„Cionizmus sugárút”

Írta: Yossi Klein Halevi - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az alábbiakban újabb részletet olvashatnak Yossi Klein Halevi izraeli újságíró, író, kutató Like Dreamers („Mint az álmodók”) című könyvéből.* (Az első rész itt olvasható.) Ebből megtudhatjuk, hogyan használta ki 1975-ben a Gus Emunim vallásos cionista mozgalom a baloldali Rabin-kormány politikailag szorult helyzetét és érte el ügyes manőverezéssel az első zsidó családok letelepedését a hadsereg által zárt övezetté nyilvánított Szamária területén.

A Gus Emunim által szervezett egyik menet Szamáriában

Ofra[1] szép csendben gyökeret eresztett. Közben a Gus Emunim[2] észak-ciszjordániai betelepítési kampánya a Nablusz[3] melletti völgyre összpontosult – itt állt egykor Szamária városa, római kori nevén Sebaste, amely ma Szebasztia formában egy közeli arab falut jelöl. A mozgalom azért érdeklődött a terület iránt, mert az időszámításunk előtti nyolcadik században az asszírok által lerombolt észak-izraeli királyságnak ez volt a központja.

A Gus Emunim aktivistái rendszeresen itt vonták fel sátraikat, egy elhagyott oszmán kori vasútállomás mellett – hogy aztán a hadsereg erőszakkal eltávolítsa őket. Minden egyes meghiúsított kísérlet csak még határozottabb követelésekhez vezetett: ezrek zarándokoltak a környékre, hogy megnézhessék a helyszínt, sőt egy fiatal pár az esküvőjét is ott tartotta. Az egyik kiürítés alkalmával lefotóztak egy szakállas, tóratekercset ölelő tüntetőt, amint a katonák elvezetik. Az izraeliek megborzongtak a képtől: a fiatal férfi ugyanaz a személy volt, akit a jom kippuri háború idején a Szuezi-csatornánál hurcoltak el fogolyként, szintén tóratekerccsel a kezében.

Egy darabig a Rabin-kormánynak sikerült megakadályoznia, hogy Szebasztia az észak-ciszjordániai betelepülés kulcspontjává váljon. Úgy gondolták, hogy ha a mozgalomnak nem sikerül kézzelfoghatóbb eredményt felmutatnia a fiktív ofrai tábornál, akkor el fog fogyni a lendülete, s ezzel együtt elvész az esélye is arra, hogy a történelem menetét megváltoztassa.

S ekkor váratlan segítséget kapott a szervezet. 1975. november 10-én az ENSZ Közgyűlése 72:35 arányban – 32 tartózkodás mellett – úgy döntött, hogy a cionizmust a rasszizmus egyik formájának nyilvánítja. A határozat az arab nemzetek kezdeményezésére, a szovjet és a muszlim blokk támogatásával született meg, s az Izrael elszigetelésére irányuló arab törekvések csúcspontját jelentette, melyet az olajembargó is tovább erősített. Ezzel az ENSZ voltaképpen ünnepélyesen kijelentette, hogy a világ összes nemzeti mozgalma közül a cionizmus – melynek változatai a marxistától a kapitalistáig, a terjeszkedőtől a megbékélőig széles skálán mozogtak – az egyetlen olyan, amely eredendően, természeténél fogva gonosz. Ahogy J. L. Talmon izraeli politikafilozófus keserűen megjegyzi: a zsidók országa az országok „zsidójává”, megvetettjévé vált.

A Közgyűlés előtt felszólalva Izrael ENSZ-nagykövete, Chaim Herzog rámutatott, hogy a határozatot épp a kristályéjszaka évfordulóján hozták: azon a napon, amelyen egy náci pogrom gyakorlatilag elindította a vészkorszak eseményeinek sorát. A zsidók elpusztításának kísérletét mindig megelőzte a létjogosultságuk elvitatása, mondta, majd széttépte a határozat egy példányát.

haim Herzog széttépi a cionizmust rasszizmusnak bélyegző ENSZ határozatot (Forrás youtube)

