Döngölt padló

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Ezerkilencszázötvenegy márciusában egy este rendőr csöngetett a Bauer lakás ajtaján, egy kilakoltatási és kényszerlakhely kijelölési határozatot kézbesített. Az irat mint a volt kizsákmányoló tőkés osztály tagját, lakása negyvennyolc órán belüli elhagyására kötelezte Bauer Ilust, s kényszerlakhelyéül a Heves megyei Mezőtárkány község Rákóczi Ferenc utca 78/a alatti ingatlan gazdasági épületében egy helyiségből és nyári konyhából álló lakrészt jelölte ki.

Ázott, sáros, köddel teli délután volt. Ezerkilencszáz-ötvenegy hideg, sokaknak félelmekkel teli ősze. Stern Rózsi átázottan, dideregve ült a lassan zötykölődő, fűtetlen, dohányszagú, Füzesabony felé tartó vonaton, amelyről át kellett szállnia a Budapestre menő gyorsra. Váratlan volt számára ez az utazás. Két nappal korábban jött Bauer Ilustól egy távirat, amelyben régi barátnője értesítette, hogy november tizenegyedikére, vasárnapra engedélyezték, hogy egy fő látogatót fogadhat mezőtárkányi kényszerlakhelyén. „vaarlak a 11.45-kor fuezesabonybol eerkező vonatnaal az aallomaason” zárult a szűkszavú távmondat.

Rózsi az Andrássy út és Liszt Ferenc tér sarkán lévő Brazil eszpresszóból ismerte a negyvenes évei közepén járó, nagyjából vele egykorú, mutatós fekete hölgyet, aki a kávézó tulajdonosa volt egészen az államosításig. Baueréké volt a Brazillal szembeni Rosemary presszó is. Amíg a Donnál munkaszolgálatosként elpusztult férje élt, csendestársak voltak ezen kívül három másik elegáns Andrássy úti kávéházban is. Barátságuk a védett házban, majd a gettóban vált igazán szorossá. Ilus jó ideje Rózsiék vegyiárú üzletéből vásárolta a tisztítószereket, Rózsi széles barátnői köre még a háború után is gyakran találkozott a hangulatos Brazilban. Ilus az államosítás után is kávés maradhatott, mezei pincérnőként dolgozott a környék presszóiban. Szerencsésnek mondhatta magát, mert az Andrássy út és az Eötvös utca sarkán lévő szép polgári lakása a nyilasuralom után, szinte érintetlenül megmaradt. A jó ízléssel megáldott házaspár szép, antik bútorokkal, értékes szőnyegekkel rendezte be a két szoba hallos, cselédszobás lakást. Mindketten szerették a kvalitásos festményeket, szobrokat, finom porcelánokat. Vagyonuk jó részét, a kávéházak mellett, ezekbe fektették. A lakást elfoglaló nyilasoknak nem volt elég idejük az oroszok érkezését követő gyors távozáskor magukkal vinni az értékek, így csak a ruhásszekrények tartalmának javát és az ágyneműt rabolták el. Az özvegyen maradt Ilus negyvenöt tavaszán magához vette idős, kibombázott édesanyját, sőt nagynénjét is, így nem fenyegette a társbérletesítés veszélye a lakást, a szép enteriőrt, ami Ilus számára a megőrzött múlt egy darabja volt, segített férje, testvérei elvesztésének feldolgozásában. Szeretett itt élni, közel voltak a színházak, mozik, a Liget múzeumai, s a közelben laktak megmaradt barátai, többnyire özvegyasszonyok. A tágas lakásban elfért a két, magához vett idős hölgy is.

Ezerkilencszázötvenegy márciusában egy este rendőr csöngetett a Bauer lakás ajtaján, egy kilakoltatási és kényszerlakhely kijelölési határozatot kézbesített. Az irat mint a volt kizsákmányoló tőkés osztály tagját, lakása negyvennyolc órán belüli elhagyására kötelezte, s kényszerlakhelyéül a Heves megyei Mezőtárkány község Rákóczi Ferenc utca 78/a alatti ingatlan gazdasági épületében egy helyiségből és nyári konyhából álló lakrészt jelölte ki. Az Andrássy, akkor már Sztálin úti lakás főbérlőjén kívül lakhelyelhagyásra szólították fel Reinhard Miklósnét, Ilus édesanyját. A nagynéni csak ideiglenes bejelentővel tartózkodott a lakásban, így jogcímnélküli tartózkodóként jelölték meg, és őt is lakhelyelhagyásra kötelezték ugyan, de kényszerlakhely elfoglalásra nem.

