Barátok között

Írta: Ámosz Oz - Rovat: Kultúra-Művészetek

Részlet Ámosz Oz Barátok között c. regényéből

Ámosz Oz új könyve egy képzeletbeli kibuc, Jikhát életébe avatja be az olvasót. Szereplői olyan nők és férfiak, akik a huszadik századi történelem egyik legnagyobb kollektív álmának árnyékában, személyes fájdalmaik átélése során emberi közelségre vágynak. Egy idős apa, akinek tizenhét éves lánya úgy dönt, hogy az apjával egykorú szerelméhez költözik; egy nő, aki megdöbbentő levelet ír élettársa volt feleségének; egy fiatal fiú, aki megpróbál beilleszkedni a számára oly idegen kibuci életbe, s egy napon engedélyt kér, hogy meglátogathassa édesapját a mentálisan sérültek kórházában; egy öregedő kertész, aki a világ összes tragédiáját a vállán hordozza…

Oz_Amos_promo_photo Jürgen Bauer

Ámosz Oz (fotó: Jürgen Bauer)

Norvégia királya

Volt a kibucunkban, Jikhátban egy nőtlen, alacsony és gyakran pislogó, körülbelül ötvenöt éves férfi, Cvi Provisor, aki szeretett rossz hírekről beszámolni: földrengésekről, repülőgép-szerencsétlenségekről, lakóikra dőlt épületekről, tűzvészekről és árvizekről. Kora reggelente, mindnyájunkat megelőzve, elolvasta az újságot és meghallgatta a rádióban a híreket, hogy azután odaállhasson az ebédlő bejáratához, és megdöbbentsen bennünket, mondván, Kínában kétszázötven szénbányász rekedt reménytelenül egy beomlott aknában, vagy a Karib-tengeren egy  komp elsüllyedt a viharban, és mind a hatszáz utasa odaveszett. Buzgón tanulmányozta a gyászjelentéseket is. Híres emberek halálhíréről elsőként értesült, és igyekezett azonnal megosztani az egész kibuccal. Egyik reggel megállított az orvosi rendelő előtt, az ösvényen:

– Hallottál egy olyan íróról, hogy Wisławski?

– Igen. Miért?

– Meghalt.

– Sajnálattal hallom.

– Írók is meghalnak.

Máskor pedig, amikor ügyeletesként az ebédlőben dolgoztam, elkapott és azt mondta:

– Láttam a halálozási rovatban,  ogy elhunyt a nagyapád.

– Igen.

– És három évvel ezelőtt szintén elhunyt egy nagyapád.

– Igen.

– Akkor ez már az utolsó volt.

Cvi Provisor egyedül dolgozott a kertészetben. Reggel ötkor kelt, öntözőcsöveket vitt egyik helyről a másikra, ritkította a virágágyásokat, ültetett, metszett és öntözött, zakatoló géppel füvet nyírt, levéltetvek ellen permetezett, szerves és műtrágyát szórt szét és egyengetett el. A derékszíján kis tranzisztoros rádió lógott, amely folyamatosan ellátta rossz hírekkel.

– Hallottátok? Angolában tömegmészárlás volt.

Vagy:

– Meghalt a vallásügyi miniszter. Tíz perce mondták be.

A kibuctagok kerülték. Az ebédlőben ritkán telepedtek mellé az asztalnál. Nyárestéken egy zöld padon üldögélt magában, a nagy pázsit lankáján, az ebédlő előtt, s a füvön futkározó gyerekeket nézte. A fújdogáló szél kidagasztotta az ingét és felszárította az izzadságát. A magas ciprusok koronája felett a hőségtől vörösen izzott a Hold. Egyik este Cvi Provisor odafordult a közeli padon egyedül üldögélő nőhöz, Luna Blankhoz, és szomorúan megjegyezte:

– Hallottad? Spanyolországban leégett egy árvaház, és nyolcvan árva megfulladt a füstben.

Luna, negyvenöt év körüli, özvegy tanárnő, kendőjével megtörölte verejtékező homlokát, és azt mondta:

– Ez szörnyű.

Mire Cvi:

– Csak három túlélőt sikerült kimenteni, de az ő állapotuk is válságos.

Cvit tiszteltük a kertészetben végzett lelkiismeretes munkájáért: huszonkét éve élt a kibucban, de a munkakönyvben egyetlen egy betegnap sem szerepelt a neve alatt.