Herzog minden elszántsága ellenére az ENSZ-határozat végzetes fenyegetést jelentett arra a szekuláris cionizmusra nézve, amelyet ő képviselt. Ez a fajta cionizmus arra vállalkozott, hogy a zsidó mivolt demitologizálása révén megszünteti az antiszemitizmust, s olyanná teszi a zsidó nemzetet, mint bármelyik másik. Az antiszemitizmus oka ugyanis – a cionizmus egyik 19. századi teoretikusa szerint – az volt, hogy a földjét vesztett zsidó nép „kísértette” a többi népet, s az antiszemitizmus nem más, mint a kísértetektől való félelem. Adjunk tehát a zsidóknak saját államot – zászlót, postabélyeget és katonazenekart –, s mindjárt megfoghatóvá, hétköznapivá, „normálissá” válnak. Ez a fajta cionizmus jelentette a zsidók utolsó, elkeseredett próbálkozását arra, hogy kollektív elfogadásra találjanak a nemzetek közt. A stratégia azonban csődöt mondott, és a cionizmust önmaga ellen fordították: ami egykor éppen azért jött létre, hogy a zsidók a gettóból kiszabaduljanak, most tökéletes ürügyet szolgáltatott ismételt gettóba zárásukra.

Csak a Gus Emunim kínált választ arra a kérdésre, hogy ez miért történhetett meg. Egy régi zsidó gondolat volt ez, amely először a Bibliában jelent meg: „íme oly nép, amely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé”.[4] Nem mintha Hanan[5], Joel[6] és a többiek örültek volna Izrael elszigetelődésének; csak éppen nem törte le őket. A „pogányok” csak „pogány” módra viselkedtek – most itt volt az ideje, hogy a zsidók meg zsidó módra kezdjenek cselekedni: fogadják el megváltoztathatatlan kiemelt szerepüket és – bármit mond is a világ – töltsék be üdvtörténeti rendeltetésüket. Az ország minden részére kiterjedő intenzív betelepülés az egyetlen válasz az ENSZ határozatára, vallották, és most már sok izraeli egyetértett velük.

A szervezet újabb megmozdulást jelentett be Szamáriában, ezúttal a november végére eső hanuka ünnepére. A Makkabeusok könyvét idézték: „nem vettünk el sem idegen földet, sem idegen javakat, csupán atyáink örökségét szereztük vissza”.

Tíz nappal az ENSZ-szavazás után, november 20-ának éjjelén terroristák hatoltak át Szíriából a Golán-fennsíkra, egy Ramat Magsimim-i jesiva épületébe. Az egyik hálóból kiszűrődő fény felé indultak, s a szobába berontva három tanulót lelőttek. Ketten közülük a Har Etzion jesiva növendékei voltak, Joel Bin-Nun tanítványai, aki épp a barátait látogatta meg a környéken.

Ramat Magsimin – az első vallásos cionista település a Golánon (Forrás: Wikipedia)

Joel katonákat tanított, így a tanulók temetése része volt a munkájának. Azonban ezeket a fiatalokat egyszerűen kiszolgáltatott helyzetben lemészárolták. Zsidó katonának Izrael földjén biztosan nem így kellett meghalnia. Joel szerint Izrael népének megerősítésre volt szüksége – és a hanuka kedvező alkalom volt erre. A közelgő demonstráció a nyolcadik próbálkozás volt a Szebasztiában való megtelepedésre a havarai[7] óta – és ez is kapóra jött: a hanuka ugyanis a kis fiolányi olaj emlékünnepe, amely a természet törvényei ellenére nyolc napon át világított a Szentélyben. A nyolcas a csodák száma a Bibliában.

November 30-ának reggelén, a hanuka második napján tiszta, hideg idő volt. A heves esőzésről szóló előrejelzések ellenére több ezer ember érkezett a ciszjordániai határ melletti gyülekezőpontra. Ortodox családok kicsi gyermekekkel, a Bnei Akiva lánytanulói hosszú szoknyában, a fiúk pedig a farmernadrágjuk körül himbálózó rituális imarojtokkal. Mindannyian hoztak magukkal hálózsákot, meg váltóruhával, szendvicsekkel megtömött hátizsákot és egy-egy menórát, hogy fényeket gyújthassanak Szamária hegyein.

Miután buszokba, kocsikba és kisteherautókba szálltak, lassú menetben elérkeztek a katonai útakadályhoz, ahonnan gyalog mentek tovább. Kalauzaik segítségével kelet felé vették az irányt, hogy egynapi meneteléssel Szebasztiába jussanak.