Amint Ilus először végigolvasta az átütő papírra gépelt határozatot, előjött az az érzése, amikor évekkel ezelőtt a védett házban a fegyveres nyilasok, az ott meghúzódó összes lakóval együtt, lezavarták a Katona József utcai ház keramitkockával kirakott belső udvarára, és szembenézett a ténnyel, hogy perceken belül vége az életének. Akkor is, éppúgy, mint a határozat elolvasásának pillanatában, érezte, hogy megbénul a teste, s az anyja zokogásának hangja ellenére süket csend vette körül. Állt, üres tekintettel nézett maga elé, mint aki a kivégzőosztag előtt végleg megadja magát. Ebből a megdermedt bénultságból újabb éles, szakadozott csengőhang zökkentette vissza. Rónaszékiné, a házmester állt az ajtó előtt egy ismeretlen férfivel, s a homályosan világított lépcsőházban házikabátjában feltűnt Vajkay úr, az egyik szomszédjuk.

„Leltározni kell Iluska! Az úr a hatóságtól van, Vajkay úr meg én leszünk a tanuk… Ez, ugye, kötelességünk.” Ilust remegés fogta el, meg kellett kapaszkodnia a hallban lévő székek egyikében. Az ismeretlen férfi táblázatos íveket fogott a kezében, bemutatkozás nélkül valami igazolványt mutatott, s elmondta, hogy „emberségből a határozat személyenként kétszázötven kilónyi személyes holmi kiválasztását engedélyezi a kitelepített személynek és a vele tartóknak… de, ez nem lehet nagyértékű bútor, műtárgy… ezüst, arany.” A nappaliban épp kilencet ütött a neobarokk álló ingaóra.

Éjjel kettőre a folyton cigarettázó idegen hatósági ember nagyjából rá-rá mutatott azokra a tárgyakra, bútorokra, amelyeknek elszállítására lehetőséget kapott a család. A konyhaasztal két székkel, a cselédszoba matracos ágya, egy kisebb dohányzó asztal, egy fehér előszobaszekrény, egy váltás ágyhuzat, s két vulkánfiber bőröndnyi ruha nem került rá a leltári ívekre. Ilust akkor fogta el először az indulattal teli zokogás, amikor egy kisméretű, értékes, szmirna szőnyeget összecsavart Rónaszékyné, s megpróbálta kicsempészni az előszobából, így az nem került rá a leltár ívre. „Hova viszi? Hullarabló!” üvöltötte magából kikelve Bauer Ilus. Rónaszékyné némán a szája elé tette mutatóujját. „Emlék magától” – suttogta. Az idegen hatósági ember felnézett, éppen az ezüst étkészlet darabjait könyvelték az egyre fáradtabb Vajkayval. „Figyelmeztetem a jelenlévőket, hogy amennyiben bárki az általam leltárba vett tárgyakból a lakás zár alá vételéig bármit eltulajdonít, bűncselekményt követ el, amely két évtől nyolc évig terjedő börtönnel sújtható.”

Hajnal felé járt, mire elkészült a lakásban található értékek leltára. Az eddig csinos, büszketartású Bauer Ernőné összetört öregasszony lett. Ült brokát paplanos ágyán, hol keservesen zokogott, hol üveges tekintettel nézett maga elé. Hat óra után nem sokkal magára vette az idegen által nagy keggyel megtarthatónak ítélt kabátját, s elment a Liszt Ferenc tér közelében lakó Stern Rózsihoz, retiküljében az átütő papírra írott kitelepítési végzéssel. Telefonált volna, de az államosításkor már elvették a telefonvonalát. Rózsi együtt zokogott legjobb barátnőjével, s bevallotta, hogy ő hónapok óta retteg ugyanattól, ami Ilussal történt. Nekik is voltak üzleteik, ráadásul ő még negyvenkilencben hat hónapot töltött a kistarcsai internálótáborban, nevét ugyanis megtalálták egy izraeli aliját szervező, lebukott embercsempész noteszában.

Ilusékért, annak rendje és módja szerint, a következő éjjel jött egy ponyvás teherautó két rendőrrel, a leltározó idegennel meg két rakodómunkással. A platón már ült egy idősebb nő, aki lepedőbe kötött batyuján fekve végigsírta az éjszakai teherautózást, őt szerencsére egy közelebbi faluban kitették, így anya és lánya összetörten, fázva, hol fekve, hol ülve töltötte az utazás hátralévő részét. Épp virradt, amikor a teherautó megérkezett a Mátra és a Bükk között megbúvó kis faluba, Mezőtárkányba.

