Andrei Oisteanu: Eugène Ionesco, élet- és halálfélelem között

Írta: Szombat - Rovat: Kultúra-Művészetek

Hogyan emlékezünk meg egy klasszikus íróról? Úgy, hogy fényesre csiszoljuk a sírkövét? Vagy úgy, hogy hamis pátosszal könnyezünk az emlékművénél? Netán úgy, hogy elzengünk néhány agyonhasznált és -koptatott közhelyet? Vagy pedig úgy, hogy megpróbálunk minél többet megtudni az életéről és az életművéről, reményeiről és kiábrándulásairól, esetleges traumáiról és arról, hogyan volt képes leküzdeni őket?

Egy 2003-ban közölt, Szükség van-e még életrajzokra? című programatikus szövegben Mircea Caˇrtaˇrescu, akit indulatba hozott a román írók életrajzának kaptafásítása és meghamisítása, a következőket írta: „A klasszikus irodalomtörténetek nemcsak azért voltak unalmasak és nehezen elviselhetők, mert adatok száraz felsorolásába torkollott, hanem azért is, mert az olvasó úgy érezte, hamisítványt adnak el neki; ez az érzés kísértett egyetemistaként, ahányszor Odobescu olümposzi alkatáról szóló előadást hallgattam (anélkül, hogy az előadó akár egyetlen szót is szólt volna az író morfiumfüggőségéről).”

November 13-án vagy 26-án lesz száz éve, hogy Slatinán megszületett Eugène Ionescu. Ebből az alkalomból közlöm ezt a részletet a Kábítószerek a románoknál. Történelem, vallás és irodalom című könyvből, amely megjelenés előtt áll a Polirom kiadónál.

CIORAN DIAGNÓZISA IONESCÓRÓL

Emil Cioran szerette, ha diagnózist állíthat fel másokról és gyógyíthatja őket. „Mint minden ’igazi’ beteg – jegyzi meg ihletetten Marta Petreu –, [Cioran] elkezdett orvost játszani. Nemcsak magával, másokkal is.” (1). Ami Eugène Ionescót illeti, Cioran diagnózisa a pszichiátria területéhez tartozik: „[Eugène] Tulajdonképpen nagyon boldogtalan, folyton depressziós, elviselhetetlen apátiás rohamok gyötrik”, írja Cioran bukaresti barátjának, Ars¸avir Acteriannak 1979. március 13-án. (2). Eugène Ionesco súlyos depresszión esett át 1967 tavaszán, amikor is Svájcba megy kezelésre. Hogy essen túl rajta, a drámaíró alkoholt fogyaszt, ami természetesen súlyosbítja depresszióját. Nem tudott kitörni ebbôl az ördögi körbôl, ezért Ciorannak telefonál Párizsba, hogy enyhülést találjon. Paradox módon az öngyilkosság legendás ajánlgatója lesz az a pszichiáter, aki a depressziós beteget kezeli.

Hihetetlennek tűnik, amit Cioran 1967 áprilisában jegyez fel a Füzetekbe: „E. hív Luzernből, ahol kezeltetnie kellene magát egy kórházban. Reggel van, 10 óra, és azt mondja, hogy nem bírja tovább, hogy a depressziói egymást érik, s azt kérdezi, én hogy tartom magam életben. Azt felelem, hogy ezt kérdezem én is magamtól, és hogy csodálom magam, amiért még futja a folytatásra. Én viszont nem iszom, s meg is mondtam E-nek, hogy a szesz ördögi, hogy ameddig iszik, nem szabadul a pokolból. (…) E. pontban éjfélkor telefonál Zürichből. Sír, sóhajtozik, szinte nyávog, az este folyamán, mint mondja, megivott egy üveg whiskyt, az öngyilkosság szélén áll, és fél. (…) Könyörgök neki, hogy ne igyon többet, hogy jöjjön el Svájcból, feküdjék be egy párizsi kórházba, ahol meg lehet látogatni. (…) Mondtam neki: muszáj az alkoholról lemondania, azt mondja, hogy nem megy, próbálta és tudja, hogy ő erre nem képes. (…) Mondtam neki, ha nem hagyja abba legalább egy két hétre, akkor elveszett ember. Ma azt mondtam neki: ne igyál, s ha érzed, hogy kívánod az italt, fogj egy imádságos könyvet, mondj el egy imát. Azt mondja, hogy már nem tud imádkozni, hogy régebben próbált, de most képtelen rá. És újra panaszkodik és háborog: Németországban már nem játszanak stb. (…) E. naponta kétszer hív Zürichből. reggel megígéri, hogy nem iszik, este pedig részeg, öngyilkosságról beszél. Én pedig, aki az öngyilkosság védelmére keltem, igyekszem őt megakadályozni abban, hogy megtegye.(3, 210-213.).

