Bukovina, a metaforavidék

Az egykori tartományi főváros, Csernovic két különös kultúrtörténeti esemény kapcsán került be újra néhány évvel ezelőtt az európai köztudatba: Karl Emil Franzos, Alfréd Margul-Sperber, Rose Ausländer és Paul Celan városáról nyílt sikeres irodalmi kiállítás Berlinben (1993). Fél-Ázsia – ahogy Franzos nevezte a határvidék különös, kevert kultúráját – a perifériáról hódított. Nem gondolván, hogy Franzos egy életre megbélyegezte az egykori Habsburg tartomány termékeny soknyelvűségét. S való igaz, aki járt Csernovicban, tudja, milyen kontrasztok szelik a város utcáit: itt találkozik élesben a bizánci dísz a bécsi szecesszióval. A képek és a kiállításhoz készült katalógus elmaradott, többször lerombolt és újraépített, gazdag-szomorkás dombvidéket festenek és hatalmas temetőket, ahol az emlékezet intenzívebb jelenvalóság, mint a ma eseményei. Mégis érdemes ide utazni, hiszen amit látunk, nem hétköznapi módon tűnt el, és amit odaképzelünk a helyére, mesésen gazdag.

Ahol egykor bükkfák sorakoztak, gyümölcsfák és fekete homok borult a tájra, monarchikus pályaudvar, posta, színház, hotel, kávéház, egyetem épült – most hűlt helyek vannak. Néhány ódon épület, lukak és gödrök, elvándorolt, kicserélt lakosság. Kevés olyan városa akad Európának, amelyik ilyen intenzíven szövegekben él tovább. A századfordulón innen indult útjára egy fantasztikus irodalom – paradox módon az itt lakók későbbi gyilkosainak nyelvén, németül. Nem túlzás, hogy a felszámolt polgári város a világirodalom legsűrűbb metaforáit alkotta meg az emigrációkban.

Nem sokkal e kiállítást követően mutatták be Volker Koepp dokumentumfilmjét, a Herr Zwilling és Frau Zuckermann-t (1999). A főszerepet a monarchikus Csernovic két utolsó autentikus figurája játssza. Egy nő és egy férfi, barátok. Zsidók, akik nem vándoroltak ki Izraelbe a háború után. Zuckerman és Zwilling minden este találkoznak, teát isznak, németül beszélnek, most épp ukrán állampolgárok, de a Szovjetunióban, Romániában és a Habsburg Birodalomban is éltek úgy, hogy soha nem hagyták el utcájukat. Megható barátságukat tárja fel a film, intim világukba, beszélgetéseikbe, emlékeikbe enged bepillantást. Humor és melankólia jellemzi párbeszédüket, a zsidó temetőről készült kockák pedig egy elsüllyedt, vadszőlővel és borostyánnal benőtt temetőt tárnak elénk, régi fotográfiákkal, hatalmas, zsinagógaszerű sírokkal. Ódon kövek. Európa legnagyobb zsidótemetője áll a város szélén a keresztény temető mellett. Herr Zwilling nem hiába mondja a kamerának: „örök pesszimista vagyok, akinek sajnos mindig igaza van”. Csernovic kevés reményt ad, viszont annál több öniróniát, túlélési stratégiát és lenyűgöző könyveket.

Bukovina egykori központjának huszonhárom zsinagógájából ma mozik, áruházak, kínai butik és romos kőfalak maradtak. Tyúkólak, kutyafuttatók. Чернівці, Czernowitz, Cernăuţi, Czerniowce. Mondhatjuk ukránul, németül, románul, lengyelül, mert rutének, huculok, ukránok, románok, örmények, lipovánok, magyarok, németek, zsidók éltek itt, s közös nyelvük a német lett. Csernovic határozottabb létezéssel bírt, mint más bukovinai városok, mert a régió központja volt, ráadásul nyugat és kelet határán áll. Ha valaki írásokból, emlékekből ismeri, akkor még nagyobbnak tűnhet, mint amilyen valójában. Zadagóra, egyik elővárosa, a haszidizmus központja. Innen indult útjára Martin Buber filozófiája, mely Heidegerre és a német hermeneutikára is olyan nagy hatással volt. Ha Csernovicot el akarnánk olvasni, az több hónapot venne igénybe. Bejárni, beutazni, viszont akár egy nap alatt is be lehet.

A Monarchia területi stratégiája alapján Bukovina keleti és nyugati határhelyzetét kihasználva, a szláv és a német kultúra metszéspontjában egy erős, támogatott határterület jött létre. A külön irányokból érkező hatások az irodalmi kultúra szinkretikusságában találtak otthonra. Különösen a századfordulón és a húszas-harmincas évek modern művészetében jelentkezett az új forma és nyelv. Friss szlogenek, műfajok, előadások jöttek létre. Az első világháború után is intenzív művészeti élet volt. Az expresszionisták a »Der Nerv« folyóiratot indították el, az avantgárd és a modern francia és orosz költészet elevenen hatott. A legtöbb költőnek és írónak Bécsben volt kiadója. Nem véletlen, hogy a bukovinai szerzők, köztük Paul Celan és Alfréd Margul-Sperber is többnyelvű közegben felnőve minden nagyobb európai nyelvből fordítottak, a legmodernebb költészet volt a mércéjük. Többek között innen indult Josef Kalmer és Victor Wittner, vagy Gregor von Rezzori és Rose Ausländer. A szerzők nagy része, amikor kikerült az úgynevezett európai irodalom porondjára, már nemcsak mint csernovici, hanem mint keleti zsidó emigráns írt. Bukovina nem természetes módon, inkább amolyan görbe utakon lett a német irodalom részévé. Ebben két dolognak meghatározó és roppant ellentmondásos szerepe: a virágzó zsidó, városi kultúrának, és a minden képzeletet felülmúló népirtásnak.

