Cinema magico: Bianca Stigter nagyítása 

Három perc − hosszabbítás (Three minutes: A Lengthening, 2021)

THREE MINUTES: A LENGTHENING | Official UK trailer, In Cinemas & On Curzon Home Cinema 2 December

Watch the new #trailer for #ThreeMinutesALengthening, Bianca Stigter’s haunting archive documentary that captures a community frozen in time. Through amateur video footage of a Jewish town in Poland in 1938, the Helena Bonham Carter-narrated film investigates one ordinary day in the townsfolks’ lives before they were torn apart by the Holocaust.

Arcok: 153 ember arca. Egy egész arcképcsarnok. Sokan közülük a kamerába néznek, mosolyognak. Másokat nem szemből, hanem profilból láthatjuk, mert éppen oldalra fordulnak, mintha nem is érzékelnék a felvevőgépet. Az arcokról izgatottság és vidámság sugárzik, itt-ott talán vesződség is. Nem fényképről van szó, bár kétségkívül fényképként hat a tabló. Az arcokat egy régi filmfelvételből nyeri és nagyítja ki Bianca Stigter és alkotói stábja, különböző digitális eljárások segítségével. 

A régi filmtekercs 

megmentése már önmagában is technikai bravúr, hiszen 70 évnyi kallódás után, rendkívül rossz állapotban került elő: kb. három perc maradt belőle, amelybe alig lehetett életet lehelni. A megrongálódott filmek helyreállítását végző szakértők azonban megmentik, pontosabban „mentik, ami menthető”. Bianca Stigter pedig a kisfilm által megörökített embereket menti meg. Lírai ihletettségű filmjével, a Három perc − hosszabbítással az alig több mint háromperces némafilm minden egyes szereplőjét életre kelti. Egyenként lehel életet beléjük. Mind a 153 emberbe. És ezt a csodát a szemünk előtt viszi véghez. 

Mire a portrékból összeállított tablóhoz érünk, már nagyon sokat tudunk a kisfilmről, valamint az abban felbukkanó nőkről és férfiakról, öregekről és fiatalokról − néhányuknak a nevét is ismerjük −, és magáról a helyszínről is. A rendezőnő sajátos módon közvetíti az ismereteket: a kép és a szöveg együttes kommunikációs csatornáján keresztül, ugyanakkor a hagyományos képi és szöveges elbeszélés kereteinek a szétfeszítésével.

A Három perc − hosszabbítás az archív kisfilmmel kezdődik, amely egy háború előtti zsidó közösséget dokumentál, többnyire külső helyszíneken és nehezen kivehetően. A film a filmben erőteljes és hatásos felütés, különösen annak köszönhetően, hogy a némafilm tényleg néma, azaz hang nélkül forog. Stigter a választott felütéssel rögtön a hiányra irányítja a figyelmet (amely fogalom később többször is szóba kerül). A hang ugyanis nagyon hiányzik, az idő előrehaladtával egyre inkább. Kicsit kényelmetlen, kicsit szokatlan a helyzet, a nézőtéren döbbent csend, székek nyikorgása sem hallatszik. A nyitány mintha eleve kijelölné a film szokatlan hangvételét. A hosszúvá váló kb. három és fél perc után (végre) felcsendül az első hang, megszólal a narrátor (Helena Bonham Carter), egyik a néhány közül − közben ismét a némafilm kockái pörögnek. És ez így is marad Stigter filmjének teljes időtartama (69 perc) alatt. 

