Az emlékezés joga és kötelessége

Írta: Földes Anna - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

”  A múltat, – zsidó származásukat – tagadó apák gyerekeit különösen készületlenül érte, amikor egyszerre találkoztak a maguk zsidóságával és környezetük antiszemitizmusával.”

Anna_Foldes

 

Megválaszolt, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések tolulnak fel a nemzedékek tudatában az idei Holokauszt Emlékév végén. Az egyik legizgalmasabb a Fiatal Írók Szövetségének a hetvenedik évfordulóra meghirdetett emlékév alkalmából rendezett konferencián feltett kurta, de egyre megkerülhetetlenebb kérdése: Hogyan tovább? Mivé lesznek a fakuló emlékek, mit kell tenniük az emlékek megőrzésére hivatott civileknek és írástudóknak? A választ a tanácskozást rendezők nyilvánvalóan a maguk nemzedékétől, a fiataloktól várják. Akik a poklokat túlélő, traumákkal terhelt generáció tagjainak már nem is gyermekei, inkább unokái.

Hogy kerül akkor a tanácskozás résztvevői, – sőt, annak előadói – közé a magam korú, kitörülhetetlen személyes emlékeket hordozó túlélő? Aki kortársként megélte, megtapasztalta – és Örkény István drámájának halhatatlan Pistijeként – túlélte a hetven év előtti vérzivatart. Az első válaszom, hogy nekem, illetve nekünk, mindenekelőtt a tanúságtétel erkölcsi kényszere jogán kell szót kérnünk. Nem parancs és nem paragrafus, inkább a múló idő kényszerít arra, hogy évtizedes kényszerű és vállalt hallgatás után felemeljük szavunkat, szóljunk, írjunk, és kiáltsuk világgá mindazt, amit tudunk. Hogy hangosan és minél több szólamban adjuk tovább emlékeinket utódainknak. Ki-ki a sajátját, és azokét, akikkel együtt eszmélt és szenvedett. Elvitathatatlan történelmi – és személyes – tapasztalat, hogy senki sem élte át „a” Holokausztot, mindenki a maga kálváriáját járta végig. Mégis, felelősségünk talán még nagyobb is, mint az előttünk járóké. Főként azért, mert a miénk és kortársainké, – a múlt században, azon belül harmincban, vagy a harmincas években születetteké – az utolsó nemzedék, amelyik gyerek- vagy kamaszfejjel, de már többé-kevésbé tudatosan élte át a világtörténelem és a magyar történelem legnagyobb botrányát. A Holokausztként megőrzött, tervszerűen végrehajtott tömeggyilkosság valamely mozzanatát, a gettó nyomorúságát, a lágerek poklát vagy a Duna parti sortüzet. Ahányan még vagyunk és emlékezünk, – Illyés Gyula szavával

„a korosztály behajózásának” évadán

egyre kevesebben, – annyiféle emléket bízott ránk a sors, a történelem. A gázkamrák áldozatai közül senki nem emlékezhet, de tény, hogy nem mindenki jutott el az utolsó rámpáig sem. Volt, akivel az elviselhetetlen körülmények elviselésének kényszere, a teherbíró képességét meghaladó teher. a fizikai megpróbáltatás, volt, akivel a mardosó éhség, a gyógyszer és megfelelő orvosi segítség nélkül rátörő tífusz végzett. Megszámlálhatatlanul sokan vannak azok, akiknek a rájuk szakadó árvaság vette el a gyermekkorát, a fiatalságát. Tóth Judit, a Párizsban élő, tehetségét nagyon is korán bizonyító költő, vagy az idő előtt örökre távozott költőtárs és barátnő, Székely Magda is „az árvaság neveltjei” voltak. Anyám elvesztésének tragédiáját 14 évesen megélve, magam is ebbe a bánatra ítélt csapatba tartoztam és tartozom. Szántó T. Gábor, a jeles zsidó író és szerkesztő 2010-ben szélesre tárta a vesztesek és veszteségek körét, mondván:

„minden családi ebéd

                  hiányjel,

                  elődök, utódok,

                  hiányzó székei

                  az asztal körül.”

A hiányt az idő nem orvosolja, nem is igazán enyhíti, de azért még a kitörülhetetlen emlékek között is akad, amelyik fakul, vagy halványodik. Sándor Iván beszéli el Követés című regényében, hogy édesanyja már nem is az emlékeit próbálja felidézni, hanem azt, amit az emlékeiről elmondott. Fia – és a mi fiaink – már a szavak történetét hallgatják…

Feltéve, ha van a családban, – az iskolában és az irodalomban, – aki elbeszéli.