A második világháborút követően a nyugati emigrációba vonult írók, köztük Celan, továbbra is németül írtak. A háború utáni megszólalás lehetőségei egészen más poétikai problémákat vetnek fel: a versekben egy új nyelv feltalálása és/vagy az elhallgatás mérlegelődött. Méghozzá radikális eredménnyel. A radikalitás fokozása (a fokozhatatlanságig) nyilván az osztrák, ukrán, a román és a szovjet irányítással létrejött táborok, nemzeti szocialista és kommunista népirtások okán tetőződött. A város felét (az 53% zsidó lakosságot) teljes egészében deportálták a világháborúban és később a Szovjetunió idején.

Celan egyik legfontosabb költészetpoétikai esszéje, a Meridián is foglalkozik a líra geográfiai meghatározottságával. A Meridián földrajzi eredetét és Bukovina városnevének összefüggéseit tanulmányozva látható, hogy a szülőhely egyszerre volt számára borzasztó történet és domesztikált, organikus múlt. Később a Celan-biográfiák írói is gyakran e kapcsolatból indulnak ki. Az életrajzok egyik központi kifejezése a tragikus élmény (Das tragische Erlebnis), amelyet a bukovinai vidék elmaradottságával és Celan szüleinek deportálásával indokolnak . Csernovic tehát nem csak közvetlenül a szülőhely szubjektív élményét jelentheti, hanem általában a történelmi szövegekben a legnagyobb európai deportálás színhelyét is. Ennek ellenére Európának nem ez a tájegysége válik az 1945 utáni német irodalom emlékezetének színhelyévé, hanem Auschwitz.

A holokauszt mindenfajta ábrázolásmódjával kapcsolatban létezik egy felvetés, amely szerint van egy olyan Entitás (a létező tulajdonnevek összessége), Esemény vagy Hely, mely gyakran fekete lyukként elképzelt középpont. Bukovina és Csernovic nem lett ilyen Entitás, nem vált középponttá és nem lett igazából elmondhatatlan Hely sem. Nem íródott bele olyan erővel, illetve soha nem került be olyan hangsúlyosan a holokauszt-irodalom metaforái közé, mint az auschwitzi csapás. Mely egyszerre lehetett önmagában, pusztán a nevével, feliratként, szignójával a centrum és a periféria. Ami igazán érdekes e nevek (helyek) kapcsán, hogy Paul Celan költészetében név szerint kizárólag a csernovici helynévvel találkozhatunk.

Csernovic mint osztrák, és később mint szovjet város is további cezúra a holokauszt történetében. A 20. század közepén Európa lerombolása és újratérképezése fontos szerepet tölt be az irodalom átformálásában. A város ekkorra nem csupán nyugat és kelet, a szláv, a német és a haszid kultúra produktív együttélésének helye, hanem olyan város imaginációja, ahol megszűnik a kultúra bizonyos folytonossága. Csernovic neve több Celan-kortárs életrajzában szerepel, például Rose Ausländer költészetében a múlt és a jelen ellentéte tájnyelven szólal meg. Szülővárosát idéző költeményei az emlékezet és a jelen közötti feszültséget írják le. A háború előtti és utáni időszakot (a román és a szovjet időszakot) előre megfesti a halál, amely mintegy ráereszkedik az idilli tájra:

 

Bukovina III

 zöld anya

Bukovina

pillangók a hajban

 

igyál

mondja a nap

vörös dinnyetej 

fehér kukoricatej

én édesítettem őket

 

ibolyakék fenyőtobozok

légiszárnyak madarak és lombok

 

 a Kárpátok háta

 atyáskodva

 hív

 hordani téged

 

négy nyelv

négynyelvű dalok

 

 emberek

kik értik egymást

 

 

Csernovic a második világháború előtt

Békés domboldali város

Bükkerdőkkel övezve

 

A mezők szelte Pruth mentén

tutajok és úszók

 

Májusi orgonaeső

A lámpások körül

cserebogarak táncolták el

halálukat

 

Négy nyelv

Értették egymást

 

Sok költő nyílt ki itt

Német-zsidó sorokban

Kényeztették a levegőt

 

 Amíg bombák nem hullottak

Addig boldogan lélegzett a város

 

Bükkfalevél

Bükkfalevél

Mintha szülővárosom

Erdejéből volna

Beszáll szobámba

 

Jött

Engem vigasztalni

 

A régi fiatal idő

Az emlékezet helye

Ott laknak az elveszítet

Barátok és hegyek

 

Finom erezet

Az ajánlás

Önmagamnak

 

A virágzó gazdasági és szellemi életet nagyrészt a kereskedő és az iparos német, örmény és zsidó lakosság alapozta meg, irányításuk alatt alakult ki a tartományban a nyugati mintájú polgári városok többsége. Keleties határvidéken járunk. Mindez kisebb megszakításokkal a második világháborúig tarthatott, majd a szovjet időszakban teljesen eltűnt. Csernovic is elveszítette régi fényét, a város a kudarc és a pesszimizmus helyévé íródott át. Gregor von Rezzori az Egy antiszemita emlékiratai (1979) című, magyarul is megjelent könyvében orosz kifejezéssel szkucsnónak, sivár unalomnak nevezi azt a sajátos érzést, amelyet csak a bukovinai emberek ismernek. Az írók többsége, ahogy Rezzori is, a Monarchia felbomlását követően, valamint az első és a második világháború után Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra emigrált. Műveikben Bukovina fiktív táj maradt, az emlékezet helye, egy ismeretlen, mesés, homályos metaforavidék.