Elie Wiesel: Pészach
Mint a legtöbb zsidó gyerek, én is a Pészachot szerettem a legjobban. Fennkölt és vidám ünnep. Mint a fáraó rabszolgái, követtük Mózest az ismeretlenbe, a sivatagba, fel egészen a Színáj hegyig. Hívása a szabadság felé erősebb volt, mint a félelem.
A széder átformált minket. Azon az estén apám élvezte, hogy királyi hatalommal bír. Anyám – aki bájosabb volt, mint valaha – királynő volt; mi gyermekek, hercegek. A látogatók pedig – az utazók és a koldusok, akiket mi hívtunk ünnepi asztalunkhoz – titkok tudóinak hírnökei, álruhába öltözött hercegek voltak.
Hogy is tudnám nem szeretni azt az ünnepet, mely már a széder előtt jól kezdődött. Heteken keresztül vártunk, készültünk az ünnepre.
A házat ki kellett takarítani, a könyveket kivitték az udvarra, hogy leporolják. A rabbi tanítványai segítettek maceszt készíteni. A Pészach a tél végét, a tavasz diadalát hirdette.
Csak most látom, hogy múlt időt használok. Miért? Semmi sem lenne többé igaz? Az ünnep és a szertartások értelme alig változott. Csak én változtam.
Természetesen ma is megtartom az ünnepet. Elmondom az imákat, eléneklem a megfelelő zsoltárokat, elmesélem a Kivonulás történetét, felelek fiaim kérdéseire. De valahol a lelkem mélyén tudom, hogy ez már nem ugyanaz. Nem olyan, mint volt.
Életem elválasztott attól a gyermektől, aki voltam. Ma már tudom, hogy a boldogság sohasem teljesedhet be. Az ünnep örömét mélabú árnyékolja be, ami egyre inkább a szomorúság idejének tűnik.
Érthető; Pészach volt az utolsó ünnep, amit otthon ünnepeltem.
Fel kell idéznem azt az estét, hogy meg tudjam magyarázni, miért olyan fontos nekem, hogy Pészachról kizárólag jelen időben beszéljek.
Talán kevésbé szeretem, mint annak- előtte? Nem. Mondjuk inkább: másképp szeretem. Azokért a kérdésekért, amelyeket felvet, s amelyek – mindenekelőtt – a raison d’étre-jét jelentik.
Mi a legmeghatóbb a széderestén? A gyerekeket arra készteti, hogy kérdezzenek. „Miért más ez az este, mint a többi?” Mert emlékeztet minket üldözött és leigázott zsidó testvéreinkre, akiknek hosszú idővel ezelőtt ez volt az utolsó éjszakájuk Egyiptomban. „Miért eszünk keserű füveket?” Hogy emlékeztessenek minket azokra a keserű könnyekre, melyeket elődeinek hullattak a száműzetésben. Minden ének, minden gesztus, minden pohár bor, minden ima és elcsendesedés része az este varázsának. A cél az, hogy az emlékezés kapuit kitárva kíváncsivá tegyenek minket.
Ezen az estén minden kérdést szívesen vesznek. Mint minden széderestét, a négy hagyományos kérdéssel kezdjük, mely az élethez való viszony négy lehetséges változatát tükrözik: a bölcs fiúét, aki ismeri a kérdést és fel is teszi; a gonosz fiúét, aki ismeri a kérdést, de nem hajlandó feltenni; az együgyűét, aki ismeri a kérdést, de közömbös iránta, és végül a tudatlanét, aki nem ismeri a kérdést, s ezáltal nem is képes arra, hogy kérdezzen.
És itt jön az én aggodalmam: mit tehetünk azért, hogy ne felejtsük el ezeket a kérdéseket? Mit tehetünk a felejtés ellen? Mi lehet a Pészach értelme, ha nem az, hogy emlékét fenntartsuk? Zsidónak lenni annyi, mint hordozni a múlt súlyát, és ezt a jelenért és a jövőért való aggódásunkba beilleszteni.
Olvassuk a híreket, melyek sosem változnak: gyilkosságok Jeruzsálemben, összecsapások Hebronban, bombázások Libanonban. Ha nem múltjáról és történelméről – vagy inkább a történelméhez való viszonyunkról – volna szó, vajon milyen jogunk fűződne Jeruzsálemhez, vagy magához Izrael földjéhez? Ha a Közel-Keleten történő eseményeknek van valami értelme, akkor az, hogy emlékezzünk. A béke Egyiptom és Izrael között csodának tűnik, nemcsak Szadat és Begin, hanem Mózes miatt is. Ahogy elmondjuk a Haggadát, mely újból elmeséli az egyiptomi kivonulás történetét, olyan érzésünk támad, mintha ismét a bibliai időkben élnénk.