Fontos és felemelő tapasztalatunk, hogy ha jóvátehetetlen késéssel is, de az idén, a Holocaust hetvenedik évfordulója alkalmából megtört a sok évtizedes hazai hallgatás. Túlélők százainak, ezreinek kezén meglazult, vagy talán szét is tört az elhallgatás rá kényszerített, vagy éppen önként vállalt bilincse: olyanok is beszélni kezdtek a hetven évvel ezelőtt átélt megpróbáltatásaikról, személyes és családi veszteségeikről, akik mostanáig tudatosan, – félelemből, szeméremből, kíméletből – nem beszéltek. Hallgattak nyilvánosan, szóban és írásban, de hallgattak sokszor családi és baráti körben is. Voltak, akiket a feledés reménye tartott életben. A múltat, – zsidó származásukat – tagadó apák gyerekeit különösen készületlenül érte, amikor egyszerre találkoztak a maguk zsidóságával és környezetük antiszemitizmusával. Ilyenkor

a gondos szülők építette üvegház bezúzott ablakai

nem egyszer megsértették, megsebezték a védteleneket, vagy legalábbis törékeny identitásukat. Márton László Kiválasztottak és elvegyülők című kiváló tanulmányában példákkal, regénybe illő történetekkel támasztja alá a művi úton létrehozott, meggyorsított felejtés káros és kóros következményeit.

Amiről nem beszélünk, az nincs. Amit nem idézünk, – nem ismételődik és talán felejthető… A legtöbben megbocsátható, utóbb mégis megbocsáthatatlanná lett hallgatásukkal a következő – jobbára ugyancsak asszimiláns – nemzedéket, saját fiaikat, lányaikat óvták. De mára bebizonyosodott, hogy a megóvott fiatalok egyre nagyobb része elutasítja a felkínált amnéziát.

Évtizedek múltán a kamasz, vagy a nagylány, nagyfiú egyszer csak érdeklődni és kérdezni kezd. Ki volt, hol élt és hogy élt a soha nem ismert, széles karimás kalapot viselő nagypapa, és a csak sárguló fényképen látott dédmama? És hogyan szakadt félbe hirtelen, vagy legalábbis idő előtt anyu vagy nagymama békés, polgári gyermekkora? Ki lehetett a „másik” zsidó kislány az új iskolában, az osztályban?

Nem hiszem, hogy ez az egyéni és kollektív elfojtás enyhülése, a nyilvánosság látható fordulata kizárólag az „alkalomnak”, a hetvenedik évfordulónak tulajdonítható. Hozzájárult ehhez az ordas eszmék feltámadásának jelenkori kísértete, a szemmel láthatóan felélénkült, szavakban és tettekben is megnyilvánuló hazai antiszemitizmus.

Aki nem emlékezik, azt emlékeztetik. De az emlékezés szövetén még ma is akadnak csomók, hiányok. Sokszor elmondtuk, leírtuk, hogy a legsúlyosabb traumák kitörülhetetlenek. Vagy mégsem? Kételyek és aggodalmak között merek csak én is a régen várt, megindító évfordulós megemlékezések fájdalmas és érthetetlen hiányára, – hiányosságára? – hivatkozni. Arra, hogy még az évforduló ünnepélyességét vállaló közvélemény, a megélénkülő érdeklődésre számot tartó könyvkiadás és a sajtó sem figyel eléggé a sorstársak, elődök korábban az ár ellen is megszülető művekben évekkel, évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott emlékeire.

Nem véletlen, hanem a történelem parancsa, hogy a történelemhamisítást elutasító honfitársaink közül akadnak, sőt remélhetően egyre többen vannak, lesznek, akik nyíltan, vagy legalábbis a korábbinál nyíltabban beszélnek a nácikat kiszolgáló, kollaboráns magyarok bűnrészességéről, felelősségéről. Akik ráébrednek arra, hogy

a felelősség nem tolható át kizárólag a németekre,

a nácikra, de még az őket készségesen kiszolgáló nyilasokra sem. Magyarország volt Európa térképén az a sötét folt, ahol kirajzolódik a felelősség árnyéka és terhe. Ahol nem csak a karhatalom, de a civil lakosság nem jelentéktelen része is tevékenyen közreműködött a zsidók meghurcolásában, kifosztásában vagy éppen a deportáltak bevagonírozásában.  Tudjuk, hogy házmesterek, vasutasok, bábák lelkén is száradnak emberéletek. Mint ahogy voltak kockázatot vállaló hősök, védelmet, fedelet, vagy akárcsak egy darab kenyeret nyújtó, tisztességes honfitársak is, akik emberek maradtak az embertelenségben. Rájuk is kötelességünk emlékezni. Róluk is többet kellene beszélni.