Emil Cioran

A drámaíró depressziójának legfontosabb oka az az érzés, hogy már nem játsszák, és hogy dicsôsége lenyugvóban van. Eugène Ionescónak ez az érzése hamis, ha figyelembe vesszük, hogy azokban az években rendkívül sokat játszották a darabjait Európa minden színházában (1964-től kezdődően még a kommunista Romániában is – a Teatrul de Comedie a Rinocéroszokat tűzte műsorára.) De mint tudjuk, egy jelenség érzékelése tökéletesen különbözhet a jelenségtől magától. „Morbid, abszurd, kártékony dicsősége – írja Cioran – semmi egyébre nem volt jó, mint hogy súlyosbítsa állapotát és problémáit. Olyan dicsőség ez, amely az átok álarcát viseli.”

Cioran diagnózisa egy igazi pszichiáter színvonalát üti meg. A dicsőségnek olyan hatása van Eugène Ionescóra, mint egy veszélyes kábítószernek, amely függőséget okoz. Nem más ez, mint egyfajta „ördögi bájital.” Amikor ennek a narkónak az adagja csökken, a drámaíró egy másikkal helyettesíti, az alkohollal, amely azonban még veszedelmesebb.

Amikor ennek a kábítószernek a hatása csökken, a drámaíró egy másikkal, az alkohollal helyettesíti, amely azonban még veszedelmesebb. „A hírnév – írja Cioran a Füzetekben – az ô számára méreg, olyan kábítószer, amelyből csak kellemetlenségei származtak, valódi örömöt azonban nem adott neki: kínszenvedés, büntetés, valóságos agónia, de már nem tudná nélkülözni. (…) A szesz és a hírnév az ördög műve. Nehogy kedvet kapjon az ember az elsőhöz, nehogy a másodikhoz forduljon. Két veszély – egyik sem leselkedik rám, jóllehet fiatalon az elsőhöz nagyon közel jártam.” (3, 212-213.).

Általában tudni lehet Eugène Ionesco alhoholizmusáról. 1966. július 2-án például Cioran „hullarészegen” tér haza egy Ionescóval töltött pantagrueli éjszakai mulatság után. „Elképesztő, mennyit tud enni és inni E[ugène].” – írja Cioran a naplójába. (Füzetek, 3, 212–213.) De vajon teljes mértékben hitelesek-e Cioran naplójegyzetei? Karikatúra jellegű bejegyzések ezek, ami Ionescót illeti. Tudjuk, hogy Emil Cioran túlzott, ha írt, és hogy akkor is túlozhatott, amikor a drámaíró depressziójáról számolt be. „Gondolkodni annyi, mint túlozni” – jegyezte fel a naplójába 1963-ban.* „Kétségkívül túlzok”, írta Ars¸avir Acteriannak egy 1974-ből származó levélben. A Ciorantól származó információkat össze kell hát vetnünk a másoktól származókkal.

