Apa és Weltner Zsuzsi örök szerelme

Idegenek az éjszakában. Strangers in the Night.  

Apa szerette ezt a dalt.

A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is.

Igen, Párizsban ért véget, de 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem, inkább a szegénység és a tisztességes megélhetés határán, apa eladó volt a Párizsi Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem volt könnyű oda bekerülni,  szerette a sportot, a barátaival munka után lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival,  amikor apa segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, azonnal egymásba szerettek, pedig Zsuzsinak volt már vőlegénye, Schwarzer Feri, de abban a pillanatban ez nem számított,  mert egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már csókolóztak is a villamosmegállóban, azután hazakísérte a Krisztina körútra, ahol Zsuzsiék laktak. Nem lehet közöttünk semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak, apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott Zsuzsihoz  Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az  háború, apa már munkaszolgálatos volt, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott választ, 1944. március 19-én aztán Zsuzsi édesapját, Weltner Lajost elvitték a nyilasok,  Éva néni otthon maradt Zsuzsival és Lizával, de akkor már tudták, hogy milyen sors vár rájuk, és azt is tudták, hogy ez ellen a sors ellen nem lehet harcolni.

A háború után apa elment a Krisztina körútra, hogy megtudja, mi történt Zsuzsival, hát ne tudja, Bandikám, mondta nekik a szomszéd, egy idős asszony, aki jól ismerte a Weltner-családot, azon a napon, amikor vitték volna őket a gettóba, Éva néni mérget tett Zsuzsi és Liza kakaójába, inkább a halál, semminthogy az ő gyönyörű lányai a nyilasok kezébe kerüljenek, és ő is öngyilkos lett, ez lett a vége, Bandikám, felelte az asszony, akkor már a konyhában ültek, itt a felszabadulás, de hát ez lett a vége.

Igen, ott volt a felszabadulás, az ország felszabadult, de az emberek, akik ilyen mély sebeket szenvedtek el, nem tudtak felszabadulni. Apa akkor megismerkedett anyámmal, az övék is nagy szerelem volt, de nem akkora, mint Weltner Zsuzsival, volt benne menekülés és vigasztalódás is,  akkor kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek, mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, nem hittek a zsidóságban sem, de valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna.  Meg én is megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na és akkor jött az a meghívás 1964-ben, hogy tartson  előadást Párizsban, a Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis propaganda, elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa szerette Párizst,  pedig soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur hófehér kupoláját,   úgy érezte, hogy álmodik.

Másnap, az előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, és indult volna vissza, a szállodába, egyszercsak ott állt előtte Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába, amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte, hogy semmi sem számít abból, ami volt.

Megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi. Ő volt az.

Apa csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta a fényképét az újságokban, tudta azonnal, hogy ez csak ő lehet, Odze Bandi csak egy van, ő az, akit húsz éve nem látott, elmentek inni egy kávét,  mint két régi ismerős.  Mi történt? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház teraszára, ez volt a Le Bonaparte,

és  akkor Zsuzsi elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, igen, azona napon leültek reggelizni, hármasban, anya megmondta nekik, hogy vége, hogy így nem élhetnek, és hogy igyák csak meg a kakaót, ő is megivott egy pohár likőrt. Vége lesz, gyorsan és fájdalmak nélkül, mert amúgyis vége lenne, csak lassan és fájdalmasan. Zsuzsi azonban szerelmes volt apába, nem akarta, hogy úgy legyen vége az életnek, hogy többé nem ölelkeznek, nem itta meg a kakaót, látta, ahogyan az édesanyja és Liza meghal, és akkor ő menekülni kezdett, egyenesen Elza nénihez menekült, aki nem volt zsidó, aki magához ölelte és megígérte neki, hogy bújtatni fogja. Nem lesz vége, Zsuzsi, bíztatta őt. Nem lesz vége, ne félj.

Zsuzsi azonban félt, szörnyű volt  anya és apa nélkül, néha azt gondolta, hogy mégis legyen inkább vége, csak élt egyik napról a másikra, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik, és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra kérte, hogy legyen a felesége, és Zsuzsi nem tudott erre mit mondani, hiszen végülis az édesanyja mentette meg az életét, és egy éjszaka Imre be is nyitott hozzá, a szobájába, szerelmes vagyok beléd, ezt mondta, de lehet, hogy csak úgy érezte, mert a fiúk a vágyakozást gyakran összekeverik a szerelemmel, de akkor Zsuzsi nem tudott mit mondani, és engedte, hogy Imre levetkőztesse és összeszorított fogakkal, de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, ő tudta, hogy nem volt ez szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más  józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását, lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán Elza néni és családja ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is biztos, hogy mindig több kell ennél,  a megvagyásnál, de nem vagyok boldog, mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most, Zsuzsinak volt két jegye egy Frank Sinatra-hangversenyre, aki akkor a legnagyobb csillagok egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, a koncert előtt még együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, a Hôtel de L’Almában, aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy  mi lesz azután, mert tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez, apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt meg, hiszen ez lett volna a normális, együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték, visszatérés az embertelenségből a romantikába, de szó sem lehetett róla, akkoriban ez lehetetlen volt, de hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen,  de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe jut, minden nap,  és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem, soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is, de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is, meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog. Majdnem filozófia. De nem válasz. Nem volt igazi válasz.

Apa soha nem beszélt nekem a Weltner Zsuzsihoz fűződő szerelméről, úgy szedegettem össze a részleteket sok évvel a halála után. És ez így volt rendjén. De akkor már tudtam, hogy igazi titokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert nem lehet beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan azokban az években szétporladtak a családok. Igen, vannak k dolgok, amikről nem lehet beszélni, éppen elég, ha ezeket a dolgokat átéljük. Ha meg nem tudjuk átélni, úgysem ér semmit az egész.