Amikor végre szembenézünk nemcsak emlékeinkkel, de kísérletet teszünk az emlékezés mérlegének megvonására is, ki kell mondani, hogy a hétköznapokban méltatlanul kevés szó esik a szennyes áradattal legalább szavakban szembeforduló magyar írástudókról. Senki sem idézi Illyés Gyula Szégyen-bélyegének felkavaró sorait:

„Az a rongy /vagy az a kitüntetés/

                     Lekerül egy-kettőre a ruháról.

                     Tudom, helyén seb fog maradni, és

                     Csak akkor fáj majd: mélyig kitárul.”

A kelleténél jóval kevesebben emlékeznek arra, hogy a mélyen keresztény poéta, Pilinszky János KZ oratóriuma a kitörülhetetlen közös fájdalom emlékműve. És hányan tudják, hogy a zsidótörvények paragrafusainak hatása alá soha nem sorolt Fekete Gyula írta meg a zsidó falusi orvos, dr. Weisz Dezső erkölcsi mennybemenetelének megrendítő történetét, Az orvos halálát?

De nem is csak ezekről a kivételes tanúságtételekről kívánok szólni, amikor emlékeztetem a korombelieket és a nálunk évtizedekkel fiatalabbakat az átélt szenvedések és traumák a hatvanas-hetvenes évek óta szinte sorozatban megjelent krónikáira, az emlékezés irodalmára. Mentségemre szolgál, hogy nem most először vállalkozom először erre a csekély népszerűséget, közfigyelmet biztosító feladatra. A hetvenes évek elején, amikor a magyar irodalomban már nem is alkalomszerűen, hanem folyamatosan napvilágot láttak kortársaim, a harmincas évek elején született írók, költők gyászmunkának tekinthető keserves krónikái, – a mementóként is megragadó versek, naplók és regények, több szerkesztőséget is végigjártam ezekről szóló tanulmányommal. Büszke vagyok rá, hogy is, a Vigíliát szerkesztő jeles katolikus költőnek, Rónay Györgynek köszönhettem, hogy a jelenséget összegező tanulmányom: „Tudja-e mi az üldöztetés?

a Vigília 1977 januári számában végre megjelenhetett.

(Anélkül, hogy a legnagyobbakhoz mérném magam, megvigasztal, sőt felemel, hogy még Francois Mauriac közbenjárására is csak nagy nehezen talált kiadót Elli Wiesel Az éjszakája, ami azóta a holokausztról szóló irodalom egyik alapművének számít…)

Nem én fedeztem fel Mezei András Kezdetben című kisregényének líráját, Gera György emlékidéző Terelőútjának különös hangvételét, Gergely Ágnes szerelmes regényének, A tolmácsnak vonzó narratíváját, de tudatosan igyekeztem kiemelni, előtérbe állítani a magyar irodalom és történelem akkor már nagyon várt, több síkon és szinten megörökített találkozását.  Axiómaszerűen Ember Mária fogalmazta meg, de vele egy időben már mások is megkockáztatták, hogy a zsidó gyerekek, kamaszok és fiatalok lágerekben átélt szenvedése – nem zsidó sors, zsidó történet, hanem magyar történelem. Ezt a széles körben revelációt ébresztő felismerést állította Egy előítélet nyomában című tanulmánya fókuszába Ember Mária író és kortársa, Száraz György.

De mintha azóta is keveset hallottunk volna a hetvenes években tört úton haladó kor- és sorstárs prózaírókról, Bárdos Pál, Gyertyán Ervin, Moldova György pokoljárásáról, az emlékeikből hidat építők műveinek helyéről és rangjáról a magyar irodalomban. Tudatosan nem azokra utalnék itt, a fiatal írók tanácskozásán, akikből „csak” a megőrzött szenvedés csinált írót, hanem akik műveik rangja okán érdemelnek helyet a század irodalmi kánonában. Szép Ernő Emberszagáról, erről a bátran klasszikusnak minősíthető budapesti emlék-regényről, vagy Zsolt Béla már-már elfelejtett kritikus és önkritikus szellemiségű Kilenc kofferéről most ne essék szó, maradjunk a világirodalom holokauszt regényeinek sorozatába kívánkozó – de onnan sajnálatosan kiszorult alkotásoknál. Még ha sokan nem értenek egyet velem, akkor is megkockáztatnám, hogy ennek a sornak az elején Keszi Imre 1958-ban közreadott, azóta elfelejtett lágerregénye, az Elysium áll. A kritikusként gyorsan hervadó babérokat szerzett szerző, nem saját pokoljárását, hanem a jó barát zenetudós, Szabolcsi Bence fiának végzetét írta meg regényében.