„KRIPTOZSIDÓSÁG”

Felbukkan néhány jelzés Eugène Ionescu bukaresti fiatalsága idejéből. Mihail Sebastian például feljegyezte naplójába 1941 februárjában, hogy egy reggel az akkor 31 éves Ionesco „pár koktél után berúgott.” Lelkileg nagyon zavarodottan és „az italtól kábultan” Ionesco bevallotta barátjának, Sebastiannak, hogy anyja „zsidó maradt haláláig, amikor ô, Eugène, saját kezűleg megkeresztelte”. Ionesco úgy beszélt, „mintha könnyíteni akart volna a lelkén, mintha ez lett volna az, ami eddig nyomasztotta, fojtogatta”, írja Sebastian a naplóban. Figyelembe kell vennünk az időpont kontextusát. A jelenet két héttel az 1941. január 21. és 23. közötti legionárius felkelést és bukaresti pogromot követően játszódik, amikor Eugen Ionescu „kriptozsidósága” valóban kellemetlenségeket okozhatott. Az információ nem teljes mértékben releváns, de tünetértékű: amikor lelki zavarokon esett keresztül, Eugen Ionescu úgy próbált túljutni rajtuk, hogy alkoholt ivott.

Hogy Eugène Ionescu esetében súlyos lelki zavarról volt szó, azt Ion Vlasiu szobrász egyik naplóbejegyzése is tanúsítja, amelyet rögtön az 1941 januári legionárius lázadás után írt: „Naponta találkozom Eugennel [Ionescu]. Meg van rémülve. Az anyja zsidó és ez köztudott. Most jobb tyúknak lenni, mint zsidónak. A nacionalizmus kiadja magát. […]. Sajnálom Eugent. Úgy néz rám, mint egy gyermek, aki sárkányt lát feltűnni a láthatáron, mintha azt kérdezné: vajon felfalnak?” (6).

ÖNTUDATLANSÁG

De Ciorannak a hatvanas évekből származó naplóbejegyzései összevethetők azokkal, melyeket maga Eugène Ionesco vetett papírra. Vegyünk egy vallomásos szöveget, a Présent passé, passé présent címűt, melyet Ionesco éppenséggel 1967-ben írt. A drámaíró hol arra panaszkodik, hogy „dicsősége végéhez ért”, hol arra, hogy iszonyúan fáj a feje, miután berúgott, hol arra – még 58 éves sincs! –, hogy teljesen elvesztette a memóriáját az ital miatt: „Amikor sokat iszom, nem emlékszem, mi történt, mit mondtak, mit mondtak nekem, mit csináltam. Másnap mesélik el nekem. Egyetlen emlékem sem marad, csak a fekete lyuk.”(7). Ez egy olyan ember vallomása, aki úgy borzad az öntudatlanságtól, „mint a haláltól”: „Úgy félek a felejtéstől, mint a haláltól. Öntudatlan vagyok. Elveszítem magam. Elidegenedem magamtól.” Mircea Eliade egy közismert tanulmányban értelmezte a „felejtés”, a „részegség” és az „öntudatlanság” mitológiáját és szimbolikáját. (Mythology of Memory and Forgetting, 1963)

Eugène Ionesco

A drámaíró egy másik szövege is beszédes lehet ebből a szempontból, mégpedig az 1967 végén közölt Journal en miettes.* A kötetet az írónak a hatvanas években írt vallomásos lapjai alkotják – az utolsó időszak 1967 nyara. A napló tehát tartalmazza a zürichi klinikára való beutalás epizódját is 1967 áprilisából. Valószínűleg a Zürichi Egyetem világhírű pszichiátriai klinikájáról van szó, ahol C. G. Jung is dolgozott a század elején. „A részegség semmit nem old meg, de a svájci pszichológia sem”, vonja le Ionesco a pesszimista következtetést.

A „világhír” kérdése („részben kellemes, részben elviselhetetlen”) mint a drámaíró depressziójának oka („már nem játsszák a darabjaimat”) ebben az esetben is felmerül: „Éppen most hívott a Comedie Française igazgatója és közölte, hogy érdekli legutóbbi darabom. Milyen kevésre van szükségem, hogy visszaálljon az egyensúlyom a kiegyensúlyozatlanságban.” Ennek ellenére a személyes dicsőség kérdése kevésbé rögeszmés formában jelenik meg Eugène Ionesco naplójában, mint ahogy azt Emil Cioran leírja. A Rinocéroszok szerzôjét nem fenyegeti a veszély, hogy „saját hiúsága marionettfigurája” legyen, ahogy három évtizeddel korábban Pompiliu Constantinescu megjósolta (Eugène Ionescu avagy saját hiúsága marionettfigurája, 1934). Talán csak „egy magányos és szomorú bohóc”, ahogy Michael Finkenthal jellemezte szeretettel: „Szeretett bohócunk, Ionesco” (8).

