Dunapest

Írta: Vámos Miklós - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Broadway, Lloyd és Ady mozi – e hármat az köti össze, hogy a Domány–Hofstätter építésziroda tervei alapján készültek, értő szem fölfedezi az azonos stíluselemeket és vonalvezetést. Ernőnek ezt az övékével összeépített teraszról mesélte a szomszédjuk, akinek a lakása már a másik házba, a negyvenbe esett. Ezt is, meg azt is Hofstätterék tervezték.

Vámos Miklós

Részlet a regény B fejezetéből:

Vajon az én szemem eléggé értő-e? – tette föl a kérdést Ernő önmagának. Válaszolt is: Remélhetőleg. Költőnek munkaeszköze a látás. Láss, ne csak nézz. És a hallás is, persze.

Öröm az ürömben, hogy a negyedik emeleti lakás fő frontja a Dunára nézett, s a nekik jutó részhez (egy szoba plusz a személyzeti) hosszúkás erkély tartozott. Ernő órákig bámulta innét a folyó közepén a Margitszigetet. Annak északi felén élt ő harminchárom évig, a szállodában. Legvadabb rémálmaiban se képzelte, hogy valaha ki kell hurcolkodnia, pedig az egyre szigorúbb zsidók elleni rendelkezések alapján semmi jóra nem számíthatott. Ahogyan kijöttek az újabb törvények és rendeletek, hogy mi minden tilos az izraelitáknak, mindig eszébe juttatták a saját regénye egyik passzusát. Nem tudta szó szerint, csak úgy körülbelül.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy? Mi az? Nekem bizony eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, amikor kiszálltam. Micsoda, hogy egész életemben zsidó legyek? Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.

Aj, de régen írtam ezt… 1918 tájt. Kiadta az Athenaeum. Harmincnégy lehettem. Nagyreményű fiatalember. Rég volt, szép volt, tán igaz se volt. Már a szigeti szállóban laktam. Idén márciusban mindenkinek tisztulnia kellett onnét, azon a vasárnapon, amikor megszálltak bennünket. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus-szállóba. Csak nekem engedték meg, hogy hétfőn reggel költözzem ki, mert én nemcsak egy-két kofferral rendelkeztem, mint az üdülővendégek meg a betegek, ott volt mindenem, a könyveim, a képeim.

Ernő másnap reggel nyolckor foglalt helyet a fuvaros kocsiján, egy hosszába állított bőröndön. A szobák felelőse, a kedves Misley avval búcsúzott tőle, hogy csöppet se búsuljon, jöhet ám vissza két hét múlva. Mert ez nem megszállás, hanem átvonulás és vonalbiztosítás, biztos forrásból hallotta, a szálláscsináló uraktól. Ernő elhitte – annyira jólesett elhinni. Továbbadta a jó hírt a városban, mindenki kinevette. A Thököly útra költözött a három testvéréhez. Hamarost onnan is ki lettek ebrudalva. Pedig az nem volt olyan elegáns hely, mint ez itt a Pozsonyin.

Ernő arra lett figyelmes, hogy az erkélyszomszédja egy ideje beszél hozzá, ám az ő agyába nem jutnak el a szavak. Mindig így volt ez, ha gondolataiba mélyedt. Ettől kaptak idegzsábát a nők, akik melléje kerültek. Záros határidőn belül ott is hagyták. Sebaj. Az emberállat a szerelemtől úgyis csak szomorú lesz. Én már előtte is az vagyok, állapította meg. Irigyelte Szomory Dezsőt az írói nevéért. Deske annak idején Weiss Mórnak született – nyilván nem akart Fehér lenni. Ernő Schönből magyarosított Szépre… lehetett volna több fantáziám.

Aha, dünnyögte időközönként, hogy az erkélyszomszéd meg ne sértődjék. Lassan összeállt, hogy az illető e ház tervezőjéről beszél, Hofstätter Béláról, néha vele is lehet találkozni a zsidó nyaraláson. Zsidó nyaralás? – ismételte Ernő magában, de nem szólalt meg, tudta, ha vár, minden kiderül. Csakugyan, a házbeliek a közös tetőteraszon napoztak, ahol sziklakert, öltöző és zuhanyozó is létesült. Fölhordták az erkélyekre való nyugszékeket és napernyőket. Hofstätter úr inkább csak álldogál a pultnak használt, bádogozott peremnél, ahol a férfiak sakkoznak és iszogatnak, míg a nők csevegnek és sütkéreznek, a gyerekek pedig bandáznak. Ezt hívják a házbéliek zsidó nyaralásnak. Hofstätter úr a hatodikon lakik, a Rakovszky parkra és a Dunára lát ő is. A felesége, bizonyos Ditke, azért nem jár föl a tetőre, mert szép négyzet alakú saját teraszuk van. Az ilyen lakások bérlői képezik a ház arisztokráciáját.

