Elhunyt Láng Eszter, közgazdász, képzőművész

Kedd délelőtt hosszú, méltósággal viselt betegsége után elhunyt a debreceni kulturális és művészeti élet ismert személyisége.

Láng Eszter Korondon született 1948 januárjában, és Csíkszeredában élt 15 éves koráig, három miskolci gimnáziumi év után következett az Alföld, Debrecen, a bölcsészkar – s meg is telepedett a cívisvárosban.

Képzőművészeti pályájára nagy hatással volt férje, Torok Sándor festőművész (1936-2006), aki a a vajdasági Bácskossuthfalván született, és idővel szintén Debrecenben talált otthonra.

Ahogy a Dehir korábban írta Láng Eszterről: „sokoldalú egyéniség, tele energiával, fáradhatatlanul alkot.” Sokan úgy ismerték, mint a közgazdaság-tudományok kandidátusát, aki szakcikkeket írt és egyetemisták százai oktatta. Mások azt tudták róla, hogy “megszállottan fest, rajzol, grafikákat készít”. Verseit, művészeti írásait, tanulmányait hazai és külföldi folyóiratok közölték. A kortárs képzőművészeti élet jól ismert alakja, rendszeresen kiállító művész – írták róla, hozzátéve, hogy egy komoly szakmai lap alapító főszerkesztőjeként is ismert volt.

Láng Eszter több éve komoly betegséggel küzdött. Idén még részt vett a negyedik Debreceni Zsidónegyed Művésztelep megszervezésében és munkájában, a rendezvényt záró tárlaton pedig (mint a művésztelep és a galéria kurátora) még értékelte a kiállított alkotásokat. Beszélt az előzményekről, az alkotás folyamatairól is, és hangsúlyozta: a meghívottakkal szemben fontos elvárás, hogy egyszerre jó, és egyszerre hiteles alkotók legyenek. Reményét fejezte ki, hogy egyszer talán lesz majd egy olyan kiállítótér, ahol a zsidó művésztelepeken született munkákból állandó tárlat nyílhat.

Élete utolsó napjaiban is tervezte művészeti írásait tartalmazó gyűjteményes kötetét.

Életfilozófiáját és Debrecenhez fűződő viszonyát egy korábbi interjúban úgy összegezte: ahol barátok vannak, ott jó az élet. (dehir.hu)

Heller Zsolt, folkesztéta, egyetemi oktató, a Debreceni Hitközség alelnöke így búcsúzott Láng Esztertől:

Már hetekkel ezelőtt tudtuk, hamarosan eljön az a nap amikor nem jön be többet az irodába és nem tölt el órákat úgy, hogy senki se tudjon haladni a munkájával, mert mindenki őt hallgatta.

Ezt az írást 2024-ben olvastam fel, az ő kiállításának megnyitóján:

Eszter művészete?

Nem tudom leírni. Elmondani sem. Ezt jól kitaláltuk Mikivel, és itt meg is vagyok fogva.

Bár.

Valóban nehéz meghatározni Eszter művészetét, mert úgy nyúl a képzőművészeti technikákhoz és témákhoz, mintha mindig is úgy és azzal foglalkozott volna, még akkor is, ha éppen újonnan kezd el kísérletezni az adott dologgal. Valami fura, ősi erő hajtja. A kozmoszlátása teszi őt mindenné, ami nemcsak a lokális képzőművészeti aura hiányzó szegleteit tölti be, hanem a teljességre törekedve maga a kozmosz egészét.

Láttam őt romos épületben poros és szétesett régi imakönyveket fotózni, akinek minden lap értékes pillanatot adott a zsinagógába beszűrődő aranysárga nap fényeinél. Megszállottként vette elő az omladozó szekrénybe zsúfolt lapok sokaságát, majd egyszer sok évvel később a fotói montázsa lett rabbiszobánk dísze.

„Bon moment”

Aprólékos és agresszív igényességgel törekszik megváltani ezt a teljességet. És a művész közben ember is, aki meg tud sértődni minden őt befolyásoló impulzusra. De ugyanakkor ez a művész boldog, ha van rejtett éjszakája vagy hajnala, amikor halad, és csak úgy jönnek a papírra festett gondolatok.

„Il faut le déchiffrer”

Igen, Ő rejtvényeket tár elénk, több dimenzióban és idősíkban, amit nekünk meg kell fejteni.

Megdolgoztatja a gondolatainkat, és megdolgoztatja a szívünket.

Mert ő Eszter.

Eszter képei?

Vonalak, színes sávok egymás mellett kicsit távolabb, olykor fektetve. Ilyet én is tudok. Nem. Ilyet sem tudok. A többdimenziós látásmód felülírja a földi létet. Minden egyes alkotott sáv, Antoine de Saint-Exupéry megálmodott bolygórendszere, ahol Ő a nagy utazó, megjeleníti a látott bolygót, a látott élménnyel, a látott társsal, az érzett érzéssel. Ez eddig négy, de van több is.

Ezt tudja Ő, s nem mesterkélt módon, hanem ösztönösen tárja elénk saját világát. Benne a kozmoszban jól elhelyezett vallási és hitbéli jelekkel, ahol a kódfejtőknek, Önöknek, hölgyeim és uraim, különös utazás ez a kiállítás. És ahogy a kisherceg a rókájával ül a bolygó ívében, és az érzéseiről beszél, figyeljék meg, úgy áll Önök mellé láthatatlanul Eszter is a maga huncutságával kérdezve: – Na, mit szólsz?

