Az élet, egyben

„…visszakanyarodtam az elsőhöz, A dolgok emlékezetéhez, annak a hangjához, persze másképp, talán teltebben.”

Ilyenkor kellene fejlődésről beszélni. Csakhogy Balla Zsófia kapcsán nem olyan egyszerű. Ez a „teltebben” a legjobb szó, amit használni lehet, hiszen kevés költő van, aki ennyire készen van már az első kötetétől kezdve. A dolgok emlékezetében (1968-ban jelent meg, a szerző 19 éves korában!) persze üdébb, naivabb a pillantás, ám a tekintet ugyanúgy költői képeket metsz ki a világból, mint a későbbiekben. A tapasztalat azonban nagyon feltölti a tekintetet, főleg Balla Zsófia esetében, mert a tapasztalat: intellektuálisan feldolgozott élmény. „A hullámok kimossák a talpad alól a homokot” – ebben a remek interjúban, melyet Károlyi Csaba készített a költővel, és amelyből fentebb idéztem (Élet és Irodalom, 2019. december 19.), Balla vall arról, milyen nemzedékben, milyen barátok között nőtt fel Kolozsváron, és az olvasó számára kiderül, hogy műveltek, többnyelvűek, érdeklődők akartak lenni a diktatúrával szembeni dacból is, és megbeszélték egymás műveit. Az alkati adottságok mellett ez a szocializáció eredményezte aztán, hogy Az élet két fele költője egész életében ilyen maradt. De van még egy vonása, amely talán a legfontosabb ebből a szempontból, és ez az önmagához való szigorúsága. Minden szava meg van mérve, minden mondata ki van ásva, minden képe nem is megrajzolva van, hanem valósággal kivágva a világból, és beleszervesítve egy másikba, a sajátjába.

Ilyen szempontból lehet beszélni szerintem arról, amiről a költő vall: hogy a költészete Budapesten teljesedett ki, az élete második felében (1993-ig szülővárosában, Kolozsváron élt). Mert különben nagy versei már Erdélyben is íródtak bőven, elég csak a Paternosterre, erre a Bretter György kolozsvári filozófus halálára született poémára gondolnunk vagy az Ahogyan élek című, gyakran, az interjú leadjében is idézett versre: „Újra, csak újra megtérek, / nem akarok más lenni, / (félek) / mint ami lenni szeretnék. // Ahogyan élek, az a hazám.” (120.) A diktatúra emberi helyzetnek szörnyű, költői helyzetnek viszont inspiratív valóságába született Balla Zsófia Budapesten tapasztalta meg a szabadság buktatóit.

 „Nekem ez drámai, lesújtó tapasztalatom.”

A szabadság egyik lehetősége az volt, hogy mindenki oda ment, ahová akart, és azt gondolt, amit akart, de elsősorban: azt tehette, amit akart. A diktatúra borzalmas, embert próbáló fékei kioldódtak, és megmutatkozhatott az ember a maga teljességében. Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Markó Béla, Selmeczi György és mások barátja (az ÉS-ben hosszabb a felsorolás) azt vette észre, hogy mintha nem ugyanazokkal barátkozna, mint akikkel korábban barátkozott. Ez a tapasztalat természetesen nem mindenkire vonatkozik, de éppen elég traumatikus így is. „Mire a nyár mélyéből előkerült, / beleakadt egy rókába a lába.” (490.) A nyár barlangja című költemény ezért is nagy vers: a csalódás megrágta az embert, a költő szokása szerint szigorú szavakkal adott számot róla. Meg azért is, mert bár ebben a könyvben alcím figyelmeztet a „témára” (A megroppant barátság), a vers elemelten, metaforikusan, klasszikus szemléletű versként beszél mindarról, amiről beszélnie kell. „Láttam nemzedékem legjobb elméit / semmit se szólni.” (493.) A kurziválás segít a megdöbbenésnek: Ginsberg nemzedéke szétitta és szétdrogozta magát, a Balla Zsófiáé viszont hallgatott, amikor pedig sokkal könnyebb lett volna szólnia, mint 1989-ig. Ez természetesen kizárólag a vers igazsága, az azonban kétségbevonhatatlan.

A „klasszikus szemléletűt” úgy értem, ahogy eddig is beszéltem róla, s ahogy A darázs fészke című esszékötetből is kiviláglik: a szavak helyi értékének feltárása, szigorúság, a közvetettség megteremtése, artisztikum. Károlyi interjújában szép passzusok olvashatók arról, miért nem akar Balla „trendi” lenni, és miért próbálta ki mégis a posztmodern lehetőségeit. A költészet nagyja azonban (s értsük ezt a szót minden értelmében) klasszikus – ha innen olvassuk, erre utal ennek a költőileg és képzőművészetileg egyaránt szép kötetnek (Hrapka Tibor a tervező, aki a borítóhoz Szőcs Petra fotóját használta fel) a címe is.