Ernő nem vett részt a testvérei bútorainak elrendezésében, amelyek nehezen fértek be a szobába és a személyzetibe. Pedig József, Márton és Vilma úgymond csak a legszükségesebbet hozta magával a Thökölyről. A fuvaros legényei abból is elzabráltak sok mindent, finom ruhákat, porcelánt és ágyneműt, annak dacára, hogy megkonyakoztatták őket azon a hűvös reggelen, s kaptak plusz száz pengőt, hogy hajlandóak legyenek fölvinni a pianínót a negyedikre. Nem fért be a liftbe, oldalára állítva sem, amit különben nem is volna szabad, attól lehangolódik. Engem sosem állítottak az oldalamra, mégis lehangolódtam, gondolta Ernő. Őneki nem voltak bútorai, csak holmija, abból igen sok. Főleg könyvek és papírok, ezek jó részét a fekhelyek alá zsúfolták be. Mindegy, úgyis csak rövid ideig leszünk itt, az oroszok napokon belül ideérnek, és akkor nix antiszemitizmus, ha igaz, soha többé nem leszünk megkülönböztetve. Hárásó, ez azt jelenti: jó. Márton szerint.

Vilma rágta Ernő fülét, merészkedjék föl a tetőre a többiekkel, ismerkedjék a sors- és lakótársakkal. Hallották a törvényszéki jegyző úrtól, hogy a két jóságos házparancsnok megengedte, hogy zsidó lakók is napozhassanak ott, ami különben szigorúan tilos, a törvény szerint egymással sem érintkezhettek. Állítólag mindössze öt keresztény lakás maradt az összeépült két házban, a többi csupa unzer. Ernő nem volt biztos abban, hogy szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel a sok unzerrel. Vagy akár az öt keresztény családdal.

Zsidóknak nem lehet már rádiójuk. Bezzeg a portásnak van! Tőle lehetne tudakozódni friss hírek felől – ha volna az embernek kedve lemenni. Eredetileg minden lakásba bevezették a telefont, így a bérlők egymást és a portást is fölhívhatták. Rendes vonalat is behúzták annak, aki megfizette az árát. A zsidóknál most leszerelték. Nekünk lassan már semmit se lehet. Az lesz a vége, hogy lélegzetet se vehetünk, csak a nap bizonyos óráiban, ahogyan az utcára lépés időpontja is szigorúan megszabott. Megbaszott, mondta a költő magában, csodálkozott, milyen jól esik neki a trágárság.

Szombati napon hurcolkodtak be, éjféltájt felbőgtek a légoltalmi szirénák, rohanni kellett az óvóhelyre, amit az itteniek óvodának becéztek. Odalenn sötét volt, csupán két petróleumlámpa pislákolt, meg a világvevő rádió varázsszeme, az egyik házparancsnok, a báró úr hozta a lakásából. Hallgatták a leadásokat. Sokszor megszakadtak. Amikor bombák csapódtak be a környéken, recsegett-ropogott az egész ház. Budapestre már április óta hullottak. Gyárakat, pályaudvarokat, katonai létesítményeket, honvédelmi raktárakat vettek célba a szövetséges repülőrajok, de olykor egy-egy lakóházat is telibe találtak.

A gyerekek másnap fakardokkal és játéksisakokban riogatták a ház lakóit, utánozták a légóparancsnokot, a rádió bemondását kiabálva: Zavaró Budapest, Pécs, Eger zavaró!

Az óvodában a petróleum bűze összekeveredett a parfümök ravasz illatával és a testek kipárolgásával. Emberszag, gondolta Ernő. A férfiak egy része kártyázott vagy sakkozott, a nők kötöttek és horgoltak, igyekeztek a lámpák mellé nyomulni. Ernőt ez nem izgatta, volt neki belső fénye. Leereszkedett a falnál a pad végére. Egy hölgy fölpattant onnan: Nem ülök zsidó mellett! Mire azonban Ernő felállhatott volna, a férje a karjánál fogva húzta át a feleségét a túlsó padhoz: Eszter, ne őrülj meg teljesen!

A nő kikérte magának, suttogva marakodtak. Eszter, ismételte valaki gúnyosan. Valamennyien értették. A kitért asszonyok általában tüzesebb antiszemiták lettek, mint a kitért urak. Az ilyen nőket elnevezték csillagkereszteseknek. Különben szinte az összes zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, mind valamennyire antiszemita. Irtózik a többi zsidótól, mert amazoknak a bűneiért kell szenvednie. Hogyha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinben tartanák, mint az ereklyét. De hát rengeteg a zsidó ezen a Földön, Budapesten meg kiváltképp.

Amikor a bombázás után visszatérhettek a lakásba, látták, hogy az ablakok betörtek, a szilánkok vastagon borították a szőnyegeket és a parkettát. Még szerencse, hogy nyár van, jelentette ki Vilma, mielőtt nekifogott a takarításnak. Ernő lábujjhegyen menekült ki az erkélyre. Járkált ott föl és alá, mint a halálraítélt.

Körülbelül ekkor alakították meg a házbéli férfiak az önkéntes kapuőrséget. Eljutottak hozzájuk a rémisztő hírek, hogy a csendőrök néha már a svájci, a svéd, a vatikáni vagy a vöröskeresztes védettséget kapott épületekbe is behatolnak, igazoltatnak, s akinek nincsenek rendben a papírjai, azt elviszik. Ernő nem akarta elhinni. Megállapodtak a férfiak, hogy ha ilyesmi történne, gyorsan értesítik a többieket, s a tetőn keresztül átmenekülnek a 40.-be, amely egyrészt svájci oltalom alatt áll, másrészt van kijárata a Duna felőli oldalon is, a Rakovszky parkba, onnan aztán fusson, ki merre lát.

A szerző új kötetét szeptember 12-én 18.00-kor mutatják be a New York Palace Budapest Róma termében.

támogatás
[popup][/popup]