Hiszen a továbbiakban is csak a kisfilmet láthatjuk. Hosszabb-rövidebb részleteiben, előrefelé és visszafelé is. Az előrehaladó linearitás minduntalan felborul, megkérdőjeleződik. A kisebb-nagyobb kivágott részletek szokatlan felfűzésben, a mozgókép által megjelenített kronológiára tekintet nélkül kerülnek egymás mellé. Stigter sokszor ketté- vagy több részre vágott képkockákkal, és a megrongálódott filmszalag látványával is operál. Gyakran előreugrik, kihagy jeleneteket, máskor lassítva vagy felgyorsítva szemlélteti a releváns vonatkozásokat. Rendszeresen él a kimerevítés és a nagyítás technikájával. A kisfilmben feltűnő személyeken, a személyek arcán, ruháin, a ruhák mintázatán, a ruhák gombjain, a fákon, a madarakon, az épületeken, az épületek feliratain és díszítményein hosszasan elidőzik: megállít és kinagyít, lelassít vagy folyvást azonnal többször is visszateker a kérdéses momentumra. Az archív filmkockákat a technikai lehetőségek határain belül mindenféle szögből és formában, oda-vissza bemutatja. Nagy felbontásban közvetíti az apró, egyébként nagyon nehezen kivehető részleteket, mindenre ráközelít, minden embert és tárgyat emberközelbe hoz, személyessé tesz és élettel telít. A fák nem pusztán fák, hanem „kislevelű hársfák”. A gombok a helyi gombgyárban készültek, amelynek egy Filar nevű férfi volt a tulajdonosa, és amelyet a nácik 1939 szeptemberében „elkoboztak”. Rekonstruálja a felvétel pontos időpontját is: a napot (és hogy ez a nap a hét melyik napjára esett), a napon belüli órasávot, továbbá a hivatalos meteorológiai feljegyzésekből még az időjárásnak is utánanéz: megnevezi, hány fok volt és éppen milyen széljárás uralkodott a felvétel pillanataiban.  

Újból és újból a filmrészleteket játssza, amelyeket vagy narrációval, vagy háttérzenével kísér, vagy teljesen lenémít. Egy alkalommal a szereplők feltételes beszéltetésével is kísérletezik: megszólaltatja őket, elképzelt, hipotetikus mondatokat, különböző, az emberek által ott és akkor beszélt nyelvek (jellemzően lengyel, jiddis) adekvát szavait és szóösszetételeit adja a szájukba. 

A képi anyag gyakran a narráció referenciájául szolgál, ebben az esetben a mozgókép a szöveg forrásává válik. A szöveg azonban el is válhat a képkockáktól, amelyek aláfestés formájában vagy hangulati tényezőként funkcionálnak tovább. Ilyenkor a narrált szöveg informatív értékére helyeződik a hangsúly. S bár a szerepek fel is cserélődhetnek, a középpontba az alig több mint háromperces képi világ kerül, a narráció erre reflektál, sokszor szabad asszociációval és anekdotákkal − amilyen az emlékezés is. A választott technikákat az alkotói szándék vezérli. A mozgó- vagy éppen kimerevített, tehát állókép és narráció (vagy ennek elmaradása, azaz a főként drámai hatást kiváltó csönd) kapcsolata dinamikus: egyik a másikat árnyalhatja, nyomatékosíthatja vagy éppen ellene is mondhat. De soha nem öncélú. Dinamikájuk az alkotói mondanivalót hivatott jelezni. 

Stigter filmje az archív felvétel lírai, de egyúttal formabontó reflexiója, amely feldolgozza a nyomozás-kutatás, az azonosítás történetét is. Filmes eszközökkel, filmnyelven beszél filmről és filmnyelvről, de legfőképpen is a filmkészítés céljáról, a filmszalagon dokumentált valóságról, jelen esetben több mint 150 emberről és az általuk képviselt közösségről. A filmművészet szerepére, lehetőségeire, önmagán túlmutató erejére is rákérdez, és bár verbálisan (a narráció szintjén) a határok közé szorított, korlátolt lehetőségeire utal, alkotása mégis azt bizonyítja, hogy túl lehet lépni a korlátokon.

A tekercs előkerülésének, 

restaurálásának és megfejtésének a történetét a narrátorok elbeszéléseiből ismerjük meg. Glenn Kurtz (író, a Stigter filmjéhez alapul szolgáló könyv szerzője, Stigter alkotótársa) véletlenül bukkant rá 2009-ben, a floridai házukban. A felvételt nagyapja, David Kurtz készítette, amikor 1938-ban feleségével (Liza Kurtz) és barátaival (a Malina-házaspárral és Louis Malina testvérével, Essie Diamonddal) visszatért Európába egy nyári körutazás erejéig. Bár úticéljaik között frekventált nyugat-európai nagyvárosok szerepeltek, tettek egy kitérőt egy lengyelországi kisvárosba is. Ezt a helyet, illetve annak bizonyos helyszíneit és lakosait láthatjuk a mozgókép-kockákon. David Kurtz a Kodachrome-filmtekercsre rögzített, részben (jobb minőségű) színes, részben pedig (rosszabb minőségű) fekete-fehér, tipikus nyaralós felvételét feltehetőleg házi, nem nyilvános lejátszásra szánta. Az amatőr filmes „nem értett a filmkészítéshez”, Glenn Kurtz időnként el is magyarázza, hogy milyen hibákat rejt szakmai szempontból nagyapja mozgóképe. Ugyanakkor az esetleges szakmai hiányosságokkal szembeállítható az az általános reflexióként elhangzó mondat, hogy „egy kép ezer szóval ér fel” − amelynek éppen e némafilm szerez érvényt Stigter alkotásában.  

