Az antiszemitizmus pszichoanalitikus aspektusai, azok társas kritikái

Írta: Szél Dávid - Rovat: Kultúra-Művészetek

Az antiszemitizmus jelentésének nyomában

Örök vita az antiszemitizmus-kutatással kapcsolatban, hogy a fogalom csupán mennyiségi, vagy minőségi változásokon is keresztülment-e a zsidóság története során.[1]

Slavoj Žižek szerint csupán annyi a különbség a különböző korok antiszemitizmusai, zsidóellenességei között, hogy a specifikus zsidókat egy ponton felváltották az abszolút zsidók (Žižek 2010). Akikkel azonos időben megjelentek a pszichológiai zsidók is. Ők azok, akik „valamiképpen eltökélten zsidónak érzik magukat annak ellenére, hogy semmiféle különös szükségét nem érzik annak, hogy zsidóként határozzák meg magukat, vagy, hogy bármiféle egyértelműen sajátos zsidó tevékenységet folytassanak” (Yosef Hayim Yerushalmit idézi Erős 2007: 88). Megkísérelve Yerushalmi és Žižek elméletének összefésülését azt mondhatjuk, hogy az antiszemitizmus zsidóképének változásai együtt járnak a zsidók változásaival, illetőleg ennek a feltételezett változásnak antiszemita percepciójával. Ugyancsak ezen percepció kérdése, hogy az abszolút zsidó jelent-e meg előbb és a pszichológiai zsidó jött létre reakcióként, vagy fordítva.

 

Konceptualizációs problémák

További nehézség, hogy rendre elmarad a zsidósággal kapcsolatos előítéletek kortalanságának, folytonosságának, a zsidósággal egyidős történetének tematizálása, valamint hogy a tudomány is sokszor összemossa az antiszemitizmus, mint jelenség magyarázatát az antiszemita lelkület magyarázatával. Míg az utóbbi magyarázatai sokkal inkább az egyénben keresendőek, addig a jelenség okai a társadalmi, történeti, szociológiai kontextus függvényei.

Thomas Auchter a legkülönbözőbb szerzők legkülönbözőbb antiszemitizmus-típusait sorolja fel, előkerül Bernstein vallásos, gazdasági, politikai, társadalmi jellegű, valamint rasszista antiszemitizmusa, Loewenstein politikai, xenofób, ökonómiai és vallásos antiszemitizmusa, végül Benz antiszemita személyiségről, valamint látens és manifeszt antiszemitizmusról beszélt, mely utóbbi antiszemita kijelentésekben és antiszemita viselkedésben nyilvánul meg (Auchter 2003: 9). Auchter számára azonban kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán antiszemita személyiség, illetve, hogy bizonyos megnyilvánulások, cselekedetek leírhatók-e körülményektől független személyiségvonásként? Továbbra is megválaszolatlan marad tehát, hogy hol van az antiszemitizmus oka, eredete: kívül vagy belül?

Ebből a szempontból is releváns Hermann Imre ironikusnak tűnő mondata: „Hol van a szél, ha nem fúj? – kérdezte egyszer egy kisfiú. Hol van az antiszemitizmus akkor, amikor »látszólag« nincs? Előkészületben – kell felelnünk.” (Hermann 1990: 113-114[2]) Érzékenyen mutat rá erre a problémára a következő, zsidók között elterjedt meggyőződés is: „Az antiszemita és a nem antiszemita közötti különbség abban van, hogy a nem antiszemitánál valamivel tovább kell várni, amíg róla is kiderül, hogy antiszemita.” (Auchter 2003: 16) Mindezek fényében úgy tűnik, hogy nem érdemes antiszemita cselekedetekről, vagy antiszemita személyiségről beszélni, hiszen az antiszemitizmus bizonyos értelemben a személyiség szerves része. A társadalom eszerint tehát nem antiszemitákra és nem antiszemitákra oszlik, hanem – nem megfeledkezve a zsidó öngyűlölet jelenségéről sem – zsidókra és/vagy antiszemitákra. Ahol zsidó van, ott van antiszemitizmus is. Sőt, talán ott is, ahol nincs is.