A napos, szeles időben hanukai dalokat énekeltek, a sokasággal szembeszálló kevesek bátorságát ünnepelve. Az ENSZ, a média, a baloldal, a saját kormányuk, gyakorlatilag mindenki ellenük volt – de mit számított ez? Ők a Makkabeusok gyermekei voltak!

A menet élén Naomi Semer, az Arany Jeruzsálem szerzője haladt.

Naomi Semer

Mire beesteledett, egy Ramin nevű arab falu melletti völgybe értek. Mindössze négy kilométer és egyetlen hegy választotta el őket Szebasztia völgyétől. A túravezetők nem kockáztatták meg a csúszós lejtőkön való leereszkedést a sötétben, így a résztvevők kibontották hálózsákjaikat a szabad ég felhői alatt, és felkészültek arra, hogy ott töltik az éjszakát. Menórákat helyeztek el a sziklákon, és az erős szél ellenére meggyújtották a fényeket, testükkel igyekezve megvédeni a lángokat attól, hogy a szél eloltsa őket. „Azért gyújtunk fényeket – énekelték –, hogy emlékezzünk megváltó művedre, csodáidra, amelyeket atyáinkkal tettél azokban az időkben ugyanezeken a napokon.”

Aztán eleredt az eső, dörgött és villámlott, és a vándoroknak a hálózsákjaik alatt kellett fedezéket keresniük. Hamarosan azok is átáztak – de nem volt mit tenni, ki kellett várni a reggelt.

A kormány elutasította a Gus vezetőinek kérését, hogy az útakadályok eltávolításával tegyék lehetővé élelemhez jutásukat a völgyben. Szemrehányó táviratot küldtek a kabinetnek: „A szívük jobban megindult a Harmadik Hadseregen, mint most a saját állampolgáraikon?”, utalva arra az esetre, amikor az előző ciklusban a kormány az amerikai nyomásnak engedve lehetővé tette, hogy ellátmányt juttassanak a csapdába esett egyiptomi katonákhoz.

A hajnal bizonytalan derengésében a bőrig ázott protestálók elkezdtek beszállingózni Szebasztia területére, ahol a völgy gyakorlatilag sártengerré változott. Minden egyes újabb csoport érkezőt énekléssel és tánccal üdvözöltek a már ott lévők. Olyan elemi erővel, mintha ők személyesen élték volna végig az elmúlt kétezer évnyi száműzetés várakozását ezért a pillanatért.

Az eső továbbra is esett. A tüntetők nagy része a katonaság által biztosított buszokon elhagyta a helyszínt – de több százan ott maradtak. S bár Szebasztia hivatalosan lezárt katonai övezet volt, további százak csatlakoztak hozzájuk a nap folyamán.

Konyhát az elhagyott vasútállomás épületében alakítottak ki, ahol levest és szendvicseket osztottak a résztvevőknek. A régi sínpáron közlekedve az aktivisták sátrakat csempésztek a táborba, így a völgy közepére gyűlt esőtócsa körül lassan egész telep emelkedett, amelyben hevenyészve összeállított utcatábla dacolt az ENSZ határozatával: Cionizmus sugárút felirattal.

Bár a korábbi esetekben a kormány határozottan fellépett Szebasztia betelepítési kísérletei ellen, ezúttal némiképp habozott. A világ számos pontjáról gyűltek össze zsidó vezetők Jeruzsálemben, hogy egy konferencia keretében fejezzék ki szolidaritásukat a cionizmus = rasszizmus határozat miatt, a kormány pedig nem akarta elrontani a rendezvényt egy esetleges elfajuló konfrontációval. A demonstráció harmadik napján a hivatali illetékesek arról tájékoztatták a sajtót, hogy a kiürítést a következő hétig elhalasztják. Joel Bin-Nun szerint ez „Isten keze” volt.

Joel Bin Nun napjainkban (Forrás: Wikipedia)

A vasútállomás frissen festett pincéjében a Gus vezetői egy asztal köré ülve vitatták meg a stratégiát. Ebben az alacsony, ablaktalan helyiségben, amely alig félszobányi volt, és generátor segítségével teremtettek benne valamicske fényt, sűrűn kavargott a fél évszázados elhanyagoltság pora. Levinger rabbi leszögezte: semmiképpen sem távoznak önként. Joel azonban úgy érezte, ez a döntés a vérontás veszélyével fenyeget.