Ma már elfelejtettük a szimbólumainkat, a jelképeinket, a semmi vonalainak a megfejtéséhez való képességet. Ezt az ősi képességet csikarja ki belőlünk a kollázsok és elektrográfiák világával.

75 képzőművészeti alkotás 11 installációval, melyek számértéke 86.

A gematria jelentős részben a Teremtő különféle nevére, és e nevek erejére összpontosít. A gyakran használt אלהים (Elohim) Istennév betűinek számértéke 86 (אלהים=1+30+5+10+40), amely viszont megegyezik a הטבע (hátevá), azaz természet szó értékével (הטבע=5+9+2+70). Ez a gondolat áthatja a rabbinikus irodalom széles spektrumát, és amikor a Tóra a Teremtőnek ezt a nevét használja, akkor a körülöttünk lévő világra is utal, és utal arra, hogy a Teremtő mindenhol és mindenben jelen van a hitünk szerint.

Megjegyzem, az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi arra hívta fel a figyelmet, hogy két szó vagy kifejezés számértékének egyezése önmagában még nem jelenti azt, hogy a két dolognak köze van egymáshoz, azonban ha megfelelő forrást találunk az összefüggésre, akkor a gemátria segíthet megerősíteni a feltételezést.

És miért Eszter könyve? Bár asszociatív a felvetés, de nem a bibliai Eszterről van szó. Egész egyszerűen, Láng Eszter képzőművészről. És miért a könyv?

Mindőnk élete egy nagy könyv. Előszóval, eseményekkel és sok vagy kevés párbeszéddel teli cselekménnyel és utószóval. Amit itt látunk, nem életmű kiállítás, viszont Eszter életének egy meghatározó része, mely része az ő könyvének.

Eszter, a barát

A zsinagóga udvarán ültek. Meleg volt. Szombat lévén, csak egy-két látogató merészkedett be a festményeket megnézni. Ők kitalálták, mármint az alkotók egy része, hogy ott lesznek és várják az elszánt betérőket, akiknek az ünnep lévén, csak tanítást adhattak. Dél elmúlt, és már rég csak ők ültek az udvaron. A törékeny alkatú nő, aki láthatóan a társaság középpontja volt, mellesleg már akkor rég az ország egyik legismertebb képzőművésze, szépírója, és a költő, aki a szépírásai mellett jól illeszkedett az összeszokott társaságba, az akkor tétován álló festővel, aki nem is értette, hogyan került ide, de sodródott, valamint a kultúrszolga, aki csak azt szerette volna, hogy a kultúra imádata megnyithassa a zsinagóga kapuit. A dátum 2014.

Talán a meleg, talán, hogy nem jött már rég látogató a kiállításra, talán az, hogy egy ideje már csak hallgatagon meredtek maguk elé mind, egy kimerítő néhány órás beszélgetés után, megszólalt a művésznő: – Nem iszunk egy sört? Meghívlak benneteket.

A férfiak felemelték a fejüket és mint mentőövbe kapaszkodva mondtak igent, a ha már így kitaláltad kísérő szöveg mellett.

Ez egy Rejtő regény részlete is lehetne, de nem, ez néhány barát életének egy apró részlete, a barátságok kezdete.

„Eszter, az egyik legsokoldalúbb nő. Eszter a barátom.”

Néhány éve volt, hogy ezeket a sorokat papírra vetve felolvastam. Pontosan hat évvel ezelőtt.

Azóta sem kezdeném másként. Bár most másként kezdtem.

Sokszor sokat beszélünk egymással, pedig olykor nem, talán heteket nem beszélünk. Mégis van valami fura szimbiózis, mely a kommunikáció hiányát feloldva az éteren át engedi, hogy üzenjünk egymásnak. És hiába telnek el a hetek úgy, mégis tudjuk, hogy a másik sem gondolja másként, minthogy vagyunk. Egymásnak, egymásért, sokak társaságában, akik mind szeretnének többet lenni, úgy együtt, de én a mufurc, soha nem érek rá, még ők alkalmazkodva időnként rám kopognak a tér és idő párhuzamán: – Hahó, gyere már.

Láng Eszter és Szénási Miklós ma már elválaszthatatlan része az életemnek.

És ha én nem, akkor megjelenikm és nem belép a szobámba, hanem, mint valami királynő belibben, és a modorosságot hátrahagyva közli: – Már megint nem tudok rólad semmit. Hogy vagy?

Ő az aki figyel. Mindőnkre és rám is.

Eszter ilyen. Az egyedi, a különleges, a megismételhetetlen.

Az említett hat évvel ezelőtt még ezt írtam:

„Eszter?

Eszter az egyik legsokoldalúbb nő, akit ismerek.

Akinek a barátja lehetek, és büszke vagyok rá, hogy azzá fogadott engem.”

És amit tesz a barátaiért, megismételhetetlen.

Fejtő Ferenc világát megidézve segít és karol fel értékes embereket, majd megmutatva számukra önös értékeiket, útjukra engedi őket.

Mindenkinek ad, és már sokan vagyunk ilyenek, akik belső világunkat kitárva mások elé, értéknek látjuk azt.

Felfedve tart ő bennünket és állandó mozgásban, feladatban, nehogy eltévedve elveszítsük önmagunkat.

És amióta ő a kurátora a „Zsinagóga galériának”, azóta a van létező, a szó kimondott, a látható pedig megjelenik. Olyat tesz, amit nem tudunk utána tenni.

Ez Eszter hagyatéka.