scholemnek az egyik általa lefordított imát véleményezésre.

Válaszlevelében Scholem – egy udvarias bevezetés után – kifejti szigorú kritikáját: „Véleményem szerint az Ön fordítása mélyreható. Jó ideje már, hogy megfogott a probléma, vajon a német nyelv rendelkezik-e azzal a belső egyensúllyal és jelentéssel-teli tömör tartalommal, ami jól illeszkedik imáink nyelvének himnusz-szerű érzésvilágához, amelyben a higgadt objektivitás és a felsőbb világ szimbólumai egyforma méltósággal jelennek meg. Ami engem illet, nekem nem sikerült megoldást találnom. … Amiért az Ön fordítása alapvetően problémás, … az a [protestáns] egyház nyelvezetének és terminológiájának rendkívül szisztematikus átvétele. Úgy tűnik, ebből a fordításból a legszigorúbb, legtisztább és legméltóbb zsidó elemek kikerültek … és a nyelvezet ok nélkül átalakult az üdvösség terminológiájának árnyalatokban gazdag sokszínűségévé és démoni többértelműségévé.”[10]

Három nappal később Rosenzweig – a fordításkritikára válaszként – kijelenti, hogy „… fordító csak az lehet, aki legbelül meg van győződve ennek lehetetlenségéről. Természetesen nem a fordítás önmagában való lehetetlenségére gondolok, … hanem egy adott fordítás elkészítésének lehetetlenségére. A konkrét lehetetlenség minden esetben más. [Mivel] a német nyelv keresztény lett, … aki németre fordít, annak valamilyen módon keresztény nyelvre kell fordítania.”[11] Ezt az állásfoglalást egyébként három évvel azelőtt tette, hogy Buberrel közösen hozzáfogtak a Biblia németre fordításához.

Az első vizitre 1921 májusában került sor. Bizonyára mind a ketten előre sejtették, hogy ez egy izgalmas alkalom lesz. A látogatás után Rosenzweig különös leírást küldött egyik barátjának Scholemről: „… az ő judaizmusa nem más, mint egy kolostor. Ott végzi spirituális gyakorlatait, és minden [beszélgetésünkhöz fűzött] megjegyzése ellenére alapvetően nem vesz tudomást másokról, ezért nem is tudja, mit mondjon … Ő tényleg mentes a dogmáktól. Nem lehet kérdés-felelet stílusban[12] beszélgetni vele … Ez még soha nem történt meg velem, nyugat-európai zsidóval. Talán ő az egyetlen az élők közül, aki valóban hazatér. De teljesen egyedül tér haza.”[13]

A szerzetességre való utalás nyilván egy könyvtárba bezárkózó kutató képzetét kelti, aki csak írott szövegekkel találkozik – és ez nagyjából meg is felel Scholem alkatának – viszont pont ellentéte Rosenzweigének, aki a beszélgetést, az élő szót kedveli. A „hazatérés” feltehetően Scholem tervezett alijázására vonatkozik és a kapcsolatteremtési sajátosságaira való utalás sem lehet teljesen alaptalan. Mindazonáltal nagyra értékelte Scholem képességeit, például, hogy a zsidó hagyomány jórészét autodidakta módon sajátította el.

Úgy tűnik, véleményét Scholem vélt dogma-mentességéről idővel megváltoztatta. Egy 1922. januári – jóval az első látogatás utáni –, Scholemnek írt levelében Rosenzweig a következőket írta: „Az Ön központi [cionista] dogmája, hogy a judaizmus kétségtelenül halott, és csak »odaát« fog újra életre kelni. Nagyra értékelem ezt a meggyőződését, mert az [Ön számára] nem pusztán gyáva kibúvó, hanem őszinte állásfoglalás, amiért feláldozza önmagát. De az maga lenne a végzet, ha követőkre találna.”[14] Rosenzweig nyilván tudta, hogy Scholem „dogmája” meglehetősen különbözött Herzl elképzeléseitől. Kiderülhetett számára, hogy Scholem cionizmusa olyan kulturális megújulásra való törekvés, ami mind a vallási dimenziót, mind a szekularizációt magában foglalja, de elutasítja az ortodoxiát. Az önfeláldozás pedig ismét az alijázásra való utalás. Tudhatta azt is, hogy Scholem mély meggyőződése, hogy a zsidó kultúra újjáélesztésének egyetlen módja, ha Palesztinába távoznak, ebből következően a németországi zsidók az asszimiláció csapdájában vannak. Ezzel szemben Rosenzweig – hasonlóan mély – meggyőződése, hogy a zsidóság újjáélesztésének a diaszpórában kell megtörténnie: „zsidónak lenni azt jelenti, hogy a gálutban [diaszpórában] élni”[15].