Hermann egyértelműen az antiszemita lelkülettel foglalkozik tehát, s ennek magyarázatakor Sigmund Freud-dal együtt „az emberi kultúra kezdeteihez nyúlnak vissza.” (Erős 2007: 91) Ezzel azonban Hermann egy olyan diskurzust hoz létre, amelyben nem jelenik meg különbség a különböző korok antiszemitizmusai között. Mindegy tehát a társadalmi vagy történeti kontextus, az ember a lényeg, aki ily módon, ha sarkítva is, de veleszületetten, kultúrájából, létéből fakadóan antiszemita.

Az antiszemitizmus definíciójában két irány látszódik körvonalazódni. Az egyikben az antiszemitizmus egy univerzálisan jelen lévő, nem megváltoztatható tényként jelenik meg. A másik irány képviselői spektrumként tekintenek a jelenségre, megoldás azonban ebben az esetben sem rajzolódik ki. Hiszen az antiszemitizmus elfogadható szintjeit is tematizálják. Ezzel azonban összemosódnak az antiszemitizmussal olyan szociálpszichológiai alapfogalmak, mint a sztereotípia és sztereotipizálás, a kategorizáció, az előítélet és a diszkrimináció fogalmi körei. A kategorizáció valóban elkerülhetetlen, hiszen információfeldolgozásunk velejárója. Ha azonban ez már értékekkel, érzelmekkel telített – akár pozitívval, akár negatívval –, akkor diszkriminálunk, vagy előítéletessé válunk (Smith et al. 2002).

Antiszemita ennek értelmében az, aki zsidókkal és a zsidósággal kapcsolatban értékek mentén gondolkodik. A társadalmak működésmódja miatt ugyanakkor igen nehéz és naiv egy értéksemleges, pusztán leíró kategorizációt elképzelni, sőt, talán lehetetlen. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a csoportosításból származó antiszemitizmus, de a gazdasági, politikai vagy éppen csodálattal teli antiszemitizmus is antiszemitizmus.

 

Az antiszemitizmus létrejöttének egyéni okai

Az antiszemitizmus kialakulása mögött talált pszichoanalitikus elméletek nem meglepő módon abból indulnak ki, hogy koragyermekkorban, illetőleg az őstörténetben valami nem működött megfelelően az egyes embereknél, és ennek következtében jelentek/jelenhettek meg a későbbiekben antiszemita cselekedetek, vonások. Akár tömegesen is.

Nyolc hónapos kor körül a kisgyerek már nem csak azt tudja, hogy ki ő és mi a teste része, hanem azt is, hogy ki tartozik a családjához, közvetlen környezetéhez. Aki, vagy ami nem, attól megijed, fél. Ezt nevezi a fejlődéspszichológia szeparációs szorongásának (Cole 2003). Az ismeretlentől tehát félünk, de „saját lelki életünk jelentős része is ismeretlen, idegen: tudattalan-tudatos személyiségünk, önideálunk számára elfogadhatatlan és ezért elfojtott. […] Ezeket a tudatunk számára nem elfogadható ösztönigényeket, indulatokat vetítjük ki, projiciáljuk a másik emberre vagy csoportra, »bűnbakot« keresve és találva” (Pfitzner 1998). Tehát az önmagunkban nem elfogadottat, a jungi árnyékot vetítjük ki a másikra. De Erős szerint itt normál emberi funkciókról van szó. „A projekció, a bűnbakkeresés szinte természetes velejárója a »gyermeki fantáziának«, amelynek révén a kisgyerek a benne munkáló és bűntudatot kiváltó gonosztól úgy próbál megszabadulni, hogy kívülre helyezi azt, ártó szellemekben, szörnyalakokban testesítve meg mindazt, ami számára kínos, kellemetlen, elvetendő.” (Erős 1999)

A család és a szűkebb környezet „segít” megtalálni azokat a csoportokat, akikre ki lehet vetíteni a nem elfogadott én-részeket. Így válhatnak a zsidókból „vetítővásznai a kivetítéseknek”.(Hermann 1990: 117) Ebben az esetben pedig a „család már nem szolgál a morális eligazodás forrásául” (Kernberg 1995: 112), gyengébb lesz a gyerek felettes énje, aminek következtében „belsőleg függővé válik szadisztikus és primitív szuperego-kezdeményektől, s eluralkodnak rajta az impulzív kielégülések”. (Kernberg 1995: 112)