Polgárháborútól tartva körbejárt a katonák között, és boldog hanukát kívánt nekik. Odament Jona Efrat tábornokhoz, a központi front parancsnokához is, aki annak idején, a havarai evakuáció során megnyugtatta Cvi Jehuda rabbit,[8] hogy az IDF katonái nem lőnek zsidókra.

– Nagy hibát követtek el – mondta a tábornok. – Ahelyett, hogy Szamáriáért harcoltok a kormánnyal, olyan helyeken kellene megtelepednetek, mint a Jordán-völgy, amellyel kapcsolatban konszenzus van.

Az eső időközben elállt. A tiltakozók az egész hét során jöttek és mentek. Némelyek arab gazdák területein haladtak át, letaposva az útjukba kerülő vetéseket. A fiatalok elmentek megnézni az ókori Szamária romjait, Izrael királyainak palotáját az időszámításunk előtti 8. századból és a kilométer hosszú oszlopsort a heródesi időkből. Mintha csak azt üzente volna nekik a táj: itt van a múltatok és a jövőtök; ideje újjáépíteni ezeket a romokat virágzó közösségekké. A demonstrálókkal szimpatizáló kibucnyikok hoztak egy tölgyfacsemetét a sátortáborba, meghagyva nekik: „Ha ne adj Isten kitelepítenének titeket, vigyétek magatokkal, ne maradjon itt egyedül!”

Több ezer ember töltötte a szombatot Szebasztiában. Efrat tábornok elhozta a családját is. Megáldotta a bort, és a katonák együtt étkeztek a tüntetőkkel. Joel megnyugodott – nem lesz ebből testvérgyilkosság.

Jiszrael Harel ágynak dőlt, mivel megrándította a hátát. De próbálta hasznossá tenni magát: felhívta barátját, Motta Gurt, aki az IDF[9] vezérkari főnöke volt.

– Ismersz minket, Motta – mondta. – Tudod, hogy komolyan és felelősen gondolkodunk. De nem tudunk mindenkit kézi vezérléssel irányítani. Mondd meg Rabinnak, hogy az IDF-et nem lenne szabad politikai célokra, tüntetők eltávolítására felhasználni. Ne hagyd, hogy erőszakba torkolljon ez az egész!

Ami azt illeti, Motta már meg is mondta a feldúlt miniszterelnöknek ugyanezt, hogy nem lenne szabad politikai célokra, tüntetők evakuálására használni a hadsereget. És a leendő telepesek iránti szimpátiáját sem rejtette véka alá. Úgy nevezte őket: „a katonáim” – utalva Jiszraelre, Hananra és Joelre.

December 7-e, vasárnap délután. Egy helikopter szállt le Szebasztiában, amelyből Peresz védelmi miniszter lépett ki. A fiatalok táncolva ünnepelték érkezését, abban bízva, hogy a kormány meghátrálásáról jött tájékoztatni őket. De Peresz nem ajánlatot hozott, sőt! Azt mondta a Gus vezetőinek a pincében, hogy ha a tüntetők nem hagyják el a települést 24 órán belül, erőszakkal fogják eltávolítani őket.

Levinger megszaggatta a ruháját felindulásában. „Micsoda színpadias figura!” – gondolta Joel megvetően; a rabbi pedig kirohant a szobából. Több százan gyűltek köré, miközben ő azt kiáltozta:

– Hurbán! – azaz „pusztulás”. – Szaggassátok meg ruháitokat, mert ez egy fájdalmas nap!

Hanan követte Levingert az udvarra. A kipát és kapucnis kabátot viselő, felzaklatott fiatalok között észrevett egy középkorú, fedetlen fejű férfit, aki pipát tartott a kezében – Haim Gouri, a költő volt az, aki riportsorozatot írt Szebasztiáról a Munkáspárt napilapjába, a Davarba.