Második látogatás Rosenzweigéknél (1922)

1922 márciusában Scholem ismét felkeresi Rosenzweigéket, és felveti a cionizmus témát. Ez egy hosszú, éjszakába nyúló beszélgetésbe torkollott arról a német zsidóságról, amelyet Scholem elutasított. Az estét később így írta le: „Egyszer volt egy szörnyű jelenetünk. Letámadtam őt – nem éppen finoman – zsidó-német harmóniája miatt, amelyet én teljes mértékben elutasítottam. Rosenzweig nem volt cionista. Sokkal fanatikusabb és radikálisabb volt nálam. Nem tűrt ellentmondást: nem tudta elviselni, ha valaki megcáfolt bármit, ami fontos volt neki. Úgy érezte, nem tud tovább élni, ha választania kell a németség és a zsidóság között”[16].

Scholem csak távozása után szerzett tudomást Rosenzweig betegségének súlyosságáról és hogy a prognózis szerint rövidesen meghalhat. Erre így emlékezik vissza: „Soha nem vetettem volna fel ezt a kényes témát, amely mindkettőnkben ilyen érzelmeket keltett, ha tudtam volna, hogy Rosenzweig akkor már végzetes betegségének, a laterális szklerózisnak az első stádiumában volt. Volt egy rohama, amit még nem diagnosztizáltak véglegesen és azt mondták nekem, hogy már javulóban van, és már csak a beszéd nehézségei maradtak. Így került sor ifjúságom egyik legviharosabb és leginkább jóvátehetetlen vitájára.”[17]

Közvetlenül a második találkozó után Rosenzweig újra írt az egyik barátjának. Ebből a leveléből van a következő idézet, melynek hangvételéből következtetni lehet a beszélgetés érzelmi intenzitására „Felesleges azon vitatkozni, hogy ki mit csinál. Legkevésbé egy olyan nihilistával, mint Scholem. A nihilista mindig igazolja az álláspontját. Aki lesöpri a figurákat a sakktábláról, az megakadályozza a másikat, hogy nyerjen. … Scholemben az aszkéta elégedetlensége lakozik. Mi nem vagyunk aszkéták. De szélhámosok sem akarunk lenni, akik többet kínálnak, mint amilyük van. Amink van, az nem semmi, — ahogy azt Scholem állítja cionista dogmáinak megfelelően – de nem is minden … Nekünk csak valamink van, de az tényleg van.”[18]

Meglehet, hogy a kereszténység nihilizmus-értelmezéséből kiindulva tekintett úgy Scholemre, mint aki elfogadja azt a lehetőséget, hogy a judaizmus teljes mértékben eltávolodhat eredetétől és ezzel együtt elutasítja – az elérhetetlen tökéletességre hivatkozva – a vallás minden tökéletlen formáját. Az is lehet, hogy a diaszpóra-lét Scholem általi tagadását is a nihilizmus egyik adalékának tekintette.

Nihilizmusával kapcsolatban Scholem egy 1937-es levelében visszaemlékezik életének 20 évvel korábbi, döntő szakaszára. Korábbi érdeklődési köreivel kapcsolatban leírja, hogy „számos izgalmas gondolatmenete éppúgy vezetett a legracionálisabb szkepticizmushoz, mint a vallás és a nihilizmus közötti vékony vonalon mozgó misztikus tézisek intuitív megerősítéséhez”.[19] Vélhető, hogy a „vékony vonalat” úgy értette, hogy annak egyik oldalán egy olyan világ van, amelyben Isten létezik, de nincs jelen, nem lehet megérteni és ahol a hagyományt betartják, de a megváltást nem lehet közelebb hozni. A másikon pedig a tudományos pályafutása áll.