Veszélyes mondatok ezek, hiszen mindennek továbbgondolása azt eredményezi, hogy a felettes énnek megszűnnek korrektív funkciói, „az antiszemita számára a realitásprincípium és ezzel az önreflektív ellenőrzés teljességgel ismeretlenek” (Salzborn 2010: 134), ezek innentől mind a vezető hatáskörébe fognak tartozni. Ennek megfelelően tehát, amikor a nácikat a nürnbergi perek során felelősségre vonták, akkor a ’csak parancs teljesítése’ nem minősülhetett kifogásnak, hiszen „a németek többsége valóban csak a pregenitális felettes énnek engedelmeskedett.” (Salzborn 2010: 135) Antiszemiták esetében tehát a gyermekkori szexuális elfojtások, tabusítások, tiltások felnőttkorra oda vezethetnek, hogy megrekednek az anális és az orális pszichoszexuális fejlődési szakaszaikban. A franciául publikáló Grünberger Béla szerint az antiszemita teljes orális és anális konfliktusát a zsidókra projektálja, miszerint ellenszenvének tárgya önmaga mohó, függő és kútmérgező (ezek utalnak az oralitásra), valamint koszos, büdös és fösvény (ezek pedig az analitásra).

Mindebből az következik, hogy az antiszemita ödipális konfliktusát nem oldja meg, s így nem is alakul ki, nem is alakulhat ki a morális felelősséget diktáló felettes énje. A csoportos illúzióban tehát „minden egyes egyén regrediált énje, ösztön-énje és primitív (preödipális) én-ideálja összeolvad”. (Kernberg 1995: 119) S minthogy a moralitás nem saját, nem interiorizált normarendszer, hanem sokkal inkább – saját kifejezéssel élve – egyfajta felettes ő, ezért mindaz, aminek belülről kellene jönnie, azt az egyén, tudattalan folyamatoknak köszönhetően, a másikra projektálja. A vezetőjére, a hazájára, a nemzetére. Annak reményében, hogy megkap tőle mindent, amit gyermekkorában nem kapott: az összeolvadást az idealizált szoptató anyával. Illetve annak illúziójával (Kernberg 1995). Az antiszemita mindezen folyamatok által tökéletes regresszióba kerül. Narcisztikus sérelmeit tehát úgy próbálja rendbe hozni, hogy magát a csoport-nemzet-anya-illúzióba ringatja. Ez azonban további nehézségeket eredményezhet, hiszen „minél inkább idealizáljuk saját nemzetünket, annál inkább úgy érezzük, hogy kívülről fenyegetnek bennünket”. (Pfitzner 1998) Nem nehéz kitalálni, kikről is lehet szó: a nemzetet nem tisztelő, gyökértelen zsidókról, akiket, mint a tetveket a testnek, ki kell vetnie a nemzetnek.

Pfitzner kimondatlanul is utal Hermann bőrápolásos elképzelésére, mely pedig Didier Anzieu bőr-én analógiájával cseng össze. „A bőrnek, mint fizikai szervnek, a testet fedő kültakarónak, megvan a maga pszichés reprezentációja, a »lelki bőr«”. (Erős 2007: 96) De nem csak az egyénnek, értelemszerűen a csoportnak is kell, hogy legyen bőr-énje, amely – követve az analógiát – ugyancsak különböző fertőzéseknek és veszélyeknek van kitéve. A csoportnak is szüksége lesz tehát bőrápolásra. Kiváló metaforák ezek, mindenki érti őket, hiszen ott vannak valahol a gyermekkori, illetve archaikus fantáziákban. Ide nyúlik vissza, ezt használja (ki) a propaganda is: a féreg, a kígyó, a rovar, a pók, a parazita, melyeket „eltaposás vagy fertőtlenítés útján kell a testről – az egyén testéről és a nemzet testéről – eltávolítani.” (Erős 1999)

Tehát a társas szintű antiszemitizmus az egyes individuumok hasonló gyermekkori traumáinak hasonló szublimációjaként jön létre, alakul ki.