Neki köszönhettük, hogy a kibuc egész területe virágzott. Minden szabad földdarabot idényvirágokkal ültetett tele. Itt-ott sziklakerteket épített, s különböző kaktuszokat ültetett el bennük. Az udvarban lugast ácsolt a szőlőnek. Az ebédlő elé csobogó szökőkutat épített, benne aranyhalakkal és vízinövényekkel. Mindenki értékelte kitűnő szépérzékét. A háta mögött azonban a Halál Angyalának nevezték, és azt pletykálták róla, hogy nem érdeklődik, sőt soha nem is érdeklődött a nők iránt. Mellesleg a férfiak iránt sem. Volt egy fiatalember, Roni Scheindlin, aki bámulatosan tudta utánozni őt, csak úgy gurultunk a nevetéstől. A délutáni órákban, amikor a kibuctagok családjukkal üldögéltek a házuk teraszán vagy a kis pázsiton a házak előtt, kávét ittak és a gyerekekkel játszadoztak, Cvi Provisor a klubba ment újságot olvasni, és ott ült öt-hat hozzá hasonlóan egyedülálló férfival, újságfaló, vitatkozó, idősödő agglegényekkel, elváltakkal, özvegyekkel.

Oz_Baratok_kozottRuvke Roth, egy denevérfülű, kicsi, kopasz ember, a sarokban üldögélve azon morgolódott, hogy a megtorló akciók még több vérontáshoz vezetnek, mert bosszú bosszút szül és megtorlás megtorlást.

A többiek azonnal ráripakodtak és összeszidták: miket beszélsz, nem tűrhetjük el, az engedékenység és a békülékenység csak fokozza az arabok pimaszságát.

Cvi Provisor pislogott, és azt mondta:

– Ebből a végén még háború lesz. Nem lehet más a vége, mint egy szörnyű háború.

Mire Immánuel Glozman, a dadogós, fellelkesült:

– Há-há-háború! Na-nagyon jó! Győ-győ-győzünk, és elkergetjük őket a Jordánon túlra!

Ruvke Roth hangosan töprengett:

– Ben Gurion nagy sakkjátékos. Mindig öt lépéssel előre lát. Hanem, hát… Mindent csak erővel old meg.

Erre Cvi Provisor szomorkásan így jövendölt:

– Ha vesztünk, jönnek az arabok és lesöpörnek minket. Ha győzünk, jönnek az oroszok és lebombáznak.

Immánuel Glozman kérlelni kezdte a többieket:

– E-elég, barátaim, csendet, hagyjatok nyu-nyu-nyugodtan újságot olvasni!

És Cvi néhány perc hallgatás után:

– Hallottátok? Itt azt írják, hogy Norvégia királyának májrákja van. A mi körzeti tanácsunk elnöke is rákbeteg.

Amikor a tréfás kedvű Roni Scheindlin összefutott Cvi Provisorral a cipészműhely mellett vagy a ruharaktár előtt, gúnyosan azt kérdezgette tőle:

– Na, Halál Angyala, ma milyen repülőgép zuhant le?

 

Cvi Provisor és Luna Blank között kialakult az a szokás, hogy estefelé váltottak pár szót.

Cvi a pázsit lankás részén lévő bal oldali pad jobb szélén ült, Luna pedig közel hozzá, a jobb oldali pad bal szélén. Cvi, miközben a nőhöz beszélt, szaporán pislogott, Luna pedig, aki csinos, pántos nyári ruhát viselt, a zsebkendőjét gyűrögette az ujjai között. Dicsérte a kibuc virágzó parkjait, Cvi keze munkáját, és azt mondta, neki köszönhetjük, hogy itt élünk egy zöldellő mező közepén, virágzó gyümölcsöskertek árnyékában, virító ágyások között. Volt valamiféle hajlama arra, hogy ünnepélyes szavakat használjon. A harmadik osztályosokat tanította, és kitűnt finom ceruzarajzaival, amelyek ott függtek néhányunk kis lakásának falain. Az arca kerek és mosolygós volt, a szempillái hosszúak, ám a nyaka kissé ráncos, a lába nagyon vékony, a melle pedig szinte lapos. A férje néhány évvel ezelőtt életét vesztette, amikor tartalékos szolgálatban volt a gázai határon; házasságukból nem született gyermek. Mi optimista embernek láttuk Lunát, aki túltette magát az őt ért tragédián, és egész lényével a tanításnak élt. Cvi a rózsafajtákról beszélt neki, ő pedig lelkesen bólogatott, mint aki minden szavával egyetért. Cvi ezután a Szudánt sújtó szörnyű sáskajárást kezdte ecsetelni, mire Luna megjegyezte:

– Te olyan érzékeny ember vagy.

