Az undor nagyobb az isteneknél

Volt már majd húsz éve, amikor először kísérletet tettem rá, hogy megfejtsem Petri költészetének titkát. Jó előre bebiztosítottam magam azonban mindenfajta kudarc ellen.

Először is nem valamelyik verseskötetéről írtam, hanem összegyűjtött interjúiról. Legalábbis ezt állítottam. Azután nagy hangon kijelentettem, hogy az igazi titok azért titok, hogy ne lehessen megfejteni, így hát nem fogom megfejteni Petri költészetének titkát. Nem is tettem, inkább össze-vissza hablatyoltam Heideggerről és Heideggerrel. A végén aztán mégis jutottam valamire. De mielőtt elárulnám, hogy mire, meg kellene mondanom, hogy miben állt számomra Petri költészetének titka. Arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, hogy

„Hogyan sikerül valakinek kora egyik legnagyobb magyar költőjének lenni, amikor látszatra mindent megtesz azért, hogy a szó közkeletű értelmében költőietlen legyen?”

A baj csak az, hogy ez a kérdés nem is nagyon bújtatottan több állítást is tartalmaz, amelyek közül ma már csak az egyiket érzem igaznak. Hogy ugyanis Petri korának, korunknak egyik legnagyobb magyar költője. Ma már eszembe sem jutna azt állítani, hogy akár csak látszatra is költőietlen igyekezett volna lenni, még kevésbé, hogy az lett volna. Csak hát „régi költő” nem lehetett már. Annak idején rosszul fogalmaztam.

A kérdés ugyanis ma így hangzik a számomra: mivel éri el Petri azt, hogy az a látszólag hétköznapi nyelv, melyen megszólal, nála költőivé válik? Nos, húsz év múlva, majd odafönt – s most erre nem mondja Gyuri, hogy odafönt nincs, hagyj engem békét a hülyeségeddel, mert hát pontosan tudja, hogy nekem sincs odafönt, amit mondok, az ugyan véresen komoly, de ironice értendő – szóval odafönt meg fogom mondani Petrinek, hogy húsz évenként kérdezek valami oltári marhaságot a költészete kapcsán, de ne vegye egyik kérdést se komolyan. Olyan nyelven beszélsz Gyurikám, amilyenen tudsz és akarsz, s én azt hiszem, azért szeretem olyan rendkívüli módon ezt a nyelvet, mert még a legszentimentálisabbnak tűnő mondataidat is ironikusan kell értenem. Nem hiszem, hogy lenne még egy költő a magyar irodalomban, aki képes lenne olyan határozottan elhatárolni magát akár attól is, amit véresen komolyan gondol. Ezért szeretem olyannyira Petrit.

Az ilyen kérdéseket meg, azt hiszem, nem kell komolyan venni.

Most, hogy Petri születésének 70. évfordulója alkalmából azon igyekszem, hogy megírjak egy újabb szöveget – Gyuri halálakor, búcsúképpen írtam róla még egyszer, de az sehogy nem sikerült. Nem voltam képes, bármennyire igyekeztem is, szeretett halottam koporsója előtt állván igazán ironikus lenni, csak tőle mertem idézni ironikus sorokat a halálról, a saját haláláról is -, most tehát a 70. évfordulóra nekiduráltam magam, s újra elolvastam összes költeményeit. A Magyarázatok …-tól a Vagyok, mit érdekelne-ig benne van ugye az 1996-os a Jelenkornál megjelent Versei kötetben, aztán a Magvetőnél jött három év múlva az Amíg lehet. Lehet, hogy van még más is, nem tudom, de az említetteket betűről betűre végigolvastam. Ugyanazzal az örömmel és szeretettel, mint bármikor korábban. Amit azelőtt szerettem, szeretem ma is, amit pedig nem – meg kell mondanom, nagyon kevés ilyen van -, azt ma sem szeretem. Megeshet azonban, hogy mégis másképp olvastam a verseket.

Most az volt az érzésem, hogy Petri bármiről beszél, mindig ugyanarról beszél.

S nem biztos, hogy arról, amiről húsz év előtt szólni hallottam.  Abban az írásomban Petrit a világképről való lemondás költőjeként értettem meg, a döntő az volt a számomra, hogy nem akarja többé egészben látni a világot. Idéztem egy prózai szövegét, ahol azt mondotta, hogy „feladtam a magyarázat adására való igényemet, így bizonyos értelemben maradt az élet pillanatinak rögzítése, és nem tartottam igényt arra, hogy belehelyezzem valami nagy keretbe, világképbe.” Ezt ő fordulatként értelmezte, mely fordulat bekövetkeztét költészetében a Körülírt zuhanás idejére tette. Most, ahogy újraolvastam verseit, mint mondottam valamennyit, már a Magyarázatok M. számára című kötettől kezdve az volt az egyértelmű benyomásom, hogy semmiféle fordulat nem következett be nála; soha nem tartott igényt arra, hogy magyarázza a világot, költői munkásságában legalábbis nem, s csakis ez az érdekes. Mindig az élet pillanatait rögzítette, még ha igen gyakran, s nemcsak élete vége felé, a halálra vonatkoztatottan is. A kötet első – rendkívül hosszú – versének végét idézem, de idézhetném a „Reggel” korábbi szakaszait is. Reggeli pillanatképek. Melankolikusak. De egy pillanatra sem hiteti el a vers, hogy lehetnének más reggelek is. A reggelek már csak ilyenek.