Gouri számára egyszerre volt megindító és félelmetes az, amit Szebasztiában látott. Azt mondta, saját lelkében is dúl a harc a jobb- és a baloldal között. Ő maga is alapítója volt a Mozgalom Izrael Teljes Földjéért nevű szervezetnek, és vonzotta az a tisztaság és önfeláldozás, amit ezekben a hívő emberekben látott. Ugyanakkor ijesztőnek tartotta a kormányzat iránti megvetésüket és akár polgárháborúra való készségüket. Ő is hitte, hogy a parányi zsidó föld a maga teljességében Izrael népét illeti meg, és hogy a zsidók igénye Júdeára és Szamáriára – amely a zsidó lét bölcsője, s nem mellesleg honvédő háborúban visszaszerzett terület – legalább annyira megalapozott és jogszerű, mint bármely más népé a maga földjére. De őrlődve gondolt az arab helybeliekre, akik nem kevésbé rendíthetetlen jogaikra alapozva figyelték a telepesek bevonulását.

– Jöjjön be, és segítsen maga is! – szólította meg Hanan.

Gouri belépett vele együtt az épületbe. És senki nem találta furcsának, hogy Izrael legádázabb politikai küzdelmében egy költő legyen a közvetítő. Azt javasolta, hogy a tüntetők egy kis csoportját helyezzék át a közeli katonai bázisra, míg a kormány megtárgyalja a következő teendőket – hasonló kompromisszum volt ez, mint amit Rabin javasolt annak idején Havarában. Peresz nem utasította el a javaslatot, a Gus vezetői pedig azt felelték, hogy fontolóra veszik az ötletet.

Hanan Porat, a telepesek vezetője (balra) Rabin miniszterelnökkel tárgyal 1976-ban (Forrás: Israeli Government Press Office)

Miközben Hanan és társai a pincében tanácskoztak, a többiek tábortüzek köré gyűltek a metsző szélben, várva a döntést.

– Mi értelme van elfogadni egy olyan kompromisszumot, amelyet Havarában elutasítottunk, s amelyet Cvi Jehuda rabbi is olyan vehemensen ellenzett? – érvelt Levinger. – Teljes erővel ellen kell állnunk!

De Hanan nagy együttérzéssel azt felelte:

– Reb Mojse, ha nem fogadjuk el a kompromisszumot, a kormány teljes erejével fel fog lépni ellenünk. És attól Isten őrizzen, katasztrófa lenne! Ráadásul végül nem érnénk el vele semmit.

– Ne szorítsuk sarokba a kormányt! – fűzte hozzá Joel. – Nem kockáztathatunk még egy Altalenát. (Ez volt az Irgun egyik lőszerszállító hajója, amelyet Ben Gurion utasítására elsüllyesztettek Tel-Aviv partjainál 1948-ban, amikor a cionista mozgalom minden korábbinál közelebb sodródott a polgárháborúhoz.) Ha legyőznek minket – folytatta –, többé már nem lesz lehetőségünk újrakezdeni.

Hanan a kompromisszumra utalva azt mondta:

– Győzelemmé fogjuk tenni a közvélemény szemében! Aztán ha sikerül megtelepednünk a környéken, majd meglátjuk, hogyan tudjuk kiterjeszteni a jelenlétünket.

A vezetőség többsége végül elfogadta a felkínált lehetőséget, és a következő reggelen négyfős delegáció utazott Peresz tel-avivi hivatalába. Egyikük a Gus vezetői közül mezítláb.

A védelmi miniszter azt javasolta, hogy harminc telepes menjen át a katonai bázisra.

– Legyen harminc család! – felelte Hanan.

A miniszter pedig nem ellenkezett – minek fennakadni apróságokon? Csakhogy ő nem tudta, amit Hanan nagyon is jól, hogy óriási különbség van harminc ortodox egyén és harminc ortodox család között. Mindenesetre Peresz kiment az irodából, és felhívta Rabint, hogy véglegesítse a megállapodást.

Moshe Levinger rabbi 1968-ban (Government Press Office, National Photo Collection)

Amikor visszatért, figyelmeztette a delegációt, hogy ez csupán átmeneti megegyezés, amelyet a kabinet három hónap múlva felül fog vizsgálni, s majd döntést hoz a telepesek sorsáról. Erre a személyzet konyakot és poharakat hozott.