Cvi pislogott, és azt mondta:

– Így sincs nekik túl sok zöld ott Szudánban.

Erre Luna:

– Miért veszed a válladra a világ minden baját?

Cvi így felelt:

– Behunyni a szemünket az élet kegyetlensége láttán, véleményem szerint egyszerre butaság és bűn. Tenni csak nagyon keveset tehetünk ellene. Akkor hát legalább beszéljünk róla.

 

Egy nyári estén Luna meghívta Cvit egy jegeskávéra a szobájába. Cvi az esti öltözékében jött, keki színű hosszúnadrágban és világoskék, rövid ujjú ingben. A tranzisztoros rádiója most is a derékszíján lógott. Nyolckor elnézést kért, és meghallgatta a hírösszefoglalót. Luna Blank szobájának falán néhány ceruzarajza függött egyszerű képkeretekben. A rajzokon álmodozó lányok voltak láthatók, valamint tájképvázlatok, sziklás hegyek és olajfák. Az ablak alatt franciaágy állt, rajta ágytakaró, hímzett, keleti párnákkal. A fehér könyvespolcon a könyvek magasságuk szerint sorakoztak: Van Gogh, Cézanne és Gauguin albumaitól a Cassuto kiadásban megjelent Biblián át a Nép Könyvtára regénysorozatáig. A szoba közepén kerek kávézóasztal, és mellette két egyszerű karosszék állt. Az asztalt hímzett terítő takarta, rajta kávéscsészék és süteményes tányérok kettőjüknek. Cvi Provisor azt mondta:

– Kellemes itt nálad.

És hozzátette:

– Tiszta. Rendezett.

Luna Blank zavartan így szólt:

– Köszönöm! Örülök.

De semmilyen öröm nem volt a hangjában, hanem csak szégyenlős feszültség.

Azután kávét ittak és süteményt ettek, és beszélgettek díszcserjékről és gyümölcsfákról, fegyelmezési gondokról az osztályban mostanság, amikor mindent szabad, a madarak vándorlásáról. Cvi pislogott, és így szólt:

– Hirosimában, olvastam az újságban, tíz évvel a bomba után, még mindig nem voltak madarak.

Luna újra megjegyezte:

– A világ minden baját a válladra veszed.

És hozzátette:

– Pár napja az ablakom előtt egy alacsony ágon láttam egy búbos bankát.

 

Így kezdtek el találkozgatni a koraesti órákban. Üldögéltek és társalogtak az udvar egyik padján, a sűrű bougainvillea árnyékában, vagy kávézgattak Luna szobájában. Cvi négykor hazament a munkából, lezuhanyozott, megfésülködött a tükör előtt, felvette kivasalt keki nadrágját a világoskék inggel, és Lunához indult. Néha idényvirág-palántákat vitt és ültetett el Luna kis kertjében. Egyszer egy verseskötetet adott Lunának, benne Jákob Fichman válogatott verseivel. Luna zacskóban mákos süteményt nyújtott át Cvinek, valamint egy ceruzarajzot, amely két ciprust és egy padot ábrázolt. De már nyolckor vagy fél kilenckor elköszöntek egymástól, és Cvi visszatért szerzetesi szobájába,amelybenaz agglegénylét tömör szaga érződött. A tréfáskedvű Roni Scheindlin megjegyezte az ebédlőben, hogy a Halál Angyala rászáll a Fekete Özvegyre. Délután az újságolvasó-klubban, Ruvke Roth gunyoros kedvességgel így szólt Cvihez:

– Na, a kéz kesztyűt talált, mi?

De Cvi és Luna nem rémültek meg a pletykától és a piszkálódástól. A közöttük lévő kapcsolat szinte napról napra erősödött. Cvi felfedte Lunának, hogy szabadidejében, szobájának magányában, ül és lengyelről héberre fordítja Iwaszkiewicz egyik regényét. A regény tele van érzékenységgel és szenvedéssel. Ennek az írónak úgy tűnik, hogy itt, ebben a világban, állapotunk nevetséges, ámde megható is. Luna, fejét kissé oldalra hajtva, nyitott szájjal hallgatta őt, és töltött még a férfi csészéjébe a meleg kávéból, mintha azok a dolgok, amikről mesél neki, arról tanúskodnának, hogy a férfinak szüksége van vigaszra, amelyre méltó is, és a kávé mintha némi elégtételt adna neki az író Iwaszkiewicz bánatáért, és a saját bánatáért is.