 

Menekülés a szimbolizációba

Metaforák, analógiák, hatalmas magyarázatigény a megértési oldalon. Az antiszemitizmus produkciójában ugyanakkor az okok prózaiak és konkrétak, írja A szimbolikus tevékenység elvesztése a náci gondolkodásban című tanulmányában a francia pszichoanalitikus Janine Chasseguet-Smirgel. „Szemben a testtel és a test egyes részeivel, a vér sosem válik a szimbolizáló tevékenység kiindulási pontjává […] tehát azt mondhatjuk, hogy a vér a szimbolizáció folyamatát gátló tényező. A vér mindig vér.” Jól példázza e sorokat Solymosi Eszter esete (vö. tiszaeszlári vérvád). Így folytatja: „a náci tanok esetében a testtel és a vérrel összefüggésben nem szimbolikus gondolkodásról, hanem konkrét, egydimenziós gondolkodásról kell beszélnünk, mivel nincs többé eltérés a tárgy, az alany vagy éppen a kettő közötti akadály és azok helyettesítői között.” (Chasseguet-Smirgel 1999) Ennek értelmében a zsidók nem olyanok, mint a tetvek, hanem maguk lesznek a tetvek, melyek ellepik az embert, az országot. Minden szó, frázis szó szerint értendő. A Mein Kampfból vett idézetre is igaz ez: „Gyakran mondják, hogy a zsidó is csak egy ember. De ha valaki megerőszakolta az anyádat, mondanád-e róla, hogy ő is csak egy ember?” (Erős 2007: 97) Izgalmas szillogizmus ez, Hitler bizonyára arra gondolt, hogy akkor a zsidó sem ember. Egészen konkrétan. Mert megerőszakolja a Németország-anyát, amivel egyébként a német szeretne újra szimbiózisba kerülni. De mivel a német lelke elzsidósodott, tetvetlenítésre, bőrápolásra van szüksége. Ismét: szó szerint. Az átvitt értelmet, Ödipuszt, regressziót és fixációt csak a magyarázathoz használjuk, hátha úgy könnyebb.

 

A pszichoanalitikus megközelítés társas kritikái

A fenti, az egyén belső működésmódját kiindulási alapként vevő elméletek aligha adnak magyarázatot a jelenség interperszonális, vagy csoportközi vonatkozásaira. Ugyanis még ha személyiségzavarrá, krízissé növi is ki magát a projekció, önmagában ez kevés ahhoz, hogy megmagyarázza az előítéletet, mint társadalmi (!) jelenséget (Erős 1999). Ugyanezt támasztják alá a Social change and prejudice című könyv szerzői, Bruno Bettelheim és Morris Janowitz is, akik úgy vélik, a pszichoanalízis túlzottan redukcionista. Ezt bizonyítandó idézik az erősen egyszerűsítő Joost Meerloo-t, aki szerint „minden háború az egyén belső háborújának dramatizálása, a belső konfliktusainak externalizálása […] Elhalaszthatja a saját konfliktusainak megoldását egészen addig, amíg a külvilág biztosít számára egy izgatóbb érzelmi drámát, amelyben szerepet kaphat.” (Bettelheim és Janowitz 1967: 51) A tipikus pszichoanalitikus megközelítésben tehát, folytatják a szerzők, figyelmen kívül maradnak a szociális, politikai, történeti és gazdasági tényezők. A bűnbakképzés univerzalitását Meerloo azzal magyarázza, hogy egyszer mindannyian csecsemők és gyengék voltunk. Ez a magyarázat azonban figyelmen kívül hagyja azt, hogy ugyan születésünk pillanatában valóban tehetetlenek vagyunk, később azonban, szociális interakciókon keresztül a kezdeti gyengeség megváltozhat. Arról nem is beszélve, hogy azok, akik felnőtt korukban nem előítéletesek, illetve nem hajlamosak a bűnbakképzésre, azok is gyenge és tehetetlen csecsemőként jöttek a világra.