„IGAZÁN CSAK RÉSZEGEN VOLTAM BOLDOG”

Eugène Ionesco depressziójának valódi oka, egyszerűen szólva és saját kifejezésével „a halálfélelem”. Dilemmák között őrlődve él, „az életfélelem és a halálfélelem között tépelődve.” Paradox módon a halálfélelem öngyilkos gondolatokat szül. Olyan rémület ez, amely valósággal megborzad a halál rejtélyétől; olyan teherről, amely valósággal agyonnyomja: Gérard de Nerval közismert szavával „a melankólia fekete napja” sugározta mélysötétben élni – Nervalt egyébként maga a drámaíró idézi naplójában. „A halálfélelem, az űr iszonya és az élet forró, uralhatatlan, nyomasztó vágya – íme, mi gyötört és gyötör folyamatosan és egyforma intenzitással”, írja Eugène Ionesco. Ionesco melankóliája egybemosódik a képtelenséggel, hogy „elveszettnek [érezze magát] ebben a halálra ítélt világban.” Többek között az alkoholt is gyógyírnak véli a melankólia és a beteges szorongás ellen. Íme, néhány „morzsa” a drámaíró naplójából, amelyben a memória elvesztése révén éri el az „öntudatlanság” állapotát, a memória elvesztését pedig az alkoholmámor biztosítja:

„Nem tudtam, hogy lehetnék öntudatlan. Hogy öntudatlan legyek, nemcsak saját halálomról kellett volna elfeledkeznem, hanem arról is, hogy azok is meghalnak, akiket szeretünk s a világ is elpusztul. A vég gondolata megrémít, eszemet vesztem tple. Igazán csak részegen voltam boldog. Sajnos, az alkohol kikapcsolja a memóriát, így csak néhány ködös emléket őriztem meg az eufória állapotából.” Vagy: „Kizárólag részegen voltam boldog. Sajnos, másnapra majdnem mindent elfelejtettem, fogalmam sem volt, miből állt össze az a fajta boldogság.” Vagy: „Ez az iszonyú félelem, ez a pánik. Ahogy leszáll az éjszaka, rám tör. Vágyom a magányra, s nem bírom elviselni. […] Hiányzik az ital. Egyetlen pohár elegendő, hogy a félelem eltűnjön.” (9, 19., 41-42., 60., 75., 102-103., 110., 132.).

Az utolsó passzus, melyet egy svájci pszichiátriai klinikán vetett papírra, mintha George Bacovia köpenyéből bújt volna elő: „Magány, magány, magány… / Hogy esik, úristen. / Csak még egy… még egy pohár / Ó, lélekhalál! – Gyéren, 1906). Valójában azonban nem kell túlságosan távoli helyeken keresgélnünk. Ionesco saját darabjaiban diagnosztizálja önmagát. A Rinocéroszok néhány replikája többet mond a szerzőről, mint egy egész pszichiátriai beteglap. Az 1959-ben közölt drámának Berenger a főszereplője – a drámaíró alteregója:

„JEAN: Lám, mire visz az ital! Nem ura a mozdulatainak. Már nincs erô a kezében, szorong, kimerült. A tulajdon sírját ássa, kedves barátom. Vesztébe rohan.
BERENGER: Nem vagyok én úgy oda az italért. Csak hát ital nélkül mégse megy. Valahogy félek… Hát iszom, hogy ne féljek úgy.
JEAN: Mitől fél?
BERENGER: Nem is tudom. Nehéz ezt a szorongást kifejezni… Valahogy rosszul érzem magam a bőrömben, az emberek közt, hát föl-fölhajtok egy pohárkával. Ez megnyugtat, elzsongít…
JEAN: Bezsong, mi?
BERENGER: Fáradt vagyok. Évek óta fáradt. Alig bírom cipelni a saját testemet is…
JEAN: Neuraszténia! Az alkoholista melankóliája…” (10).

