Egy lerázhatatlan zenerajongó látogatása

Írta: Szarka Zsuzsa - Rovat: Holokauszt, Kultúra-Művészetek, Színház, Történelem

Minden valóság csak látszat. A zenéből, egy-egy zeneműből is kiomolhat egy hátborzongató titok a színpadon, és lehet, hogy a bosszú is csak káprázat. Didier Caron 2017-ben Párizsban debütáló egyfelvonásos, kétszereplős kamaradarabja a Hamis hang detektívregénybe illő fordulatokkal válik bosszúdrámává, majd pszichodrámává, felidézve a traumatizáló sötét múltat.

Jelenet az előadásból

Mendelssohn Reformáció szimfóniája csendül fel szimbolikusan az Ujj Mészáros Károly rendezte előadás kezdő jelenetében a Rumbach zsinagógában. H. P. Miller (Vasvári Csaba alakítja) a genfi szimfonikus zenekar dirigense vezényli, aki az esti hangverseny után idegesen és fáradtan rogy össze öltözőjében, zenekara és a koncertmester gyenge szereplése miatt dühöng és zaklatottan telefonál. Másnapra berendeli a zenészeit, akikkel ugyan már nem sok dolga lesz, mivel megkapta a Berlini Filharmonikusok vezető-karmesteri pozícióját. A világhír karnyújtásnyira. Ám hirtelen zavartnak tűnő, alázatos és izgatott látogató toppan be az öltözőbe.

Leon Dinkel belga úriember (Nagy Dániel Viktor játssza) rámenős és bolondos rajongónak tűnik, aki autogramot kér, aztán újra és újra felbukkan kívánságaival. Az egyre feszültebb Miller nem tud szabadulni a minduntalan visszatérő idegesítő és furcsa embertől, akiről időközben kiderül, hogy túl sok mindent tud róla, sőt, célozgat, vádaskodik. Felkavaró párbeszédük gyorsan pergő drámai párbaj: valami rémes történet bontakozik ki Dinkel vádjai nyomán. Mégis, ki ez a karmester valójában, ez az ellenszenves, pökhendi alak, aki előtt élete lehetősége, a berlini szerződés? Bár Dinkel egyre képtelenebb kéréseit kelletlenül teljesíti, a szócsatában lassan elvérzik. A frakkját már rég levetette, egy szál köntösben szinte meztelen, nehéz így meggyőzően érvelni.

A kezdetben tétova Léon szerepe szerint egyre dinamikusabb, impulzívabb, ahogy a jelenetek egy leleplezés / lelepleződés folyamatává sűrűsödnek. Mint a (jogos) bosszú égből pottyant angyala, megszállottan keresi az igazságot, és fokozatosan dönti romba Miller nagy ívű vágyait és önbecsülését, felidézve azt a kegyetlenséget, amit valaha okozott. A karmester öntelt hangja elhalkul, már csak az őrület és az összeomlás táncol a levegőben, személyisége darabokra hullik.

Lelkiállapota viharos gyorsasággal változik, egy szorongó embert látunk, aki önvédelemből nem akar szembenézni a tettével, eredeti énjével, párhuzamosan él az eltitkolt múltban és a jelenben, és ebbe a törékeny létállapotba tör be valaki, aki ismeri őt. A tettes sérültebb áldozatánál, mert elvesztette tájékozódási pontjait a világban.

Jelenet az előadásból

Dramaturgiai elem egy fénykép a birkenaui tábori zenekarról, amely szembesít. Egy utolsó felvétel valakiről. Meg lehet ölni egy embert egyetlen hamis hang miatt? Mert elvétett egy hangot, miközben Mozartot játszott a hegedűjén?

Feltárul egy szégyenteljes titok, egy gyilkosság emléke, a lágervilág kitörölhetetlen képei, egy személyiségcsere / illetve egy személyiség elbitorlása. Dinkel, akár egy profi nyomozó teríti ki ütőkártyáit. Miller végső érvként villantja meg karján a tetoválást, amelyről a látogató bebizonyítja, hogy hamis, ahogy hamisítvány az élete is.

Auschwitz-Birkenau univerzuma láthatatlanul is a darab középpontjába kerül, hogy a szereplők szembenézzenek a holokauszt feldolgozhatatlanságával. Mit kezdjen egymással az áldozat (illetve a leszármazott) és az elkövető? Egy megtört ember és egy nem kevésbé sérült ember?

Megoldhatatlan. Talán tényleg az önmegsemmisítés az egyetlen út.

Léon Dinkel mélyen vallásos (és halott) apjához beszél: nincs Isten, az imák üres lapok minden imakönyvben. Az imák már a mennyben kóvályognak, más terepen játszunk. Nincs feloldozás, megbocsátás pláne nincs.

Az igazság, ha egyáltalán létezik, nem mellékszereplő, hanem egy mindenekfölött álló vezérfonal.

Léon Dinkel szándéka: lerombolni egy látszatvilágot, amelynek során ő is összeomlik, de kinyilatkoztatja a karmester ifjúkori tettéről ítéletét, mely univerzális és örökérvényű Ha a hatalom nem köthető össze az igazság eszméjével, akkor harcolni kell ellene.

Hamis hang – ajánló

Az esti koncert után H. P. Miller, a Genfi Szimfonikusok maximalista karmestere fáradtan ér öltözőjébe, zenekara gyenge játéka miatt bosszankodva. Sokáig már…

A feszültség az apró jelenetek sorozatában – a rendezői intenció szerint – töretlenül robban, lankadatlan figyelmet kíván a nézőtől az előadás, melyben felváltva hullámzik a gyűlölet, felelősségre vonás és a bűntudat. A színészek hihetetlen intenzitással játszanak. A karmester végig megállíthatatlanul fuldoklik a dühtől és a felháborodástól, és persze a meghasonlottságtól, Vasvári Csaba markánsan formálja meg ezt az arrogáns karaktert. Nagy Dániel Viktor Leon Dinkel szerepében talán túl látványosan egyensúlyoz a bosszúvágy és megőrülés határán, bár jól áll neki az őrület. A kiforrott színészi összjáték szemkápráztató.

Fekete Anna hegedűkre hasonlító bútorai, mint látványos díszletek jól harmonizálnak a kamaradráma zenés, ám nyomasztó atmoszférájával; a hegedűhúrok (is) mintha csapdába ejtenék a zeneművészt.

Didier Caron: HAMIS HANG
Fordította: Tótfalusi Ágnes

Szereplők: Nagy Dániel Viktor, Vasvári Csaba
Látvány: Fekete Anna
A rendező munkatársa: Kovács Henrietta
Rendező: Ujj Mészáros Károly
Producer: Orlai Tibor

Az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum produkciója.

(Az előadás helyszíne a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga.)

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]