Érdekes, hogy levelezéseikben nem fogják vissza magukat az egymásra vonatkozó jelzőket illetően. Közvetlenül Jeruzsálembe költözése előtt Scholem a Rosenzweig által alapított Freies Jüdisches Lehrhausban szemináriumot tart a Zohárról. Ezekről az előadásokról írta Rosenzweig egyik barátjának, hogy Scholem „briliánsan, de durván [udvariatlanul]”[20] tanít. Scholemben ekkora már kialakulhatott az kép – meglehet nem alaptalanul – hogy egyes személyes tulajdonságait illetően Rosenzweig nincs túl jó véleménnyel róla. Rosenzweig viszont azt írja, hogy „ő [Scholem] rossz lelkiismeretét vetíti rám, és azt hiszi, haragszom rá”[21].

A második találkozójukat követő évben (1923-ban) Scholem alijázik. Palesztinai tapasztalatai alapján rövidesen kétségeinek ad hangot a cionista programmal kapcsolatban.

Három évvel a Rosenzweignél tett második látogatás után felkérték Scholemet, hogy írjon egy tanulmányt – az addigra már teljesen lebénult – Rosenzweig negyvenedik születésnapjára készülő kis kötetbe. Az összeállításba Scholem– immár Palesztinából – egy esszét küldött „Vallomás a nyelvünkről” címmel. Az írás első mondata: „Ez az ország egy vulkán és a nyelv benne lakozik”[22] természetesen Palesztinára vonatkozik.

Vajon miért ezzel a témával üzent Scholem? A válaszhoz legalább két közvetlen támpont adódik. Az egyik, a Rosenzweig ima-fordításával foglalkozó 1921-es levélváltásuk és ennek folytatásaként a nyelvvel kapcsolatos további vitáik. A másik, az esszé címében rejlik. Ezzel utal Scholem a héber nyelvvel kapcsolatos korábbi nézeteinek – jeruzsálemi tapasztalatai alapján való – átértékelésére.

A tanulmány a Szent nyelv és a hétköznapi nyelv viszonyának – mint a zsidó identitás talán legfontosabb komponensének – dilemmáit tárgyalja. A majdani zsidó állam nyelvével kapcsolatos 1926-os elmélkedésben „hátborzongató” ellentmondást lát Scholem a Szent nyelv és a héber nyelv „új változata” között. Egyrészt a szent „neveket” és a hagyomány „képzettársításait” a szekuláris zsidók nem biztos, hogy be tudják fogadni, másrészt a héber nyelv új változata megsemmisítené a megőrzendő szent tartalmakat. Ezzel az elemzéssel kétségtelenül közeledik Rosenzweig nézeteihez, amit az írás – akár személyesnek is tekinthető – címében a „vallomás” kifejezés is egyértelműen jelez.

 

Harmadik látogatás Rosenzweigéknél (1927) és végső búcsú

1927-ben, Palesztinába költözése óta első európai útja alkalmával, Frankfurtban egyik közös barátjuk arra biztatta Scholemet, hogy látogassa meg a betegsége végső stádiumában lévő Rosenzweiget, aki nagyon örülne a látogatásnak. Ekkor már csak úgy tudott kommunikálni, hogy egy, az ujjára rögzített mutatóval kiválasztotta a mondanivalójához szükséges betűket egy tábláról, amit azután a felesége lefordított mondatokká. Scholem egy későbbi interjúban úgy emlékszik vissza, hogy Rosenzweig valóban örült a látogatásnak.

Rosenzweig ebben a megrendítő állapotban még két évig dolgozott intenzíven. Ez alatt az idő alatt öt levelet váltottak. A levelezés a fordítások nehézségeivel, a bibliai szövegekkel kapcsolatos néhány kérdéssel, valamint egy 1925-ben megjelent könyv értékelésével foglalkozik. Az utolsó levelek tartalma is tükrözi Rosenzweig és Scholem változatlanul eltérő álláspontjait. Rosenzweig 1929. december 10-edikén hal meg.

Nem sokkal Rosenzweig halála után az özvegy – nyilván Scholem kondoleáló levelére válaszként – az alábbiakat írta: „Kedves Doktor úr, … csak röviden írok, de annyit mindenképpen, hogy tudassam, hogy minden ellentétük ellenére a férjem nagyon nagyra értékelte Önt, és az egyik első kérdése, amikor valaki Palesztinából jött, mindig az volt: ’és Scholem, ő mit csinál éppen?’ ”[23].