 

A kis kurva ott ült

Lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor

Kiürült szeme

Rokon a reggel még üres szemével

Ha megszólítanám

 

Folyó rohan

Lábánál héjjal és szeméttel

Rakodva Nem olyan mint egy királynő?

„Te állat” – mondaná vagy semmit.

Azért idéztem ezt a szakaszt, mert József Attila „A Dunánál”-ját juttatta az eszembe, aztán rájöttem, hogy később, sokkal később Petri is megírta J. A. versének egy parafrázisát vagy milyét, választ J. A. versére, és az Petri világát állítja szembe Attiláéval, s mintha valaminek a megromlását jelezné. Persze, arról van szó, de ez a vers is pillanatfelvétel, röviden mindjárt idézem egy részletét; de ezzel bele is érkeztem mondanivalóm kellős közepébe. Azt kérdeztétek ugyanis, kedves Bálint, kedves Andris, hogy mit mondana ma, mármint Petri. Hát például azt, amit ebben „A Dunánál”-ban, de majd más verseket is fogok idézni.

 

Kedves Attila, Duna nincs már

Hol vagyunk már attól,

Hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.

A Te Dunád már nincs.

 

De válaszol Petri J. A. versének jövőképére is. „… rendezni végre közös dolgainkat,/ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

 

Nos:

 

A múlt századi szép álmok:

Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.

Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben

Soha nem tengett túl a racionalitás.

Ésszerű megbékélésre semmi remény.

(Lásd „békévé oldja az emlékezés”)

Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő

Nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.

De azért…! Én azt mondom, hogy NEM.

(S most figyeljünk):

Hagyjunk már végre föl a reménnyel.

Lehet élni hit és perspektíva nélkül.

Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!”

Vagyis. Éljünk egyik napról a másikra.

Jövő nincs.

Nem program, nincs munkánk – sem sok, sem kevés. Állapotleírás.

Van Petrinek néhány tényleg politikai tárgyú verse, a legtöbbet kifejezetten nem szeretem. Na ja, nem lehet büntetlenül belekeveredni a politikába egyik oldalon sem – még ha ez néha elkerülhetetlennek tűnik is. S ilyenkor azt sem lehet elkerülni, hogy a vers eszközzé váljon. Petrinél biztos, hogy a jó ügy eszközévé, de eszközzé. S mit tegyek, ha én ezt nem kedvelem. Ne tessenek azt mondani, hogy nincsen igazam. Mert hogy igazam van-e vagy sem, arról csak akkor lehetne beszélni, ha léteznék egyértelmű igazság a művészetben. De az hál’Istennek nincs. Szóval nem szeretem – s nem zavar, hogy az elvtársak sem szerették – az olyan verseket, mint „A kis októberi forradalom 24. évfordulójára”, „Andrzej és Wanda” vagy a „Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére”. Nem tagadom, annak idején hatásosak voltak. Petri, az „ellenzéki” tudja, hogy ezek messze nem a legjobb versei. Talán éppen ezt reagálja le az Örökhétfőben az olyan versekkel, mint „Ez a hang is megy még”, meg „Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet”. De – nem tagadom – ahol a politika művészet-adekvát módon jelenik meg, azok csodálatos versek.

 

Élektra

 

Azt hiszik a politika fortélyai

foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa

Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom

erkölcsi túlajzottságot tulajdonít

szegény nekem, azt képzeli, apánk

fonák halálát nem bírom kiheverni.

Bánom én az otromba geci-gejzírt,

gyereke  gyilkosát!

…………………………………..

…………….. A feltolakodó undor okán

álmom és kenyerem a bosszulás.

S ez az undor nagyobb az isteneknél

 

De Petri nemcsak végül is közvetlenül a politikával összefüggésbe hozható verseket „mond nekünk”.

 

Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik

a roppanó, felpöfögő jeges sár,

van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt:

remélem, hogy akkorra: nem leszek már („Valamit valamiért”)

 

Különben az újságok is

elég érdekesek, meg a megélénkült

reménytelenség, ami ahhoz képest,

mikor csak pangtunk, pangtunk,

mégiscsak, ugye?

Ugye? Ugye?

Azért most mégiscsak jobb? („Ne mondd, hogy nem”)

 

Nincs filozófiám, semmi

határozott képzetem az emberről.

Vannak emberek.

Ennek hol örülök, hol nem

– emberük válogatja;

többségük, persze csak olyan das Man

Heideggerrel szólván,

de hát őrájuk is szükség van:

ők a bankigazgatók, meg az utcaseprők,

a demokratikus többség. („Antropozófia”)

 

Hát ilyeneket mond – a leghatározottabban nekünk, a mánknak. A legjobban meg azt szeretem, hogy „A delphoi jós hamiscsődöt jelent” – de azt hosszú lenne idézni.  Ott, Heideggerrel szólván, a semmi hosszan semmizik.

*

Részlet a szerző könyvheti kötetéből, ami a Múlt és Jövő Könyvkiadó jelenik meg.