A helyszínt némi kutakodás után sikerült megfejteni: Nasielsk, egy lengyel kisváros, a nagyapa szülőhelye, amelyet négy éves korában, 1892-ben hagyott hátra. Az azonosítás alapjául a filmben látszódó zsinagóga bejárati ajtaja, pontosabban annak Júda oroszlánját ábrázoló faragott berakása szolgált. Nasielskre tehát fény derült, ám Nasielsk lakosainak a személyére, a „házi videó” szereplőinek az azonosítására még nem. 

Vajon kik vannak a felvételen? − teszi fel a kérdést Stigter. Kik azok, akik ott tolakodnak a Nasielskből elszármazott férfi szenzációs (Magazine Ciné-Kodak) felvevőgépe előtt, vagy merő érdeklődésből, tisztes távolból nézik csak a felhajtást? Kik azok, akik éppen jönnek ki a zsinagógából? Vagy egy üzlet, egy épület bejáratánál álldogálnak, beszélgetnek? Leselkednek be egy ablakon? Fésülködnek, tesznek-vesznek, mennek az utcán, lökdösődnek, magyaráznak a kamerába, nevetgélnek premier plán? Kik azok, akik ezen a kora augusztusi napon David Kurtz kamerája előtt élik az életüket Nasielskben? Az életet, amely most kissé felfordult ugyan a felvevőgép hatására, de majd lecsillapodnak a kedélyek, és a gazdag amerikai rokon távozása után minden visszatér a normál kerékvágásba. 

De hát éppen ez az. Semmi sem tér vissza a normál kerékvágásba. A normalitás felborul, vissza nem tekerhető, újra nem játszható, meg nem állítható módon. Történelmi tapasztalatunk alapján: megsemmisül örökre, „írmagja sem marad”. David Kurtz, pontosabban Bianca Stigter filmjének explicit is megnevezett drámai feszültsége ebből a fenyegető háttértudásból fakad: az itt még önfeledt életet élő öregek-fiatalok, gyerekek, nők és férfiak világa alig egy évvel a mozgóképes megörökítést követően összeomlik, és szinte mindegyikük élete koncentrációs táborban ér véget. Miközben a némafilm békebeli képeit nézzük, korabeli dokumentációk idézik meg a tragikus eseményeket − és ezen a ponton határozott váltás jelzi a hangsúlyeltolódást: immár fekete-fehér nagyított képkockák vagy állóképeken lassan pásztázó kameramozgás szolgáltatja a fókuszba került narrációhoz a képanyagot. Nasielsk zsidóságának az embertelen elhurcolásáról, a vagonokban bekövetkező halálesetekről, a környező gettókba helyezésről és a treblinkai haláltáborról szóló tudósításokat különböző narrátorok hangján halljuk. Stigter filmje drámai módon számol be a világégésről, amelyben 3000 nasielski zsidó − 100 túlélő kivételével − életét vesztette.

1939. december 3-4-ével, a deportálás napjaival részletesen, a holokauszt-narráció egészét tekintve hosszan foglalkozik az alkotó. Nem véletlenül, hiszen ez a dátum a határvonal: ekkor veszi kezdetét az a kataklizmatikus folyamat, amely − ahogy a filmben is megfogalmazódik − a film idejében még virágzó zsidó közösséget „eltünteti” a föld színéről. Habár a filmet átitató, permanens feszültséggel terhes történelmi tapasztalatra reflexió is történik: „minden képen ott rejtőzik a fenyegetés”, de ennek ellentmondani látszik Stigter látásmódja és filmnyelve, amelynek koncepciója az ismétlésekben, a visszatekerésben, a sorozatos újrajátszásban, valamint az idősíkok felborításában és egymásba játszásában is megnyilvánul.