 

Összefoglalás és kétségek

Az a tény, hogy rendre elmarad az antiszemitizmus, mint társas jelenség magyarázata, lehet egyfajta tudatos stratégia is, hiszen ezzel a felelősség mégis visszaszáll az egyénre, ő az antiszemita, nem a légkör, vagy a politika. Az antiszemitizmus ugyanakkor társas jelenség, ha másért nem, hát azért, mert kifelé, interperszonálisan, csoportosan nyilvánul meg. Kialakulásához, és több ezer éves fennmaradásához kevésnek tűnik a regresszióval és a bűntudattal való, az egyéni fejlődésben keresendő magyarázat. Az azonban mindenképpen az elméletek javára írandó, hogy nem foglalkozik a zsidó, mint olyan definiálásával, hiszen az antiszemitizmus oka nem a zsidókban keresendő.

További probléma a kauzalitással kapcsolatos: egyfajta egészen egyszerű logika mentén felépített ok-okozati viszony sejthető, amely a következőképpen hangzik: azért lett antiszemita, mert gyermekkori megoldatlan problémái vannak. De akkor mi van azokkal, akiknek nem voltak, és mégis antiszemiták lettek? És mi van azokkal, akiknek voltak, de mégsem lettek azok? A pszichoanalitikus elméletek mintha azt sejtetnék, hogy a gyermekkori problémákat kollektíven és univerzálisan az antiszemitizmus oldhatja fel, ha meg nem is. Azt azonban nem magyarázzák, hogy az egyéni frusztrációk egyéni megoldásai miért hasonlíthatnak ilyen mértékben egymáshoz.

Végül az antiszemitizmus a hosszú múltja ellenére sem válik legitimmé, elfogadhatóvá. A tudattalan folyamatok és jelenségek túlhangsúlyozása pedig nem indukálja a változás/változtatás lehetőségét. Itt is megjelenik tehát a pszichoanalitikus elmélettel kapcsolatos alapkritika, mely szerint az túl determinisztikus. Nincs mit tenni, még csak nem is kell feltétlenül análisan fixáltnak lenni ahhoz, hogy az ember antiszemita legyen, hiszen az archaikusban már eldőlt minden. Csak bízni tudunk abban, hogy ez nem így van.


Felhasznált irodalom

Auchter, T. (2003) Zur Psychoanalyse des Antisemitismus Előadáskivonat. Elérhető: http://www.aixpaix.de/autoren/auchter/Referat_Auchter_0303.pdf [Letöltve: 2011-03-10].

Bettelheim, B., Janowitz, M. (1967) Social change and prejudice New York, USA, The Free Press.

Chasseguet-Smirgel, J. (1999) A szimbolikus tevékenység elvesztése a náci gondolkodásban. Thalassa, 99/2-3

Cole, M., Cole, S. R. (2003) Fejlődéspszichológia Budapest, Osiris Kiadó.

Erős F. (1999) Kik hallják meg az antiszemitizmus üzenetét? Adalékok az előítéletek szociálpszichológiájához.
Elérhető: http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/soa/eros.htm [Letöltve: 2011-03-10].

Erős F. (2007) Trauma és történelem Budapest, Jószöveg Műhely.

Hermann I. (1990) Az antiszemitizmus lélektana Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft.

Kernberg, O. F. (1995) Tömeglélektan – analitikus szemszögből Thalassa, 6/1-2: 110-129.

Pfitzner R. (1998) Az előítéletek néhány pszichológiai és pszichoanalitikus szempontja Elérhető: http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/soa/pfitzner.htm#6 [Letöltve: 2011-03-10].

Salzborn, S. (2010) Antisemitismus als negative Leitidee der Moderne Frankfurt am Main, Campus Verlag GmbH.

Smith, E. R., Mackie, D. M. (2002) Szociálpszichológia Budapest, Osiris Kiadó.

Žižek, S (2010) Living in the end times London, UK, Verso.

 



[1] A kézirat anyaga 2010. október 2-án, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 17. Konferenciáján hangzott el.

[2] kiemelés tőlem

Címkék:antiszemitizmus, pszichoanalízis

[popup][/popup]