“A zsinagóga tervezési szempontból készen van”

2005 októberében a Rumbach utcai zsinagóga – épületcsere keretében – újra a MAZSIHISZ, illetve a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) tulajdonába került, s ezzel lehetővé vált, hogy újra visszanyerje eredeti rendeltetését, a Rumbach utcai lakóház pedig – eredeti alaprajza jórészének visszaállításával – a zsidóságot megjelenítő múzeummá alakuljon. Az épület átalakításának építészét, Kőnig Tamást faggattam az előtte álló feladatokról, annál is inkább, hiszen több mint 10 éve foglalkozik a zsinagógával.

Kőnig Tamás 2006 óta foglalkozik az épülettel. Cégével, a König és Wagner Építészek Kft.-vel akkor nyertek meg egy meghívásos referencia-pályázatot. A kivitelezés előtti állapoton, mondja, nagyon jól látszott, hogy ez egy félbehagyott építkezés. A nyolcvanas években a ház akkori tulajdonosa, a Fejér Megyei Építőipari Vállalat (Alba Regia) konferenciaközpontot akart itt létrehozni. Akkor ők statikai okokból kicserélték a női karzat acél tartószerkezetét, megcsinálták rá az alsó csodálatos, festett mintás faburkolatot, az eredeti festéssel együtt újrakészítették a tér falainak gipszburkolatát, a fejépületben elvégezték a szükséges bontásokat, új lépcsők, liftek készültek, épületgépészetet szereltek. Még az a szerencse, hogy a felújítást anno a kupolával kezdték, alapvető szigetelési problémák tehát nem voltak a házzal. Úgy emlékszik, hogy

a 80-as évek végén állt meg az építkezés és egészen 2006-ig semmi sem történt.

Az volt a feladatunk, magyarázza, hogy úgy újítsuk fel a zsinagógát, hogy az kulturális célra is hasznosítható legyen. Bár mindenki azt szerette volna, hogy zsinagóga legyen, de nyilvánvaló volt mennyire kicsi az esélye annak, hogy itt reggel és este 500 ember imádkozzon. Az építész szerint az épület olyan nagy, hogy csak akkor tud fennmaradni, ha valahogyan hasznosul, márpedig nyilvánvaló, hogy ez csak kulturális úton lehetséges. Ennek következménye, hogy a főépületben, ahol korábban a rabbilakások és az oktató helyiségek voltak többfunkciós tereket hoztak létre. Az Otto Wagner-féle nagykupolás tér egy olyan zsinagóga, ahol mindenféle előadásokat, akár koncerteket is lehet tartani. Az épület akusztikáját eredetileg, a zsinagóga-funkciónak megfelelően úgy találták ki, hogy egy férfi középen halkan olvassa a tórát és azt mind a 600 ember hallja. Az építészek mindenképpen az eredeti helyére, középre akarták visszahelyezni a tóraolvasó emelvényt, és ezt meg is tették. Ha azonban például egy vonósnégyest szeretnénk hallgatni, őket középre kell ültetni, a tóraolvasó állvány azonban útban lenne. Ekkor találták ki, mutatja a terveken, hogy rekonstruált tóraolvasó állvány egyetlen gombnyomásra eltűnhet – természetesen nem szombaton – a föld alatt és a helyén máris lehet pódiumot építeni a vonósnégyesnek. Tekintettel arra, hogy már többször dolgoztak szcenikus-tervezővel, ez műszakilag nem okozott gondot.

Arra kérem, mondjon valamit az elmúlt évekről, mire elmeséli, hogy volt építési engedélyük öt évre, sőt kiviteli terv is, de pénz nem volt hozzá. Emlékei szerint úgy 2011-ben lehetett, amikor az illetékes műemléki hatóságtól értesítést kaptak, hogy két hét múlva lejár az építési engedély. A hosszabbításhoz az aktuális előírás-megfelelőségre vonatkozó, tervezői nyilatkozatra, ehhez kisebb módosításokra lett volna szükség, de a Hitközség akkor úgy látta, hogy amúgy sem lesz pénz az építkezésre, így „hagyták elaludni az ügyet”, vagyis az építési engedély lejárt.

Amikor a Hitközség végül visszakapta az épületet, már

nyilvánvaló volt, hogy a háznak – a finanszírozhatóság, a fenntarthatóság érdekében – többfunkciósnak kell lennie.

Szerinte arra számítottak, hogy az államtól majd kapnak valamennyi pénzt. Kőnig Tamás azt mondja, lényegében tehát ez már akkoriban is egy „kultúrháznak” készült. Teljesen mindegy, hogy kulturális célra is hasznosítható zsinagógáról vagy zsinagógának is alkalmas kultúrházról beszélünk, de a lényeg akkor is a kétcélúság volt.

Kérdésemre, mikor indult be újra a tervezés, azt mondja, 2015-ben hívták fel telefonon, hogy újra neki kell állni a munkának. Kötöttek egy módosítási szerződést, azonban a ház lényege nem változott, csak az elnevezése, mert az új szerződés már az Együttélés Házáról szólt. Kisebb változás a tervben, hogy nem készül el az az épületbővítmény, amit a tóraszekrény mögé, a kertben akartak felépíteni. Eredetileg a pinceszinten lett volna egy kóser vendéglátóhely is, ennek helyén most a leendő múzeumnak lesznek raktárai, a vendéglátás pedig felköltözik egy felső emeletre. Minden nélkülözhető válaszfalat kibontottak a fejépületben, hogy flexibilisen használható rendezvényhelyiségeket, kiállítótereket hozzanak létre. A nyolcvanas években már megcsinálták a vasbetonlépcsőket, vagyis elkészültek a ma is megfelelő függőleges közönségforgalmi területek, maradnak – mondja Kőnig Tamás -, csak leburkolják.

Eredetileg azt tervezték, hogy az összes eredeti, beépített padsort visszahelyezik a zsinagógába, ellenben most ott tart a tervezés, hogy minden mobil lesz, vagyis nem padok, hanem székek lesznek és ez így a logikus is, hiszen, ha kiállítások, koncertek, beszélgetések vagy fogadások zajlanak, az ülések útban lennének. A női karzaton, ha nem is minden padot, de két sort mindenképpen visszatesznek. Megjegyzi még, hogy az épület kis kertjében – melyet az esetleges szabadtéri használhatóság érdekében (pl. esküvő) részben leburkolnak – a szegedi (szintén a terveik alapján rehabilitált) Új Zsinagógához hasonló Löw Immánuel-kertet hoznak létre, ahol a Szentírásban szereplő összes növény látható lesz.

A tervező azt mondja, úgy tudni, hogy az épületben jórészt múzeum lesz, többször is egyeztettek funkcionális ügyekben a Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatónőjével, Toronyi Zsuzsával is. (Az kezdetektől fogva lényeges dolog volt, hogy ebben a múzeumban a legfontosabb kiállítási tárgy maga az épületbelső lesz.) Kőnig Tamás azzal zárja a beszélgetést, ők a tervezéssel készen vannak, csak – szakági altervezőikkel együtt – a kivitelezés folyamán esetlegesen előkerülő kérdések megoldásában vesznek részt.

Bóka B. László