Egy katalán-magyar-zsidó polihisztor

Jaime Vándor (1933-2014)

A 2014. március 17-én Barcelonában elhunyt történész, zenetudós, filológus, esszéista, költő, fordító és vonzó közéleti személyiség 1933 februárjában Bécsben született Helmuth Jacques Vándor néven, magyar apa és osztrák anya gyermekeként. Édesapja a monarchia hadseregének katonájaként megjárta az első világháború és az oroszországi hadifogság útjait. Ausztria német bekebelezése után, 1939-ben, a kemény zsidóüldözés elől Magyarországra menekültek. Ám az egymást követő zsidótörvények után az apa 1940-ben a semlegesnek tűnő Barcelonába költözött, remélve, hogy majd ott egyesítheti a családot. A háborús események azonban ezt megakadályozták.

Magyarország német megszállása után az anya gyermekeivel csillagos házba került, ám az apa illetősége ürügyén a budapesti spanyol követség útlevéllel látta el őket, amellyel a spanyol diplomáciai védettség alá helyezett „nemzetközi gettó” Szent István parki házainak egyikébe költözhettek. Itt vészelték át a nyilasuralmat, a két jeles embermentő, Ángel Sanz Briz ügyvivő és munkatársa, az olasz Giorgio Perlasca segítségével, miközben vidéki rokonaikat deportálták és túlnyomó részüket elpusztították. A maga és családja akkori budapesti élményeit beszélte el élete utolsó évében spanyol és katalán nyelven megjelent, „A Holocaust peremén” című memoárjában. Ebben Carles Duarte i Montserrat kérdéseire válaszolva, párbeszédes formában fejthette ki gondolatait, egyebek közt a Holocaust történelmi értelmezésének lehetőségeiről.

1947-ben jutottak végre Barcelonába. Középiskolai éveit Jaime a barcelonai Menéndez y Pelayo Intézetben töltötte. Ez után Izraelben elsajátította az ivrit nyelvet, majd a Barcelonai Egyetem szemitikai szakán diplomázott (1956). Egyidejűleg nyolc éven át tanult a barcelonai Zenei Főkonzervatórium több szakán, így találkozva másik nagy szerelmével, a zenével és filozófiai kérdéseivel. Fokozatosan emelkedve a ranglistán, héber és ivrit nyelvet tanított, valamint az új- és legújabb kori judaizmus történetét és zenetörténetet. Miután 1987-ben megvédte összehasonlító irodalomtörténeti tárgyú doktori értekezését („Lélekben gazdagok”), professzorrá nevezték ki. Ezt a munkát végezte 2003. évi nyugdíjba vonulásáig. Közben alapítója, majd igazgatója volt a Barcelonai Izraelita Közösség könyvtárának; fontos személyisége a Spanyol-Izraeli (majd a Katalán-Izraeli) Kulturális Kapcsolatok Szövetségének, illetve Katalónia Zsidó-Keresztény Szövetségének; tagja a padovai Giorgio Perlasca Alapítványnak, a Mauthauseni Foglyok Baráti Egyesületének, tanácsadója a madridi Szefarad-Izrael Központnak.

Ebben a szinte áttekinthetetlen terhelésben biztos támasza volt felesége, María Victoria Arrabal Cano, örömök forrása három gyermekük, majd élete végén imádott unokája is.

1994-től, amikor létrejött Izrael barcelonai konzulátusa, 1998-ig, ennek a megszüntetéséig ő töltötte be a tiszteletbeli konzul szerepét.

Előadások százait tartotta külföldön is a zsidó történelem és kultúra kérdéseiről, főleg német, magyar és ivrit nyelvi közegben. A 90-es évek óta gyakran járt Magyarországon. Itt élő barátait, rokonait látogatta, emellett mind elmélyültebben vizsgálta az 1944 őszi-téli budapesti spanyol életmentő tevékenység tényeit és hátterét. Szoros kapcsolatba került Sanz Briz és Perlasca családjával is. Megszólalt tudományos üléseken, többek közt a budapesti Sanz Briz szoboravatás alkalmából 2008-ban a Cervantes Intézetben rendezett ülésszakon. Ha úgy adódott, magánérintkezésben szükség esetén elővette magyar nyelvtudását is. Ismerte és szerette a magyar irodalmat, egyaránt fordított Ady-verseket és Déry Tibor-prózát.

Lehetetlen fölsorolni közéleti tevékenységének helyszíneit és állomásait. Tagja volt a barcelonai Katalán-Magyar Baráti Társaságnak. Az ezredforduló után kórral-bajjal küzdve is körüljárta Spanyolország városait, hogy továbbadja a Holocaust előestéjén, majd sűrűjében szerzett egykori tapasztalatait. „Ha ma kérdik tőled, mit tehetnének ellene, mindenekelőtt válaszold: ismerjétek meg”. Élharcosa volt a keresztény-zsidó együttműködésnek és erős spanyolországi szervezeteinek. 66 évesen pedig váratlanul rukkolt elő egy nagyon jól fogadott, vaskos verskötettel, amelyet a következő másfél évtizedben még négy követett. Költeményei közül néhány magyar folyóiratban is megjelent.

Utolsó éveit nem kis részben azzal töltötte, hogy felesége és leszármazottai számára spanyolra fordította apjának 1915 és 1922 közötti oroszországi hadifogoly-életéről készített terjedelmes magyar nyelvű naplóját, amelynek ritkaságszámba menő, illusztrált és fényképmellékletekkel is ellátott eredeti példányát egy budapesti könyvtárnak adományozta. Még volt alkalma ennek magyar nyelvű kiadásáról tárgyalni egy rangos budapesti kiadóval, amely változatlanul napirenden tartja megjelentetését.

Végül néhány éve született meg az a gondolata, hogy megpróbálja föltárni a sokat emlegetett erős zsidó kreativitás forrásait is. Kereken elutasította, hogy ezt valamely „faji”, genetikai adottságra vezesse vissza. Erről szóló tanulmánya 2013-ban a Szombat hasábjain is megjelent.

Halálakor családjának bensőséges levélben fejezte ki együttérzését Magyarország madridi nagykövete, Bucsi Szabó Edit. „Boldog vagyok, hogy ismerhettem, és hallhattam elbeszéléseit annak a korszaknak a történetéről, amelyekbe mindig beleszőtte háláját Spanyolország iránt, amely befogadta, de nem felejtette el gyökereit sem.” Nem véletlen az sem, hogy elhunyta alkalmából a legnagyobb példányszámú spanyol napilap hasábjain Jacobo Israel Garzón író így búcsúztatta: „Halálával Spanyolország és Katalónia nagy formátumú értelmiségit vesztett el, a spanyol judaizmus pedig szegényebb lett legkiegyensúlyozottabb hangú képviselőinek egyikével.” Azt is kiérdemelte, hogy a magyar, s benne a magyar zsidó közvélemény szeretettel és tisztelettel emlékezzen rá. Barátai nem felejtik.