De születtek más, a magyar irodalom történetéből kihagyhatatlannak minősítendő alkotások is. Nem kétséges, hogy a legelső helyen Kertész Imre sokak által megtagadott Nobel díjas remekműve, a Sorstalanság áll. Ez az a magyar nyelven íródott, magyar hősnek szentelt regény, ami túlnőtt nemcsak hazai szemhatárunkon, de egyetemességével, filozófiájával a holokauszt irodalom témáján, világán, normáin is. Közös büszkeségünk, hogy a világirodalom része lett.  De ne felejtsük el, hogy Kertész Imre műve is 1975-ben született…

Tartok tőle, hogy ez az új évezred második évtizedében készített, hevenyészett leltár csak kevesekben ébreszt igazi emlékeket. És ez nem csak a felsorolt, idézett művek eltérő művészi színvonalának következménye.  (Lásd erre vonatkozóan Kálmán C. György A túlélés poétikai problémái című A magyar irodalom történetei harmadik kötetében publikált tanulmányát.)

Ma már tudom, amit a Holokauszt a magyar irodalomban című / Lásd Randolph Braham Tanulmányok a holokausztról c. kötetében publikált tanulmányom írásakor, l998-ban még csak sejtettem, hogy összességében még az általam okkal-joggal – nagyra becsült irodalmi tanúvallomások sem teremtették meg a kollektív emlékezetnek azt az   aranyalapját, világnézeti és érzelmi bázisát, ami elindította, illetve megalapozta volna az egyetemes hazai lelkiismeret vizsgálatot. Még Kertész Imre személyes sodrású, a történelmi számadáson túllépő, a szabadságtól való megfosztottság tapasztalatait általánosító regénye sem alapozta meg a nemzeti befogadási készség kielégítő intenzitását. A holokauszt magyar emlékezetének jelentős alkotások adtak és adnak fényt és súlyt, de a nyilvánosságot kapott személyes, biográfikus emlékezésekből

máig nem született meg a közmegegyezésen alapuló, kollektív emlékezet.

Ez a felismerés vezethette a Petőfi Irodalmi Múzeum „… a törés a szavakban van” című, idézetekből, szövegekből és dokumentumokból szerkesztett, évfordulós kiállításának kezdeményezőit és szervezőit.  Néhány, nem is túl tágas teremben a látogató szembesülhet a megőrzött és a már-már elfeledett múlttal. A falakon, kiragadott sorokkal, a tárlókban megőrzött kötetekkel és könyv címlapokkal, Szomory Dezső svéd védlevelével és Zelk Zoltán tábori lapjával, Bálint György édesapjának korabeli naplójával… Szép Ernő Emberszag című pincenaplója ma már irodalomtörténet, de tragikus módon Borbély Szilárd 2010-ben született szolidaritás verse is az. A falra szerelt fülhallgatókban főként dokumentumokat gyűjtő irodalomtörténészek kérdeznek és beteljesedett sorsukról még mit sem sejtő hősök és áldozatok válaszolnak. A szavakban megidézett szenvedéstörténet a kiállítást rendező kurátor, Török Dalma koncepcióját, gondosságát dicséri. Örülnöm kellett volna, hogy a rendezők nemcsak Pilinszky János tankönyvekben is szereplő halhatatlan verseire emlékeztetnek, de az egyetemista Kerényi Grácia kevesek által ismert helytállására is. Mégis elszomorodva ballagtam lefelé a lépcsőkön, mert azt éreztem, hogy hazáig nincs kivel, nincs kikkel megosztani sem a tapasztalatot, sem a tanulságot. Igaz, hogy hétköznap kora délután volt, amikor a kiállításon jártam, de ha a tévé, a sajtó, az iskolák információs hálózata nagyobb figyelmet szentelt volna a Holokauszt – emlékezet és irodalom címen megrendezett, gazdag seregszemléjének, feltételezhetően nem egyedül róhattam volna végig az emlékezés kálváriájának útját. ..