Luna érezte, hogy a közöttük lévő kapcsolat értékes számára, megtölti mindennapjait, amelyek addig egyhangúan teltek, és mindig hasonlítottak egymásra. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy mindketten egy lovon vágtatnak, melle szorosan a férfi hátához simul, karjai átölelik a derekát, magas hegyek között vágtatnak egy völgyben, amelyben hömpölygő folyó kanyarog. Úgy döntött, hogy erről az álmáról nem mesél Cvinek, annak ellenére, hogy egyéb álmairól részletesen és nyugalommal számolt be neki. Cvi, a maga részéről, pislogott és elmesélte, hogy gyermekkorában, Janów városkában, amely Lengyelországban van, arról álmodott, hogy egyetemista lesz. Amikor azonban megjelent a zsidó ifjúsági mozgalom, magával sodorta, és így lemondott a tanulásról. Mindazonáltal soha nem hagyott fel a könyvek tanulmányozásával. Luna gondosan összeszedett két kis morzsát az asztalterítőről, és azt mondta:

– Te nagyon félénk fiú voltál. Most is kissé félénk vagy.

Cvi így szólt:

– Nem ismersz engem annyira.

Luna azt mondta:

– Mesélj! Hallgatom.

És Cvi azt mondta:

– Az éjjel hallottam a rádióban: Chilében kitört egy vulkán. Negyven falut teljesen betemetett a lávaömlés. A lakosság jó része nem tudott időben elmenekülni.

Egyik este, amikor Cvi a szomáliai éhínségről beszélt szenvedélyesen, Lunának belesajdult a szíve, hirtelen megfogta a férfi kezét, és az ölébe húzta. Cvi megborzongott, és sietve, szinte már durván visszarántotta a kezét. Szaporán pislogni kezdett. Egész felnőtt életében soha nem érintett meg másokat, és megdermedt, ha hozzányúltak. Szerette tapintani a földgöröngyök porhanyósságát és a palántaszárak lágyságát, de az idegen emberek, férfiak vagy nők érintésétől úgy rándult össze, mintha megégette volna magát. Mindig kerülte a kézfogást, a hátlapogatást, a vállak véletlen súrlódását az ebédlőasztal mellett. Cvi egy óra múlva felkelt, és útjára indult.

Másnap nem ment el a találkozóhelyükre, mivel kezdett attól tartani, hogy a kapcsolatuk valami tragikus hely felé vezet, ahová ő nem akar menni, sőt iszonyodik tőle. Luna nem értett semmit, de érzékeny lelkével sejtette, hogy valamiképpen megsérthette a férfit. Elhatározta, hogy bocsánatot kér tőle, annak ellenére, hogy nem tudta, miért. Vajon olyat kérdezett tőle, amit tilos? Vagy talán nem fogott fel valami fontos jelzést, amely a férfi szavai mögött rejtőzött?

Két nap múlva, amikor Cvi nem volt otthon, Luna becsúsztatott a férfi szobájának ajtaja alá egy cédulát, amelyen szép kézírásával ez állt: Bocsánat, ha megsértettelek! Beszélhetnénk?

Cvi ugyancsak cédulán válaszolt: Inkább ne. Ennek nem lesz jó vége.

Luna mégis várt rá vacsora után, az étkező bejáratához közeli neemfa tövében, és bátortalanul így szólt hozzá:

– Mondd meg, mi rosszat tettem!

– Semmit.

– Akkor miért kerülöd a társaságomat?

– Értsd meg, ez… felesleges.

 

Azóta nem találkoztak többé, és ha elmentek egymás mellett az ösvényen, vagy összefutottak a kis raktárban, bólintottak egymásnak, tétováztak egy pillanatig, és folytatták útjukat.

Az ebédnél Roni Scheindlin azt mondta az asztalánál ülőknek, hogy a Halál Angyala véget vetett a mézesheteinek, s innentől kezdve mindannyian ismét veszélyben vagyunk. És valóban, Cvi belefogott, és elmesélte az újságolvasó-klubban ülő agglegényeknek, hogy Törökországban leszakadt egy nagy híd, méghozzá éppen csúcsforgalom idején.

Két vagy három hónap múlva észrevettük, hogy Luna Blank nem jár a klasszikuszene-szakkör találkozóira, mi több, hiányzott néhány tanári értekezletről is.