Néhány nemzedéknyi idővel ezelőtt kortársaim nemcsak a gonosz megtestesülését ismerték meg, de egy ígéret beteljesülését is; nemcsak a sötétség uralmát, de egy álom újjászületését is; nemcsak a nácizmus borzalmait, hanem a rémálom végét is; nemcsak a babij-jari halottakat, hanem fiatal, orosz zsidók lázadását, akik elsőként szegültek szembe a Kreml rendőrállamával. Olykor a száguldó események összezavarnak. A történelem vadul rohan előre. Az ember meghódította a világűrt, de a saját szívét nem. Semmit sem tanultunk? Tanúi vagyunk, hogyan tombolnak a háborúk az egész világon, hogyan sújtanak le a terroristák az ártatlanokra, látjuk a gyerekeket, akik az éhség és a betegségek következtében naponta pusztulnak Ázsiában és Afrikában. Miért van ennyi gyűlölet a világban? Miért van ilyen nagyfokú közöny a gyűlölet, a szenvedés és mások fájdalma iránt?
Szeretem a Pészachot, mert a közöny elleni tiltakozást és a részvétért való segélykiáltást jelenti a számomra.
Hallgassuk meg Jób történetét, aki Egyiptomban élt Mózes idején. Fontos tanácsadói állást töltött be a fáraó udvarában, Jitróval és Bileámmal együtt. Mikor a fáraó a zsidók ügyében tanácsot kért, Jitró Mózes mellé állt, és kérte a zsidók szabadon bocsátását, míg Bileám ellene szólt. Jób azonban nem foglalt állást; semleges akart maradni. Később, a midrás szerint, közömbössége miatt kellett szenvednie. Válság idején, a veszély pillanataiban senkinek sincs joga ahhoz, hogy a tartózkodást, az elővigyázatosságot válassza. Amikor egy közösség élete vagy halála – vagy csak a jóléte – forog kockán, a semlegesség elfogadhatatlanná válik, mert az mindig bűnrészes és a zsarnok felbujtója.
A második történet sem kevésbé provokatív. A midrásban találhatjuk meg, a Vörös-tengeren való átkelésről szól. Izrael gyermekei az utolsó pillanatban megmenekültek, míg elnyomóik a szemük láttára fulladtak meg. Ez a kegyelemnek azon kivételes pillanata, amikor az angyalok elkezdenek énekelni, de Isten közbelép és megszidja őket: Mi lelt titeket? Teremtményeim fuldokolnak és ti énekeltek? Hogy tudtok dalaitokkal magasztalni, amikor emberi lények haldokolnak?
Bár egyik történet sem része a hagyományos széderestének, én szívesen mesélem őket.
Ó igen, tudom – könnyebb mondani, mint megtenni. Részvét egy nép ellenségei iránt – kinek van joga ilyet javasolni? Ezt Isten és az angyalok megtehetik, de az emberek? Ám akkor mire való ez a történet? Arra, hogy kérdezésre ösztönözzön bennünket. Ha Isten könyörületességet követel, akkor a mi felelősségünk állást foglalni – még akkor is, ha azt mondjuk, nem, még nem… de talán később.
Mégis, láttam Izraelt a háborúban, és bizton állíthatom, hogy harcosai nem gyűlölték az ellenséges katonákat. Eltökélten küzdöttek a győzelemért, de szívükben nem volt gyűlölet.
Emlékszem, akkoriban igen nehéz volt megértenem ezt a jelenséget: logikátlannak és irracionálisnak tartottam. Ha egy ellenség el akar pusztítani téged, neked ugyanolyan gyűlöletet kell érezned, mint amilyet ő érez irántad. A hadtörténet ezt az állítást támasztja alá. A zsidók története azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja. A zsidók sohasem fordultak a gyűlölethez, még akkor sem, ha az életben maradásukról volt is szó.
Ez bizonyosan áldás volt. Ha minden ellenségünket gyűlöltük volna, nem maradt volna erőnk és időnk másra.
Visszatérek ahhoz az utolsó Pészachhoz, melyet otthon, a családom körében ünnepeltem, a Kárpátok egyik eldugott kisvárosában. Később ezt a területet elfoglalták a németek. Budapesten már tervezték közösségeink deportálását és megsemmisítését. Erről csak mi nem tudtunk. Az orosz front közelinek tűnt. Esténként hallottuk az ágyúzást, az ég vörös volt, és mi úgy gondoltuk, hamarosan szabadok leszünk.
A hatóságok megtiltották az istentiszteleteket a zsinagógákban, így otthonainkban imádkoztunk.
Rendes körülmények között Pészachkor nagy buzgalommal énekeltünk volna. Most azonban nem. Csak elsuttogtuk a szavakat.
Emlékszem arra a széderre, és mindig emlékezni fogok rá. Fejünket lehajtottuk, csendben emlékeztünk. Magunktól is alig mertük megkérdezni, hogy a Mindenható közbenjár-e megmentésünkért.
A múltban nem sokszor járt közben. Megteszi-e most?
Pészach egyben a remény története is.
Lévai Éva fordítása
A fenti szöveg a „A Passover Haggadah” (Elie Wiesel kommentárjaival, Mark Podwal illusztrációival, Touchstone Kiadó, 1993) előszava.
Címkék:2003-04