Ilus hónapokig nem adhatott életjelt magáról, már nyár lett, amikor két levelezőlapot küldhetett a nagynénjének és Stern Rózsinak. Láthatóan ellenőrzött, cenzúrázott, lapok voltak ezek. Életükről, körülményeikről nem írhatott, s arról sem, miből élnek, Ilus tud-e dolgozni valahol. Arról pedig szó sem eshetett, hogy fogadhat-e látogatót, kaphat-e csomagot. Stern Rózsi, miközben minden napja rettegésben telt el, megpróbált érdeklődni a pesti hitközségi irodától a Belügyminisztériumig arról, milyen jogorvoslatnak, fellebbezésnek lenne esélye, de családjának magas beosztású belügyes rokona óva intette az effajta „fontoskodó” akcióktól, mert ki tudja?, s itt elharapta a mondatot. Többen tanácsolták, hogy aki rendőri felügyelet alatt áll, az ne ártsa bele magát ilyen ügyekbe, húzza meg magát, s az sem igazán jó, hogy egy háztartási bolt adminisztrátoraként dolgozik. Menjen el valahova fizikai munkásnak, lássák, akik figyelemmel kísérik a sorsát, hogy azonosul a rendszerrel, hogy munkásként keresi kenyerét. Így is tett, elment betanított varrónőnek egy játékkészítő szövetkezetbe.

Naponta varrta a fodros babaruhák százait. Ha teljesíteni akarta a normát, hol a háta lukadt be, hol mélyvénás visszerei fájtak a lábpedálos Singertől. De állta a sarat. Minden este rettegve ült szintén szép bútorokkal, szőnyegekkel berendezett, sógoráékkal közös lakásában, és rettegett az este megszólaló csengőtől, az éjszakába nyúló leltározástól, otthona elvesztésétől. Közben Kistarcsán megismert barátnőinek egész sorát érte el az Iluséhoz hasonló sors.

Rózsi szakadó esőben indult ezen a novemberi vasárnap reggelen Mezőtárkányba. Egy jókora kosárba bevásárolt azokból a tartós élelmiszerekből, amit a környék boltjainak szegényes választéka kínált. A falunak nem volt állomása, csak vasúti megállóhelye. A szántóföldek között futó pálya egyik oldalán lévő betonnal leöntött salakból magasított rámpán állt Ilus. Sem ő, sem a több mint fél éve nem látott barátnő nem tudtak megszólalni egy jó darabig, egymást átölelve könnyeik tették még nedvesebbé a szakadó esőtől egyébként is vizes arcukat. „Messze kell gyalogolnunk Rózsikám… és a három ötvenes vonattal már menned kell, mert a körzeti rendőr jutalomból három óra itt tartózkodást engedélyezett egy vendégemnek.” Cuppogó sáros dűlőúton gyalogoltak be a faluba. Ilus közben elmesélte, hogy a község egyik legutolsó házában, a kukoricaföldek közelében, egy melléképületben van a lakása. A termelőszövetkezetben kell dolgoznia, most a répa és a kukorica betakarítás ideje van. Beszélt a falusi asszonyokról, akik befogadták, s akik nem kérdezték, miért kellett Pestről ide jönnie. „A saját nyomorúságukkal vannak elfoglalva.”

Rózsi szótlanul lépdelt, nézte a mellette gumicsizmában ügyesen egyensúlyozó, teljesen ősz, összecsomósodott hajú, elgyötört arcú nőt. Nem tudott beszélni, kérdezni sem akart, csak szörnyülködni tudott volna. Hagyta, hogy áradjon a szó barátnőjéből. Közben Ilusék lakásához értek, egy rozzant ház még elhanyagoltabb melléképületébe nyitottak be, ahol a tűzhely és a rajta lévő fazekak adta párás melegben, egy széken közömbös arccal ült Frida néni, Ilus édesanyja. A falra felvitt friss mész illata keveredett a doh szagával. A kétségbeeséssel vegyes sajnálat akkor hatalmasodott el Rózsin, amikor észrevette, hogy a helyiség döngölt földes padlózatú. Ezen álltak az egykori Andrássy úti konyhából származó bútorok. A másik sarokban a magukkal hozott cselédszobai ágy és a fehér gadróbszekrény, amelynek díszes bronz fogasaiból kötelek feszültek a vályogfalba bevert szegekhez. „A padlót nézed? Földes, de jól le van döngölve, tisztán lehet tartani söprűvel, sőt fel is tudom mosni. Meg lehet szokni!” Ennél a mondatnál csuklott el először Ilus hangja, de sírni akkor sem sírt.

Az engedélyezett három óra gyorsan elrepült, indulni kellett a vonathoz. Ilus elkísérte vendégét. Rózsi az úton, a sárban cuppogva már csak félig tudott barátnőjének a faluról és más kitelepítettek életéről szóló történeteire figyelni. Magát próbálta elképzelni a fehérre meszelt, repedt vályogfalú szobában, így elgyötörve, ilyen ápolatlan hajjal.

