El Mazaloso, La Nacion és társaik

Madridi kiállítás a ladino nyelvű sajtóról

 

„Ez a mi ügyünk, ez spanyol ügy: ezek az újságok a spanyol nyelvet és lényegében a spanyol kultúrát terjesztették” – szögezte le Rafael Rodríguez Ponga, a Cervantes Intézet főtitkára, a madridi Szefárd Házban, a szefárd nyelvű sajtó több mint másfél évszázados történetét bemutató kiállításon – pontosabban a megnyitó keretében tartott kerekasztal beszélgetésen. Ezzel a spanyol állam egyik legfontosabb, a spanyol kultúra és nyelv külföldi jelenlétéért felelős intézménye szimbolikusan „visszafogadta” az ötszáz évvel ezelőtt az országból kiűzött szefárd zsidókat, akik nyelvüket, a középkori kasztiliai nyelvjárás török és héber szavakkal megtüzdelt változatát, a ladinót közösségeikben hosszú évszázadokon keresztül megőrizték.

Amikor a XIX. században a sajtó mindenütt virágzásnak indult, a Törökországba befogadott szefárdok egyik fontos központjában, Szmirnában megjelent az első spanyol-zsidó újság, a La Buena Esperanca. Erről az 1842-es sajtótermékről csak közvetett ismereteink vannak, ugyanis egyetlen példány sem maradt fenn belőle. Ám azóta legalább 300 ladino újság jelent meg szerte a világon, igaz, közülük néhány csak egy-két számot ért meg. De voltak, hetven éven keresztül, többé-kevésbé folyamatosan megjelenő lapok is, amelyek jelentős szerepet játszottak az Oszmán Birodalom kikötővárosaiban menedéket talált szefárd közösségek életében.

A fénykor az 1870-1935 közötti évekre tehető – ekkoriban adták ki a legtöbb ladino újságot – főként a széles értelemben vett mediterrán térség szefárd központjaiban, de Amerikában is. És valóban mindennel foglalkoztak: a klasszikus, „mindenevő” újságok mellett kereskedelmi, politikai, tudományos, irodalmi, kultúrális, sőt vicclapok is napvilágot láttak. Utóbbiak igazi „zsidóviccekkel”. Magánvállalkozásként működtek, és pont úgy előfizetésekből és hirdetésekből tartották fenn magukat, mint a korabeli nagy lapok. Többségük kizárólag ladino nyelvet használt, de volt és van olyan lap, amelyben részben más nyelvű (török, francia, héber, görög) szövegek is olvashatók.

A ladino sajtó hűen tükrözte a szefárd közösségek politikai és társadalmi sokszínűségét: voltak szocialista, kommunista, szakszervezeti irányzatú, aztán cionista és velük vitatkozó anticionista újságok, és persze vallásos kiadványok is. De egyikből sem maradt fenn sok példány. Egyrészt szinte kivétel nélkül nagyon rossz minőségű, gyorsan sárguló és szétmálló papírra nyomtatták őket, másrészt az örökös továbbvándorlás, illetve a gyújtogatások a zsidónegyedekben, például Szalonikiben súlyos veszteségeket okoztak az archívumokban, később pedig a holokausztban az emberek mellett az írások is elpusztultak.

A kiállításon a legrégebbi újság 1877-ből, a legújabb 2012-ből való. Látható és kibetűzhető itt az El Manadero (1877), az El Tiempo (1892), illetve az 1958 óta máig megjelenő Salom – valamennyien Isztambulból. 1908-ban jelent meg a törökországi szefárdok egyik legfontosabb központjában, Szmirnában az El Mazaloso. A La Nacion (1909) és a Mesajero (1939) szaloniki olvasóknak szólt, de még a bulgáriai Plovdivban is volt a XX. század elején szefárd újság: a Hasofar. A jeruzsálemi ladino lapokat az El Liberal (1909) és az El Aki Yerushalayim (2006) képviseli, Tel Avivból pedig az El Tiempo egy 1964. évi számát állították ki. A kiállított darabok mind egyetlen madridi magángyűjteményből származnak, ezért aztán a válogatás nem igazán reprezentatív. Hiányzik számos jelentős kiadvány, például a szaloniki La Epoca, a bécsi El Coreo de Viena, vagy a New York-i La America. És a szaloniki ladino nyelvű munkáslapok sem szerepelnek közöttük.

A kiállítás mindenekelőtt a múltra, a lassan eltűnő ladino nyelvű sajtó fénykorára koncentrál és meggyőzően bizonyítja, hogy ez a sajtó tökéletesen követte az európai trendeket: a XIX. században egyértelmű szekularizáción ment keresztül, ezzel párhuzamosan nyelvileg, stilusában is modernizálódott. Lényegében semmiben sem különbözött a korabeli európai sajtótól. Illetve egyben igen: héber betűket használt. 1948-ig szinte mindenütt ez volt általános. Kivéve az első világháború utáni Törökországot, ahol a szefárd közösség igyekezett alkalmazkodni Kemal Atatürk reformjaihoz, és ahogy a latin betűs írás a török nyelvben kötelezővé vált, az ottani szefárd újságok is latin betűket kezdtek használni. A török-angol, török-görög háborúban pedig rendkívül hazafias hangot ütöttek meg – ami persze nem óvta meg őket a háborús időkben (is) szokásos atrocitásoktól.

A szefárd sajtóról tartott kerekasztal-beszélgetésen érdekes vita bontakozott ki: a kiállítás rendezője, Uriel Macias ugyanis azon a véleményen volt, hogy a szefárd kultúra népszerűségének világméretű növekedésétől függetlenül ma már a kritikus szint alá süllyedt a ladinót beszélők száma, ezek is legföljebb második nyelvként használják, a szefárd nyelv lényegében halott – igazából csak a nosztalgia maradt. Aki ezzel szembeszállt és korainak tartotta a ladinót temetni, az éppen a Cervantes intézet spanyol főtitkára, Ponga volt. Szerinte a szefárd nyelv igenis él még, s akik beszélik, vagy egyáltalán foglalkoznak vele, azok a zsidó mellett a spanyol kultúra követei is – ezt a missziót pedig a spanyoloknak mindenképpen támogatniuk kell.