Egy holokauszt emlékhely hallgatói pályázatának rétegei

Egyedülálló együttműködés valósul meg Debrecenben a városvezetés és a Debreceni Egyetem Műszaki Karának Építészmérnöki Tanszéke között. A város holokauszt emlékművére hallgatói pályázatot írtak ki, s a győztes pályaművet, Nagy Marianna alkotását meg is valósítják majd. Kovács Péter DLA és Sugár Péter DLA írása az Építészfórumon.

Debrecenben a zsidóság az 1840. évi törvény alapján kapott lehetőséget városon belüli letelepedésre. A stabilitást jelentő temetőre 1842-ben adtak be kérelmet. Már korábban is a nagyvásárok idején a városfalat szimbolizáló palánk nyugati oldalán (külsővásártér) voltak a zsidó kereskedők elárusító helyei, így célszerűen a televásárlások és az első ideiglenes imaház építése is az ide csatlakozó Nagy új utca és Nagy Hatvan utca környékére koncentrálódtak. A cívisek kezdetben nehezen barátkoztak meg jelenlétükkel, így csak 1852-től lehettek önálló háztulajdonosok, illetve 1867-től válhattak teljes jogú polgárokká.

Debrecenben kezdetben a szintézis politikáját követő status quo ante, később az ebből részben kiváló ortodox közösség épített templomot, illetve a kis létszámú chaszid közösség is épített imaházat. A Pásti utcán a 600 férőhelyes ortodox zsinagóga 1894-ben épült, de csak 1902-ben lett felavatva. 1910-ben a templom udvarán készült el a Bét Midrás (a tanulás háza), fűthető, reggeltől estig nyitva tartó felekezeti helyként, alagsorában ortodox női mikvével. Ugyancsak az udvaron vágoda, illetve a Pásti és Nagy új utcán boltok létesültek.

A status quo ante közösség két nagyobb templomot is épített, egyiket a Nagyvárad (később Deák Ferenc) utcában 1895-97-ben, illetve 1909-ben a Kápolnási utcán. A világi közösségi épületek a Nagy új, (később József királyi herceg, még később Bajcsy-Zsilinszky) utcán, az ortodox és status quo ante zsinagógák között 1904-ben hitközösségi épület köré csoportosultak (népiskola, leányiskola, gimnázium), így bár Debrecen területén a zsidó lakosság homogén eloszlásban lakott, a középületek a város keleti oldalára koncentrálódtak.

A zsidóság gazdasági és kulturális értékteremtő szerepe a városban a századfordulótól kezdve jelentős. Elfogadottságukat bizonyítja, hogy a református püspök és a zsidó rabbi többször sétált a Piac utcán közös gondolataikon elmélkedve. A zsidó népesség 1938-ban 12000 lélekszámú volt. 1941-től kezdődtek a munkaszolgálatra történő behívások. A németek 1944. március 20-án leszálltak Debrecenben, elfoglalták a hivatalokat, a tisztviselőket leváltották. A polgármesteri tiltakozás ellenére az áprilisi gettórendelet után megépült a nagy és kis gettót körülvevő deszkakerítés, júniusban elkezdődtek a deportálások. A holokauszt áldozatainak száma 6000 főre tehető.

A háború után a túlélő zsidóság legnagyobb része elvándorolt, végül pár százan döntöttek úgy, hogy nem hagyják el a várost. Ebben az időszakban az oktatási épületeket államosították, illetve a Deák Ferenc utcai legnagyobb zsinagóga kétes körülmények között leégett. És következett több mint 60 év csönd, üresség, városi amnézia. Az ortodox zsinagóga egy idő után bezárt, életveszélyessé lett nyilvánítva. A zsinagóga udvarát, a történeti környezetet a jelenleg is érvényben lévő szabályozási terv egy gyalogos „sztrádával” kettészeli, tervezője már nem élő kultúrának vélelmezte a területet.

2012-ben valami történt, a zárt kapuk megnyíltak, az ortodox zsinagóga kicsit rendbe tett terében és udvarán koncertek szerveződtek. Kiderült, hogy a Közép-Európában talán egyedül eredeti állapotában megmaradt vágodát meg lehet menteni, a régi mikvét kultúrtörténeti értékként helyre lehet állítani. A zsinagóga felújítása szintén elkezdődött. A város pedig kifejtette szándékát, hogy a holokauszt 70. évfordulójára emlékhelyet épít a debreceni zsidóság áldozatainak. A debreceni építész tanszék MSC kurzusán a téma úgy jelent meg, hogy kértük a lehetőségét: mi is szeretnénk egy megoldást adni a terület rehabilitációjára, az emlékezet helyének megfejtésére. Végül ez egy éves komplex tervezési feladatba és egy hallgatói tervpályázatba konvertálódott.

Az emlékhely üzenete nagyon sok kérdést vet föl. Ki az, aki emlékezik? Mi az, amire emlékezni akarunk? Létezik emlékezet, vagy újra kell éleszteni? Jan Assmann „A kulturális emlékezet” című könyvében a trauma utáni negyvenedik évre becsüli azt az időszakot, ahol természetes igényű feldolgozásként a még élők átadják a történteket az utókornak. A németek ezt a 80-as évektől folyamatosan meg is tették, de mi már 70 év távolságra vagyunk. A Gantener B. Eszter és Réti Péter szerkesztésében megjelent „Az eltűnt hiány nyomában” című tanulmánykötet címe is és tartalma is körülírja a debreceni valóságot.

Hogyan mutassuk be ezt a hiányt? Be kell vallanunk, a kollektív és megörökölt amnézia okán, az információ hiányában a város nem érzi a hiányt a közösség eltűnte után, a közösség kevés számú túlélőjének leszármazottjai pedig nehezen megkérdezhetők. Ezen az oldalon ellentétes, zsigeri emóciók is működnek, a rejtőzködés és a megújulás utáni vágy egymást kioltó tényezők. A hiány bemutatása ez esetben nem csak intellektuális kérdés, mert a feladat az, hogy a hiány interpretációja emlékezéssé váljon. A városban kell beindítani az emlékezés kerekét, még ha nehéz is, mint stroke után járni tanulni – szinte kilátástalannak tűnik.

A teljes cikk gazdag képanyaggal itt olvasható.