A Rosenzweig halálát követő harmincadik napon Scholem előadást tartott róla a Jeruzsálemi Héber Egyetemen „Franz Rosenzweig és műve: A megváltás csillaga” címmel. Ez volt az első alkalom, hogy a héber nyelvű hallgatóság találkozott Rosenzweig gondolataival, amit Scholem a következő szavakkal vezetett be: „Mi, akiknek megadatott, hogy ismerjük őt, népünk szellemi fejedelmeinek, a vallási géniusznak egyik legnemesebb megtestesülését láttuk benne, és általa tapasztaltuk meg a vallási géniusz lényének igazságát, bölcseink szavai szerint: Bárhol láttuk is meg büszkeségét és nagyságát, ott láttuk egyszersmind alázatát is.”[24]

 

 

Irodalom

Horwitz (1992) Franz Rosenzweig and Gershom Scholem on Zionism and the Jewish people, Jewish History, 6, 1/2

Lucca (2012) Gershom Scholem on Franz Rosenzweig and the Kabbalah, Naharaim, 6,1

Maor (2017) Scholem and Rosenzweig: Redemption and (anti-)zionism, Modern Judaism Advance Access

 

[1] Rosenzweig tanára Hermann Cohen (filozófus, a cionisták szigorú bírálója) mondta a cionistákról.

[2] Rosenzweig (1979) Briefe und Tagebücher – Der Mensch und sein Werk – Gesammelte Schriften (szerk: Rosenzweig, R. et al.), Springer II, 730.old.

[3] Scholem idős korában egy interjúban úgy emlékezett vissza, hogy “sokszor találkoztak”, helyszínek említése nélkül (Beszélgetés Gershom Scholemmel, in: Scholem (1995) Válogatott írások. II: Atlantisz, 282.old.)

[4] A könyvről további információk: „Egyszóval, zsidó maradok” – Tatár György A megváltás csillagáról” https://litera.hu/magazin/interju/egyszoval-zsido-maradok-tatar-gyorgy-a-megvaltas-csillagarol.html

[5] Tatár György (1990) Nem hang és füst a név (Utószó), in: Franz Rosenzweig: Nem hang és füst, Holnap, Budapest, 219. old.

[6] Rosenzweig (1979) Briefe …, 1. 400 old.

[7] Beszélgetés Gershom Scholemmel, 296 old.

[8] Beszélgetés … i.m., 282 old.

[9] Rosenzweig (1955) Towards a Renaissance of Jewish Learning, in: Glatzer (szerk.) On Jewish Learning, 64 old.

[10] Scholem (2002) A Life in Letters, 1914-1982, 117 old.

[11] Scholem: i.m.118 old.

[12] A levélben itt a „katekizálni” kifejezés szerepel. Meglehet, ez (a katekizmusra utalva) jobban kifejezi a lényeget, de a magyar nyelvben ez a kifejezés nem használatos. Talán Rosenzweig éppen az általa kedvelt stílusban akart beszélgetni.

[13] Rosenzweig (1979) Briefe … II.704 old.

[14] Rosenzweig i.m. …, II,741 old.

[15] Rosenzweig i.m. …, II,700 old.

[16] Beszélgetés Gershom Scholemmel (1995) 282 old.

[17] Scholem (1984) From Berlin to Jerusalem,140.old.

[18] Rosenzweig (1979) Briefe … II, 431 és 768 old.

[19] Scholem (1979) A Candid Word about the True Motives of my Kabbalistic Studies, in: Kabbalah and Counter-History, 74–76 old.

[20] Rosenzweig i.m. II, 482 old.

[21] Rosenzweig i.m. II, 1094 old.

[22] A levél a Múlt és Jövő 1991 2. számában olvasható.

[23] National Library of Israel, Archive Department, Scholem Collection: Arc.4.1599 01/2212

[24] Scholem (2022) Franz Rosenzweig és műve „A megváltás csillaga” [Előszó] in: Franz Rosenzweig: A megváltás csillaga, Kalligram, Budapest, 10.old.