Haját rézvörösre festette, és feltűnő színű rúzst kezdett használni. Időről időre kihagyta a vacsorát. Szukkot ünnepén pár napra a városba utazott, és olyan ruhában jött vissza, amely számunkra kissé kihívónak tűnt mély oldalvágásával. Az ősz elején néhányszor láttuk, amint a nagy pázsit előtti padon ül a kosárlabdaedző társaságában, aki tíz évvel fiatalabb volt nála, és Netanyáról járt hozzánk kétszer egy héten. Roni Scheindlin azt mondta Lunáról, hogy éjszakánként bizonyára zsákolni tanul. Két-három hét múlva Luna eltávolodott a kosárlabdaedzőtől, és elkezdett a Nahal huszonkét éves szakaszparancsnokának társaságában mutatkozni a kibucban. E felett már nem lehetett szemet hunyni, és az oktatási bizottság bizalmas tanácskozásra ült össze, hogy tárgyaljanak az eset szakmai vonzatairól.

Esténként Cvi Provisor egyedül üldögélt a padon a szökőkút mellett, amelyet saját kezűleg készített, és mozdulatlanul szemlélte a füvön játszadozó gyermekeket. Ha elmentél mellette és ráköszöntél, visszaköszönt, „jó estét”, és szomorúan beszámolt a Kína délkeleti részén pusztító áradásokról.

Tél elején, a tanév közepén Luna Blank minden előzetes bejelentés és a titkárság engedélye nélkül felkerekedett, és elutazott a nővéréhez Amerikába. A nővére repülőjegyet küldött neki, és egyik reggel az autóbusz-megállóban feltűnt Luna, kacér ruhájában, nyakán színes sállal, magas sarkú cipőben, egy nagy gurulós bőrönddel.

– Úgy kiöltözött, mint aki egyenesen Hollywoodba megy – mondta Roni Scheindlin. – A Fekete Özvegy menekül a Halál Angyala elől.

A titkárság úgy döntött, hogy az ügy kivizsgálásáig felfüggeszti Luna kibuctagságát.

Luna Blank hajléka mindeközben lezárva és elsötétítve állt, jóllehet a lakhatási bizottságban volt olyan, aki szemet vetett erre a szobára a lakhelyhiány miatt. Kis teraszán ottmaradt négy-öt egyszerű cserepes virág: könnyezőpálma, muskátli és kaktusz. Cvi Provisor néha arra járt, meglocsolta őket és fellazította a földjüket.

Azután eljött a tél. Alacsony felhők terültek szét az udvaron álló fák koronája fölött. A mezőkön és a gyümölcsösökben sár volt, a szántóföldek és az ültetvények munkásai a gyárba jártak dolgozni. Szürke eső esett szüntelenül. Éjszaka zörögtek az ereszcsatornák, s hideg szél surrant be a zsaluk résein. Cvi Provisor estéről estére végighallgatta az összes híradást. A hírek között, egy púpos lámpa fényénél, szerzetesi asztala fölé hajolt, s további sorokat fordított héberre a lengyel író, Iwaszkiewicz fájdalommal teli könyvéből. Ágya felett ott függött a ceruzarajz, amelyet Luna adott neki – két ciprus és egy pad.

A ciprusok bánatosnak tűntek számára, a pad pedig elhagyatottnak.

Fél tizenegykor kabátjába burkolózott, s kilépett a teraszra. Figyelte az alacsony felhőket és a csupasz, esőáztatta betonutakat a sárgán világító lámpa fényében. Amikor az eső kicsit alábbhagyott, elindult egy rövid esti sétára, és ellenőrizte, hogy vannak a cserepes virágok Luna teraszán. A lehullott falevelek már belepték a nő szobájához vezető lépcsőket, és Cvinek úgy tűnt, mintha szappan- vagy samponillat könnyű fuvallatát érezné a bezárt szobából. Azután járkált egy kicsit a kihalt ösvényeken, esőcseppek hullottak fedetlen fejére a fák ágairól, majd visszatért a szobájába és pislogva hallgatta, lámpát sem gyújtva, az utolsó híreket. Egyik éjszaka, kora hajnalban, amikor még a fagyos és nedves sötétség uralkodott mindenen, megállította az egyik tehenészt, aki a reggeli fejésre igyekezett, és szomorúan közölte vele:

– Hallottad? Az éjjel meghalt Norvégia királya. Rákban. Májrákban.

Ámosz Oz: Barátok között, fordította: Szilágyi Erzsébet,  Európa Könyvkiadó, 2014, 180 oldal, 3290 forint.

[popup][/popup]