„INJEKCIÓK, AMELYEK VÉGEZNEK A SZORONGÁSSAL”

Nehéz elhinni, hogy Eugène Ionescót, aki depresszióval küszködött, s akit beutaltak néhány pszichiátriára, nem kezelték pszichoaktív gyógyszerekkel. Mint már említettük, Emil Cioran 1964 áprilisában feljegyezte naplójában, hogy barátja, „X” (nagyon valószínű, hogy Eugène Ionesco, akit úgy óvott, hogy nem nevezte meg) „egyre csak zuhan” s arra panaszkodik, hogy egy pszichiáter „olyan nyugtatókat írt fel neki, amelyek euforikus állapotot okoznak, aztán meg depressziós rohamokat.” Cioran azt válaszolta neki, hogy a nyugtatók („a megvásárolt boldogság”) „egy garast sem érnek” és hogy egy pszichiáternek „soha nem sikerül” meggyógyítania. (4, 245.).

Nyilvánvaló, hogy Cioran zsigerileg gyűlölte a pszichiátriai klinikákat és a „szánalmas doktorokat”, akik a folyosókon kísértettek. Nem így Eugène Ionesco. Egy ilyen helyre szóló beutaló olyan volt számára, akár egy olyan területre való kellemes távozás, ahol úgy érezte magát, mint akit minden felelősség alól felmentettek. „Szeretném, ha egész életemet egy klinikán tölteném – írja a drámaíró –, egy világos, tiszta klinikai szobában. Ha már úgyis börtönben élünk, szeretném, ha ezt választhatnám.” A pszichiátria atyjáról írt dicséret maga is tünetértékű. Eugène Ionesco számára Sigmund Freud „egy másik jelentős zsidó”, „egy jelentős rabbi, aki a rabbik legtisztább hagyományát folytatja”, egy „lélekgyógyász”, aki „a gyűlöletet akarta kiűzni az emberből” (9, 96., 100.).

De milyen „nyugtatókról” lehet szó Ionesco esetében? Milyen pszichoaktív gyógyszereket írtak fel neki? Egyes adatok a drámaíró „onirikus naplójából” származnak. Az időszakból (a hatvanas évek közepéről) származik egy álom; ebben az időszakban Eugène Ionescót egy pszichiátriára utalták be és panaszkodott, hogy hiányzik az alkohol, amellyel enyhíthetné a szorongás okozta traumáit. Álmában Eugène Ionesco egy kocsmában van, ahol is kér „valamit inni”. „Nem adhatok önnek italt – mondja az álombeli kocsmáros –, csak ha megmutatja az épelméjűségi bizonylatot. […] Úgy tűnik, ön őrült, injekciót kapott, kábítószerezett.” „Azokat az injekciókat egy orvos adta be nekem – magyarázza Eugène Ionesco álmában –, hogy végezzen a szorongással.” De nem sikerül meggyőznie az álombeli csapost, úgyhogy egy másik kocsmába megy, ahol ugyanazt rendeli: italt. „Hiába várok, egyre csak várok s az álom ebben a várakozásban ér véget.” Reggel a drámaíró beszámol fentebb összefoglalt álmáról a pszichiáternek a klinikában, ahova beutalták (nagy valószínűséggel annak, aki felírta „a kábítószereket”). Mélységesen elégedetlen a pszichiáter adta vulgárfreudista magyarázattal és arra a következtetésre jut, hogy álmai nem mások, mint a valóság nagyon közvetlen, szublimálatlan reflexiói. Ilyen körülmények között nem túlzás arra gyanakodnunk, hogy Eugène Ionescónak valóban pszichoaktív injekciókat írtak fel, amelyeknek, mint ô maga mondja, az volt a feladata, hogy „végezzenek a szorongással”. (9, 64-65.).