A Rabin-kormánynak egészen eddig a pillanatig sikerült ellenállnia a Gus Emunim részéről rájuk nehezedő nyomásnak. De most valamitől megingott az elszántságuk. Az ENSZ voltaképpen a Gus mozgalommal karöltve ment neki a cionizmus asszimilációs ágának, a Munkáspárt pedig – ha nem is tudatosan, de mindenképpen szimbolikus módon – engedett a telepesek zsidó sorsra hivatkozó cionizmusának.

Visszafelé menet az autóban Hanan azt mondta a társainak:

– Úgy kell bemutatnunk ezt az eredményt, mint nagy győzelmet, hogy az emberek ne veszítsék el a reménységet. Ki kell jelentenünk a világ előtt, hogy a kormány engedélyezte egy zsidó telep létrehozását Szamáriában!

Valójában persze a kormány csupán abba egyezett bele, hogy harminc család beköltözzön a katonai bázisra Szebasztia mellett. De ezt a kompromisszumot kifelé nem így akarták kommunikálni.

Eközben – Hanan tudtán kívül – Cvi Jehuda rabbi követet küldött Szebasztiába azzal az üzenettel, hogy ne kössenek kompromisszumot. Joel, aki nem tartott a Pereszhez küldött delegációval, megrémült: Vajon a rabbi most is megakadályozza a megállapodást, ahogy Havarában tette? És mi lesz ennek a következménye? Hanan azonban Szebasztiába visszaérkezve elvetette a rabbi útmutatását.

– Túl késő – mondta; és még Levinger is egyetértett vele, óva attól, hogy megalázzák „a királyságot”, ahogy az izraeli kormányt a kooki körökben emlegették.

Ezzel a kilencnapos konfrontáció véget ért. Levinger megafonon tájékoztatta az embereket, hogy a kormány engedélyezte egy telep létrehozását Szamáriában, a fiatal férfiak pedig egymás vállába kapaszkodva táncoltak a hírre.

Joel félrevonult, és csak nézte őket – nem szerette a tömeget. És nem adta át magát soha az eksztázisnak sem. Egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy elkerültek egy újabb Altalenát. Örülni viszont nem örült: ugyanezt az eredményt el lehetett volna érni már Havarában, az elmúlt másfél év minden konfrontációja nélkül. És mindez Cvi Jehuda rabbi miatt történt így. Hogy lehetséges, hogy aki egykor prófétai üzenetet szólt, most ilyen nagyot tévedett?

A Gus Emunim mozgalom tagjai és vezetője, Hanan Porat első győzelmüket ünneplik 1975 novemberében (Fotó: Moshe Milner, Government Press Office)

Hanant a vállára emelte a tömeg, s a fiatalok azt kiáltozták: „Am Jiszrael chai!” – „Izrael népe él!” Hanan becsukta a szemét, és mosolygott; zubbonyát lengette a szél, ő meg kitárta karját, mintha csak magához ölelné a zsidó anyaföldet.

Kalcsics Ildikó fordítása

 

[1] Ofra: 1975-ben alapított település a Nyugati parton (A szerk.)

[2] A héber elnevezéseket – hacsak hagyományos vagy nemzetközileg bevett írásmód másként nem rögzíti – kiejtés szerint írjuk át magyarra. A Gus Emunim – a „Hívek Szövetsége” – vallásos cionista mozgalom. (A jegyzetek a fordító megjegyzései.)

[3] Az arab város héber neve: Schem.

[4] Bemidbar/4Mózes 23:9

[5] Hanan Porat – a vallásos cionista telepesmozgalom egyik alapítója és kulcsfontosságú vezetője

[6] Joel Bin-Nun – katona, a messianisztikus, vallásos cionista mozgalom egyik fő ideológusa

[7] Vagy (arab kiejtés szerint): Huvara – egy másik Nablusz környéki arab település, ahol a vallásos cionisták próbálkozásait a hadsereg felszámolta.

[8] Cvi Jehuda Kook rabbi, a vallásos cionista mozgalom szellemi vezetője azokban az években.

[9] IDF: Israel Defense Forces – az Izraeli Hadsereg angol nyelvű hivatalos rövidítése (A szerk.)

* Yossi Klein Halevy : Like dreamers. HarperCollins Books 2013. A fordítást a szerző engedélyével közöljük.

Címkék:2022-09, Cvi Jehuda, Hanan Porat, Simon Peresz, Szamária, telepesek, vallásos cionisták

[popup][/popup]