„A szüleim is Auschwitzba kerültek, és véletlenül maradtak életben.”

A zsidóság életformáló tapasztalat. Balla Zsófia Romániában magyarnak született, és ezen belül zsidó volt – a beszélgetésben hátborzongató anekdotákat mesél erről. Bizonyos szempontból a gyermekét is az auschwitzi trauma következtében veszítette el. A szenvedést nőként, zsidóként, magyarként egyaránt megélte.

A poétika közel kerül a szenvedéshez. A kínlódó megmérés, a folyamatos visszatérés egy-egy vershez, a szüntelen javítás – mindez a költő szenvedéseit tanúsítja. Rég túl vagyunk már azon a balhiten, hogy az ún. „ösztönös költők” nem értenek a mesterséghez, viszont mégiscsak különbséget lehet tenni azok között, akik számára a vers könnyedség, gitárzene, örömsiklás, és azok között, akik számára nem. Balla Zsófiára inkább a beethoveni gyötrelmek jellemzők, a képei, a hapax legomenonjai is úgy csapnak az emberre, mint az ostor: „kitépett szegfűtoll” (Dániel könyvéből – 195.), „a rőt fröccsen ezerfelé” (Tél közelít – 325.), „szilánkos ég vacog felettem” (Az időhúzás balladája – 478.) stb. Nagyon láttató, egyedi, a környezetükben mégsem mesterkélt, erőltetett képek ezek. Balla Zsófia számára a mesterség a műveltség működése: nem azért, mert folyton jelentős művészeket vagy műveket emleget, sem pedig azért, mintha csak könyvélményei lennének, hanem azért, mert az igazi műveltség a világ megértésében érdekelt az érzékenysége révén – ebben hasonlít a szenvedéshez.

„A harmadik résznek Hazatalálás a címe. Ebben az utolsó három verskötetem anyaga szerepel.”

Igen ám, de itt szerepelnek az új versek is. 2016 és 2019 között mindössze tíz – ebből is látszik, milyen szigorúan válogat Balla Zsófia. Ha pedig elolvassuk ezeket a verseket, akkor az is látszik, mennyire megmarad az a látásmód, amelyről próbáltam beszélni. Hangsúlyosak az elődök, a mesterek: Rilke és Nemes Nagy „messziről látszik”: „Míg / látatlan, testem fölött puha lózung / az arcom – emlékeztet rám, ki bent lakik, / aki vagyok – s ki értetlen csodálja / az égboltot, a szörnyű s lágy világot.” (Másokkal, láthatatlanul – 621.) Ez a zárás igazán Nemes Nagy-ra emlékeztető – a mesterré vált tanítvány jól tudja, mit köszönhet választott mesterének.

Itt ejtenék szót a Szabálytalan köszöntés-ről, mert ezt a Széchenyi István Művészeti Akadémiában felolvasott székfoglaló beszéddel, A darázs fészke című esszékötetében A Vers Hazája cím alatt közölt szöveggel érzem rokonnak, tanúbizonyságául annak, hogy Balla versben és esszében egyaránt feldolgozza a problémákat. A Vers Hazája fájdalmas motívuma a magyarországi nem-mindig-, vagy nem jól-figyelés, ami az alkati jellemzőkön túl sok határon túlról származó író közös tapasztalata. „Nem köszönök meg semmit, / László, mert nem köszönhetek. / Könyvemről nem írt, bár szokott üzenni, / s nem tett egyéb jót sem velem. (…) Nem illeszkedem tanítványi sorba, / melyet fölemel, hogy egekbe intsen.” (627.) A mélyen egyéni fájdalom ennyire direkt emlegetése szokatlan Ballától, árt is a költői igazságnak. Másfelől nem lehet nem csodálni azt a merészséget, mellyel kimondja egy sokak által nagyra tartott tanár és költő 90. születésnapján azt az igazságot, amit a magáénak érez.

Azért idéztem ezt a verset, mert a nagy versekkel ellentétben, melyeket interjúkkal és esszékkel kell összeolvasni, hogy az ember a pőre valósághoz tudja viszonyítani őket, ebben közvetlenül van ott az anyag, amellyel Balla Zsófia dolgozik, és amelyet többnyire pompásan megformál. Olyan költő ő, akinél az igazság a művészet révén távolodik, hogy aztán elemi és művészi erővel kólintson fejbe.

(Balla Zsófia: Az élet két fele. Versek 1968-2019. Kalligram, Bp. 2019.)