„AZ EUFÓRIÁT BIZTOSÍTÓ GYÓGYSZEREK UTÁNI VÁGY

Egy nemrég közölt visszaemlékezésében, amelyet az író és pszichiáter Ion Vianu az Eugène Ionescóval való barátságának szentelt, a szerző a drámaíró „folyamatosan sebzett érzékenységéről” beszél, azokról „az igyekezetekről, amelyeket azért tett, hogy óvja magát: álmodás révén, de úgy is, hogy mesterséges édenekhez folyamodott. Azt hiszem, ez volt az ő alapvető pszichológiai mechanizmusa.” (11). Valahol a Foszlánynaplóban, amelyet 1967-ig vezetett, Ionesco a következőket jegyzi fel arról, hogyan érzékeli saját testét: „Soha nem éreztem jól magam a bőrömben. Innen az eufóriát biztosító gyógyszerek és az ital utáni vágy…” Ismét megkérdezhetjük: milyen „eufóriát biztosító gyógyszerekről”, „kezelésekről”, „injekciókról” és „kábítószerekről” is lenne szó? Az alkoholon kívül milyen „mesterséges édenekről” beszél Ion Vianu? Eugène Ionesco diszkrét volt ebben a kérdésben.

Mégis létezik egy passzus, amely ha részlegesen is, elárulja a naplóírót. „Eufórikus” állapotokról ír, de nem a lélek folyamatos ingadozásától eufória és szorongás között, hanem „más kezelések” következtében, amelyek „méregtelenítik [lelkileg].” Íme, a teljes részlet: „Olykor bizonyos eufóriát [érzek]. Minek köszönhetően? A magánynak, a szigorú diétának és más kezeléseknek, amelyek a méregtelenítést biztosítják? Azért, mert úgy méregtelenítem magam, hogy megírom a traumáimat s így kihajítom őket magamból? Vagy egyszerűen az isidon hatása ez, amelyet már vagy tíz napja szedek, s amelynek a hatása, úgy látszik, kezd érződni? Ezzel együtt az éjjel, tegnap este és ma reggel teljesen magam alatt voltam, a kétségbeesés mélyén. Úgy tűnik, a zürichi rossz szél okoz ilyen depressziókat; bizonyára léteznek eufórikus szelek is.” (9, 36., 83.).

Nem létezik olyan gyógyszer, amelyet Isidonnak hívnak. Eugène Ionesco (vagy aki begépelte a naplóját) helytelenül írta le a gyógyszer nevét. Valójában az Insidonról van szó – a német gyógyszeripar termékéről, amelynek az a feladata, hogy az alattomos betegségeket gyógyítsa (innen az orvosság neve is),* amelyek tünetek nélkül jelentkeznek, a Generalized Anxiety Disorder (GAD) kategóriájú betegségekhez tartoznak, mint a melankólia. Ennek a szorongásoldó készítménynek a másik neve Opipramol. Azért ez a neve, mert opioid. Gyógyszerészeti értelemben nem olyan gyógyszer, amely ópiumot tartalmaz vagy abból származik (más szóval, nem ópiumkészítmény, nem is opiaceum), hanem egy szintetikus narkotikum, amelynek a hatása olyan, mint egy ópiumkészítményé.

MÛVÉSZETTERÁPIA

Mint már láttuk, Eugène Ionesco állapota 12 év múlva, a hetvenes évekre sem javult. Eugen „nagyon boldogtalan” – írja Emil Cioran Ars¸avir Acteriannak 1979-ben –, „folyamatosan depresszió gyötri.” Nyilvánvaló, hogy Ionesco esetében olyan depresszióról volt szó, amely irodalmi kreativitásra ösztönözte. „Mindent, amit írtam – vallotta be Ion Vianunak a drámaíró – a depressziós rohamok közben álmodtam és akkor véglegesítettem, amikor kigyógyultam.” „Ennek kapcsán – fejtegeti Ion Vianu – beszélhetnénk a depresszió ama funkciójáról, hogy tudatalatti tartalmak szabadulnak fel általa, amelyek azokban az időszakokban kapnak formát és rendeződnek, amikor a józanság és az egészség kerekedik felül. Ennek a pulzáló rendszernek a működése, amelyben a szenvedés és az energia váltakozik és kiegészíti egymást, nyilvánvaló Ionescónál.” (11). „Miért vagy te vidám, holott szomorú szövegeket írsz – kérdezte Ionesco Ciorantól – és én miért vagyok szomorú, holott én meg vidám darabokat írok?”