Van tehát tennivalónk nekünk, túlélőknek és az utánunk következőknek is. Csak ezeknek a számbavétele segíthet abban, hogy érvényes választ adhassunk a fiatal írók tanácskozásán feltett kérdésre, hogy hogyan tovább?

Felelőtlenség erre a kérdésre két szóval válaszolni, mégis megkísérlem. Mert vallom, hiszem, hogy a megkerülhetetlen kulcsszó a hitelesség és a személyesség. A hitelesség azt jelenti, hogy nem elég a megtapasztalt igazat, a valódit is fel kell tárni, be kell vallani. Családi, baráti beszélgetésekben és a szélesebb körű nyilvánosságnak szánt írásokban, versekben, filmekben egyaránt. Mi még emlékszünk rá, hogy már a pokol közelében jártunk, de a zsidó megnevezés helyett, iratainkban is a szalonképesebb izr. szerepelt, amit l945 után hamarosan felváltott a tapintatosabbnak vélt „üldözött.”A felszabadulást követő években sokan és sokáig mondták meggyilkolt szeretteikről, rokonokról, barátokról, hogy „nem jöttek vissza”. Azóta

megtanultuk kimondani, hogy a gázba kerültek,

a Dunába lőtték őket. És az áldozatoknak gyilkosai is voltak. Akiket csak ritkán tudunk megnevezni, de nem tagadjuk le és nem felejtjük el bűneiket. Kertész Imre Kié Auschwitz? című írásában figyelmeztet arra, hogy az évtizedek megtanítottak rá, hogy a szabadulás egyetlen útja mindenképp az emlékezésen keresztül vezet.

Ám ha élünk az emlékezés jogával és kötelességével, ne feledkezzünk meg az eszmélés és érzelmi hatás eléréséhez szükséges, – vagy szerényebben, talán kívánatos – személyességről sem. Arról, hogy százezrek halála az idő múlásával sokak szemében statisztika, az egyes emberé – mindenkor tragédia. Nem az emlékek kiárusításában hiszek. Emlékszem arra, amikor a tragikus sorsú Zója Kozmogyemjanszkája orosz partizánlány édesanyjának megrendítő elbeszélését hallgattuk az ifjúsági mozgalom klubnapján és a gyász képviselőjeként szónokló, feketeruhás édesanya ez elbeszélés csúcspontján zokogni kezdett, mi, valójában egyáltalában nem cinikus teenagerek mind arra gondoltunk, hogy vajon  az országjáró szónok minden előadásának ugyanabban a pillanatában kezd el zokogni? Megéreztük, hogy a személyesség nem mutatvány, hanem vallomás. Hiteles, őszinte és – ha a sors úgy követeli – drámai. Soha cikkemnek akkora visszhangja nem volt, mint amikor egy képes tömeglapban, a Nők Lapjában felsoroltam naptáram – sorsom – magánévfordulóit. Nem kell ahhoz nyolcvanévesnek lenni, hogy az ember a történelmi tegnapokra visszagondolva, újra élje saját múltjának jó és rossz napjait, szerettei sorsának fordulópontjait. Az emlékezésnek ez az egyik legerőteljesebb vonulata. Ennek a hátterében azután kirajzolódnak a tájak, a helyek és a szobák. Amelyek megőrzése és leírása ugyancsak beletartozik a személyes emlékezet tartományába. Az írók, költők tehetségének különös adománya, hogy egyéni emlékeik  műveik által közkinccsé válnak. Ezért szóltam ezúttal is megkülönböztetett nyomatékkal a művészet megőrizte emlékeinkről.

Akár beszélünk róla, akár hallgatunk, tudható, hogy századunk második évtizedében a tegnapi túlélők utolsó nemzedéke is életútjának végéhez közeledik. Az ő jelen és jövőidejű elemzésükre, figyelmeztetésükre már nem számíthatnak a náluk, – nálunk – fiatalabbak. Pedig a holokauszt magyar emlékezetének ébren tartása a máig elmulasztott nemzeti lelkiismeret vizsgálat azóta is esedékes része, közösen teljesítendő nemzeti és nemzedéki kötelesség. Megírt és elbeszélt emlékeinkkel valamennyien, – fiatalabbak és vénebbek is– ezt szolgáljuk.

A Fiatal Írók Szövetsége „Holokauszt Emlékév, hogyan tovább?” című, 2015. február 12-i konferencián elhangzott nyitó előadás szerkesztett változata.

 

 

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]