Ez utóbbit tekintve: több idősík is keveredik a filmben. A szöveg, a narráció − a hét túlélő, a leszármazottaik és az alkotók ideje − a jelen időt jeleníti meg, ez szolgál a (kis)film képkockáinak hanganyagául. A jelen tehát a múlt idővel − az archív felvétel alkotójának és szereplőinek idejével − állandó kölcsönhatásban van. Ezt a technikát felfoghatjuk úgy is, hogy a holokauszttal nem ért véget Nasielsk története, hanem van folytatása, a zsidó közösség virágzó ideje kihat a holokausztot követő jövőre, egészen a jelenig bezárólag. Másfelől a nasielski zsidók történetének lineáris kronológiája is felborul: a múlt idősíkjai is váltogatják egymást. A holokauszt témája a film közepén kerül elő, de utána ismét a kisfilmen látható valóságról, a feltételezhető események rekonstruálásáról (pl. Moshe Koussevitzky kántor koncertje), a szokásokról (pl. szombat esti zenés mulatságok) esik szó. Stigter ezzel a koncepciózus döntésével azt üzeni: az 1938. augusztusi némafilm szereplői tovább élnek, sőt, még ma is élnek, a mozgókép teremtő erejének köszönhetően. Életük megmarad mindörökké. 

De visszatérve a kérdésre: kik ők? Kik azok, akiket megörökített David Kurtz könnyed nyári felvétele? A válasz a filmben elhangzik: „az arcok”. Ők − a tablóképen látható emberek.

Csupán néhány archoz 

tudunk nevet is kapcsolni. A nevek kutatásának, vagyis inkább véletlenszerű kiderülésének a folyamatát Glenn Kurtz meséli el. Az unoka a felfedezés után a filmtekercset a washingtoni Holokauszt Múzeumnak (United States Holocaust Memorial Museum) adományozta restaurálás, digitalizálás céljából. A kisfilm a javítási munkálatokat követően kikerült a netre: a múzeum WEB-oldalára. Két évvel a publikálás után jelentkezett egy detroiti hölgy, aki felismerte a felvételen az akkor 13 éves nagyapját. A nagyapa még él, és interjú is készült vele, az ő visszaemlékezését is hallhatjuk a filmben: Maurice Chandler a neve. Chandler (Moszek Tuchendler) és a túlélők, többek között Leslie Glodak és Andrzej Lubieniecki (akiknek az emlékei szintén megelevenednek a filmben) még további személyeket tudtak azonosítani. A nevek felsorolása egyenként, személyesen történik, az alakjuk megidézésével. Annyiszor és úgy jelenik meg a képmásuk − nagyításban, fókuszba kerülve, névvel együtt −, ahányszor és amilyen módon feltűnnek a képkockákon. 

Az archív kisfilm szereplői közül a következő személyek nevére derült fény − álljon itt is a névsoruk. Maurice Chandler, Faiga Milchberg-Tick, Avrum Kubel, Szimcha Rotstein, Chaim Talmud, Boortz, Chaim Nuszen Cwaighaft, Chezkiah, Smuel Tick, Czarna Myrla, Miriam Myrla és Ratuwska, akit egy lengyel történész azonosított, tudományos-oknyomozói módszerekkel.

Bianca Stigter nekik, és minden nem azonosított, név nélküli szereplőnek, illetve Nasielsk egész zsidó közösségének emléket állít a filmjével, amely a hiány, az elmúlás, a holokauszt hirtelen, mindent elsöprő pusztításának a gondolatával fejeződik be. Mégis azt mondanám, és most hadd ismételjem én is magam: a Három perc − hosszabbítás nem a hiányról, hanem a hiánytalanságról, és nem az elmúlásról, hanem nagyon is az életről szól. Ahogy David Kurtz filmje kapcsán elhangzik: „mivel a kamera felvette ezt a sok embert, bizonyítékot ad rá, hogy léteztek”, Bianca Stigter pedig arra ad bizonyítékot − valamennyi filmes eszközével, szokatlan megoldásaival, rendhagyó látásmódjával −, hogy a múlt időt sikerül jelenre váltani: a Három perc − hosszabbítással eléri, hogy „ennek a sok embernek” örökké jelen idejű legyen a létezése. 

*

A film a Glenn Kurtz által írt Three Minutes in Poland: Discovering a Lost World in a 1938 Family Film (2014) című könyv alapján készült. Rendezte: Bianca Stigter.

Itthon nem forgalmazzák, magyarországi premierje 2022-ben, a Verzió filmfesztiválon volt, és még egy alkalommal, 2024 őszén a Budapesti Klasszikus Film Maraton nemzetközi filmfesztiválon vetítették. A magyar fordítást Varró Attila készítette.