Öregkorában, 1980 és 1988 között Eugène Ionescót két svájci műgyűjtő, Franz Larese és Jürg Janett meghívta, hogy St. Gallenben, egy Zürichtől keletre fekvő városkában töltse a nyarat. Ott, egy műteremben, amelyet biztosítottak a számára, Ionesco művészetterápiai üléseken vett részt (elvonókúrán?), ahogy a két műgyűjtő elárulta. Nemhivatalos művészetterápiai ülésekről volt szó, mint Ion Vianu pontosít, aki meglátogatta a drámaírót azokban az években St. Gallenben és látta festeni a műteremben. Ennek a pszichiátriai diagnosztizáló és kezelő módszernek sikere volt a korban, főleg Svájcban, C. G. Jung hazájában.

A St. Gallen-i alapítvány, a Larese und Janett Stiftung birtokában több alkotás (metszet és fedőfesték) maradt fenn Eugène Ionescótól. 2003-ban ezeket részben a bázeli Szépművészeti Múzeumnak, részben a bukaresti New Europe College-nek adományozták. Ezek a meglepő képek, amelyeket Eugène Ionesco a nyolcvanas években festett, a NEC bukaresti székhelyén, a Plantelor utca 21. szám alatt láthatók. Köszönöm Andrei Ples¸unak, a NEC rektorának, hogy ezeknek az értékes információknak a birtokába juttatott.

Demény Péter fordítása

Jegyzetek
1) Marta Petreu: Despre bolile filosofilor. Cioran. (Filozófusok betegségeirôl. Cioran.) Polirom, Ias¸i 2008, 105.
2) Emil Cioran: Scrisori caˇtre cei de-acasaˇ. (Levelek az otthoniakhoz). Dan C. Mihaˇilescu kiadása. Humanitas, Buk. 2004, 221., 236.
3) Emil Cioran, Caiete II., 1966-1968. (Füzetek II.). Humanitas, Buk. 2001.
4) Emil Cioran, Caiete I, 1957-1965. (Füzetek I.) Humanitas, Buk. 1999.
5) Mihail Sebastian: Napló 1935–1944. Vallasek Júlia fordítása. Koinónia, Kvár 2009.
351–352.
6) Ion Vlasiu, În spat¸iu s¸i timp. Pagini de jurnal. (Térben és idôben. Naplójegyzetek). Dacia, Kvár 1970. 165.
7) Eugène Ionesco, Prezent trecut, trecut prezent. (Elmúlt jelen, jelen levô múlt). Humanitas, Buk. 2003. 32., 102., 124., 159.
8) William Kluback & Michael Finkenthal, Clownul în agora. Convorbiri despre Eugen Ionescu. (Bohóc az agorán. Beszélgetések Eugen Ionescuról.) Universalia, Buk. 1998. 90., 148.
9) Eugène Ionesco, Jurnal în faˇrâme (Napló, foszlányokban) Humanitas, Buk. 1992.
10) Rinocéroszok. Mészöly Dezsô fordítása. Eugène Ionesco drámái. Európa, Bp. 1990. 346.
11) Ion Vianu, „Ionesco, as¸a cum l-am cunoscut” (Ionesco, amilyennek én ismertem). „22”, Buk. 2009/48-as szám, nov. 24–30., 14-15.