Ült a lassan haladó vasúti kocsiban, nézte miként peregnek le apró patakokban az esőcseppek a koszos ablakokon. Megrázta mindaz, amit tapasztalt, de túl sok vészhelyzetet élt már meg ahhoz, hogy megadja magát, hogy felőrlődjön a folytonos rettegésben. Villámgyorsan megszületett benne egy kivitelezhető terv, egy menekülési út. El kell tűnnie Pestről, valahova messze vidékre, férjhez kell mennie egy elfogadható zsidó férfihez, átvészelni ezt a borzalmas időt, a kitelepítést, a kukoricatörést és a döngölt padlójú életet. Az Új Élet, meg a Wesselényi utcai Feldman Manyi által működtetett házasságközvetítő tele van zsidó feleséget kereső, a vészkorszakban megözvegyült férfiak ajánlkozásaival. Elpusztult férje talán megbocsájtja…

„Kisvárdai 52 éves ortodox bádogos, aki elvesztette családját, gyerekeit, korban hozzáillő feleséget keres. Legyen vallásos, kóser házat vinni tudó. Egyelőre szerény lakást kaptam vissza, de együtt építsünk új életet. Elihu jeligére a kiadóba.” Sorra olvasta a hirdetéseket, a sok közül ezt a férfit karikázta be a legvastagabban a piros ceruzával. Voltak ugyan aggályai a férfi vallásossága miatt. Ő maga péntekenként gyertyát gyújtott, imádkozott is, az őszi ünnepekkor jegyet vett a Csáky utcai zsinagógába, de ennél mélyebben nem érezte szükségét a vallásnak. A kóser háztartás sem volt ismeretlen számára, hiszen szülei is, sőt anyósa is szigorú kóserságban éltek. Biztos volt benne, hogy az otthoni könyvei között megtalálja a Kóser háztartás kézikönyvét, amit anyósa adott neki, mielőtt befogadta férjhez menetele előtt, s abból fel tudja eleveníteni, miként kell leönteni a kisózott húst, hogyan kell barcheszt sütni, milyenek a púrimi sütemények. A bádogos az elmosódott, kalapos képről ítélve is jóképű embernek látszott, de Rózsi nem elsősorban ezért tartotta előnyösnek esetleges házasságát. Egy bádogos vidéken rengeteg csatornát, tetőt csinál, s bizonyosan szépen keres, hisz másként miből akar új életet teremteni. Így talán megszabadulhat a reggel héttől háromig tartó babakészítő robot kínjától. De a legfőbb ok, ami mellette szól, maga a lakhelye, Kisvárda, amely több mint háromszáz kilométerre van a fővárostól. Ott el lehet tűnni, ott elhomályosul a kistarcsai internálás bélyege. Onnan nem telepítik ki.

Barátnői figyelmeztették, hogy a férfinek, saját bevallása szerint is szerények a lakáskörülményei. Rózsi megtudta, hogy deportálásból hazatért zsidók százai pereskednek elorozott házaik visszaszerzéséért. Nyilván egy kis mezőváros nem éppen komfortos háza lehet a bádogos bérleménye. „Menjetek el, ha majd lehet, szegény Bauer Ilus mezőtárkányi lakásába… na annál a döngölt padlójú, faluvégi viskónál biztosan különb az ortodox bádogosé.”

Hosszú, kedves hangú levelezés kezdődött Rózsi és Elihu, azaz Weinberger Móritz között. Elmesélték életüket, szeretteik elvesztésének fájdalmát. Ezerkilencszázötvenkettő februárjában Weinberger felutazott a fővárosba és egy Kazinczy utcai „glatt” kóser étteremben találkoztak. Szimpatikusnak találták egymást, s elhatározták, hogy Rózsi leutazik a szabolcsi kisvárosba, egy-két napot ott tölt, megismerkedik a zsidó közösség asszonyaival, s persze megtekinti Weinberger szerény, de majd egy asszonykéz által kiszépülő otthonát.

A bádogos konflissal várta jövendőbelijét, új öltönyt is csináltatott az alkalomra. Rózsinak visszaköszönt gyerekkora somogyi kisvárosa, amint a főutcán végig hajtott a kétlovas rugós futó. A Főtér közelében volt a bádogos műhelye, s közvetlenül mellette egy fehérre meszelt, parányi méretű, vályogból épült lakóháza. A bejárat előtt picinyke virágoskert körvonalai látszottak. Rózsi már megnyugodott, itt lehet élni.

Weinberger kinyitotta a ház konyhájába, és az abból nyíló szobába vezető ajtót, Rózsi elégedetten körbenézett, csak akkor sötétedett el előtte a világ, amikor meglátta a leterített rongyszőnyegek alatt megbújó döngölt földes padlót, és érzékeny orra megérezte a nedvességtől mindenütt jelenlévő dohszagot.

Ezt legalább én választom – gondolta magában Rózsi, amikor a kertecske végében lévő budi magányában eltűnődött az életén.

támogatás
Pop up banner

Címkék:1951, 2021-06, Kitelepítés

[popup][/popup]