Glosszárium
Bacovia, George – román költő (1881–1957), az egzisztenciális bánat megverselője, líráját a Baudelaire-éhez szokták hasonlítani. Versei magyarul Kiss Jenő fordításában jelentek meg: Lila alkonyat. Kiss Jenő fordításai. Irodalmi Könyvkiadó, Buk. 1961. A világhálón: http://mek.niif.hu/02200/02203/html/index.htm.

Caˇrtaˇrescu, Mircea – Romániában és külföldön az egyik legismertebb román író, hazájában rangos publicistaként is tudnak róla. 1956-ban született Bukarestben. Magyarul megjelent kötetei: Sóvárgás (novellák, Csiki László ford., Jelenkor, Pécs 1997), Vakvilág. A bal szárny (trilógia, I. kötet, Csiki László ford., uo. 2000), Lulu (regény, Lövétei Lázár László ford., Gondolat,
Bp. 2004), Miért szeretjük a nőket? (novellák, Koszta Gabriella ford., uo. 2007).

Constantinescu, Pompiliu – román irodalomtörténész és kritikus, 1901 és 1946 között élt.

Odobescu, Alexandru – 1834 és 1895 között élt román író. Leghíresebb műve a Pseudo-Kynegetikos, amely magyarul is megjelent 1984-ben a kolozsvári Dacia kiadónál, Tátrai Barna fordításában. Ois¸teanut és Caˇrtaˇrescut itt nyilván az a jelenség dühíti, amely a magyar irodalmi közgondolkodásból is annyira ismert, s amelynek lényegét abban az axiómában lehetne összefoglalni, hogy egy jelentős alkotónak nincsenek sem hibái, sem bűnei.

Petreu, Marta (1955) – kolozsvári költő és szellemtörténész. Igazán figyelemreméltóak azok a kötetei, amelyeket az ún. ’27-es nemzedék tagjainak szentelt, elsősorban is Ionescónak és Ciorannak. Legutóbb az a könyve vert fel nagy port, amelyben e nemzedék mestere és megkísértôje, Nae Ionescu filozófiaprofesszor, illetve Mihail Sebastian közötti viszonyt vizsgálja: Diavolul s¸i ucenicul saˇu – Nae Ionescu s¸i Mihail Sebastian (A Sátán és tanítványa: Nae Ionescu és Mihail Sebastian). Polirom, Ias¸i 2009. Többek között a „Professzor”-nak nevezett Nae Ionescu hatására lett a szélsőjobboldali Vasgárda szimpatizánsa vagy keringett bolygóként az alakulat körül Emil Cioran, Mircea Eliade, Constantin Noica filozófus és Marta Petreu szerint Mihail Sebastian is. Sebastian, Mihail – 1907-ben, Braˇilán született Iosif Hechter néven, regényeket és drámákat írt, a korban elismert publicista volt, Mircea Eliade, Eugen Ionescu és a jelentős román prózaíró, Camil Petrescu barátja. 1945-ben halt meg, autóbalesetben. Neve minden bizonnyal naplójának köszönhetően marad fenn, amely 1995-ben látott napvilágot a Humanitasnál s amely tavaly jelent meg magyarul Vallasek Júlia fordításában és Szilágyi Júlia előszavával a kolozsvári Koinóniánál.

Vianu, Ion – író és pszichiáter, az egyik legjelentősebb román irodalomtörténész és esztéta, Tudor Vianu fia. 1934-ben született Bukarestben és 1977-ben Svájcba emigrált.

* Magyarul a Füzetekből csak egy válogatás jelent meg Réz Pál fordításában (Európa, Bp. 1999). Az Ois¸teanu idézte passzusokból egyetlenegyet találtam meg, a gondolkodásról szóló aforizmát. A többi lefordításához a francia változattal való összevetést követően Horváth Andor nyújtott segítséget, akinek itt köszönöm meg ezt a gesztust. – A fordító.
* A két napló címe magyarul: Elmúlt jelen,
jelenlevő múlt, illetve Napló foszlányokban.
– A fordító.
* ’Insidious’ = álnok, fondorkodó, leselkedő,
ravasz (lat.) – A fordító

[popup][/popup]