Alpenjäger tábor Hetilap

Írta: Benedek István Gábor - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az „Alpenjäger tábor Hetilap” stenciles orgánum volt. Az éppen hogy felszabadult ausztriai Wels lágerében adta ki két korábbi fogoly: Láng György és Ádám István.

Print

A Magyarországról a Harmadik Birodalomba hurcolt zsidó deportáltaknak, a sok száz koncentrációs tábor foglyainak aligha lehetett nagyobb öröme annál, minthogy életben maradtak! Az éhség, a betegségek, a gyász és a szörnyűséges emlékek után áthatotta őket a remény, hogy a szabadságot jelentő angol, amerikai és szovjet katonák talán magukkal hozták a lelki-testi gyógyulást is.

Ahogy a nácik foglyai felocsúdtak, jószerivel azonnal szervezkedni kezdtek: miként és hogyan tudnának hazatérni. A mintát a franciák, a hollandok, a belgák adták; értük ugyanis a kormányuk vonatot, teherautókat küldött, és orvosi felügyelettel, gondoskodással hazavezették őket.

A magyar zsidókért senki nem vezényelt ki senkit. Pedig az ő elhurcoltatásukat – rámpa, vetkőzés, gázkamra, krematórium – a királyi magyar állam, a nácik segítségével, gondosan és hibátlan pontossággal megszervezte. Mozgósította a teljes közigazgatást, a vasutasokat, a csendőrséget, a maguk számára az egészségügyi szolgálatot, megszervezte a vagyonok diadalmas elkobzását – értsed – elrablását. Csak éppen e kormányoknak arra nem telt, hogy a gyilkos szándékú végjátszmát tisztességesen befejezzék (Ezt – mármint a gépesített tömegmészárlást – a magyarok különben is a náci testvérekre hagyták).

Tény, hogy a haláltáborok megmenekült, felszabadult lakóit a győztes nagyhatalmak -központi döntés alapján – egy darabig békén hagyták. Etették, simogatták, itatták, gyógyszerelték, kényeztették őket.

Aztán jött a hír, az első hír: július első felében megkezdik a welsi láger kiürítését. A búcsú előtt általános nyugtalanság vett erőt a deportáltakon.

Wels a Duna tágabban értelmezett nyomvonalán fekszik. Gyönyörű táj, derűs dombok, öröm minden perc, amit békében itt tölthet az ember. A lágerek náci birodalmi főparancsnokát természetesen nem esztétikai szempontok vezérelték, amikor a gyönyörű helyet a tábor számára kijelölték. Valaha az osztrák császári katonai szakemberek építettek itt laktanyát, börtönt, mindenesetre könnyen őrizhető, védhető bázist. Miután a várost még a római birodalmi időkben kezdték építeni, az ősi falakat, az utcák képét, az antik hangulatot megőrizték. Ma a környék szelíd dombjain mindenesetre kirándulásra alkalmas, vonzó területek találhatók.

A második világháborúban Welsben nagy és kiterjedt zsidó koncentrációs tábor létesült. Magyarország és Csehország közelsége eleve kínálta az ötletet: zsidó foglyokat helyezzenek el a barakkokban. A szükség azért úgy hozta, hogy a végén, Európa nyugati területeiről is, itt kötöttek ki a nácik által üldözött nem kívánatos elemek: zsidók, kommunisták, fegyveres ellenállók, dezertálók. Itt nem működött gázkamra. Aki megbetegedett, az éhen halt – mondták.

Wels – Auschwitzhoz, Bergen Belsenhez, Majdenekhez, Treblinkához képest mindenesetre békés tábor volt. A tífusz azért gazdagon aratott; a legmodernebb gyógyszer az elkülönítés, a karantén volt – patika nélkül.

A közelgő felszabadulásnak azért volt valami látható jele. A legfőbb Wermacht, SS és Gestapo parancsnokok, a katonai középvezetők, a politikai és büntető kommandók tagjai mindenesetre egyetlen éjszaka alatt leléptek. Hogy hová mentek? Civil ruhában nyilván felszívódtak, semmivé lettek. Alighanem rövid időre, mert azért a győztes hatalmak nyomozó szervei Welsben is éberek voltak és felderítő apparátusuk szigorúan következetes. Azért akadt néhány ember, nyilván fiatalok, életerősek, tehetségesek, akiket fűtött – immár szabadon – a tenni akarás csodája. Akik érezték, hogy a kerítések lebontásával az ő számukra is eljött az új élettel együtt járó személyes kibontakozást. Ilyen fiatalember volt Láng György, leendő zeneszerző és leendő zenei regényíró, továbbá Ádám István, akiről – sajnos – egyelőre a nevén kívül nem tudtunk semmi többet. Talán, ha ez az emlékező írás megjelenik, akad valaki, aki megírja nekünk, hogy ki is volt ő, hol tanult és a szabadság kincseivel, később, mivé kívánta képezni magát.

Nem tudjuk azt sem, hogy hőseink mit tettek annak érdekében, hogy engedélyt kérjenek (és azt aztán meg is kapják!), hiszen az angol-amerikai felszabadító csapattest irányítói már 1945. kora nyarán hozzájárultak egy informatív tájékoztató bulletin megjelenéséhez.

Főmunkatárs: Láng György és Ádám István. Semmi több.

Az „Alpenjäger tábor Hetilap” néven napvilágot látott újság stenciles orgánum volt. Mi kellett egy ilyen „harsona” megjelenéséhez? Először is hatósági engedély, hiszen ne feledjük, még háború van, ahol lőnek. Ebben az esetben pedig, egy nyomdai termék megjelentetéséhez a hadsereg hozzájárulása szükséges. És főleg a bizalom. Láng és Ádám, vagyis értelemszerűen az, hogy ez a két lelkes fiatalember bebizonyíthassa magáról: ők igenis alkalmasak arra, hogy a lágert felszabadító katonai erő szándékaival – maguk a felszabadítottak, eszmeileg, emberi és lelki igyekezetükkel tökéletesen egyetértsenek.

A felszabadítók barátságosak voltak és segítőkészek. Persze, ehhez hozzájárult az angolok és az amerikaiak kiérlelt demokrácia fogalma, a sajtó szerepének szabad és elegáns felfogása, ami nem volt azonos a Horthy-rendszerben kialakult durva gyakorlattal, amiről azért a két főmunkatársnak már lehetett némi fogalma.

Aztán az újsághoz pénz is kellett. Nyomdagép, papír, festék. Egy okos katonai parancsnoknak ugyanis nemcsak a győzelemre kell koncentrálnia, hanem arra is, hogy mibe kerül a puskapor, a töltényhüvely, sőt – az igazán okos vezetőnek netalán azt se szabad elfelejtenie, mibe kerül majd a romok helyreállítása. (Bár ez a szempont a német és a magyar hadsereg számára sosem volt kérdés). Az Alpenjäger esetében az olvasók emberi közérzete mindig is számított, sőt a volt zsidó rabok esetében ez a szempont igencsak fontos volt.

A felszabadulás pillanatától az idehurcoltak közérzete gyökeresen megváltozott. Az éhség rémülete éppúgy elmúlt belőlük, mint az örökös halálfélelem. Az a jéghideg görcs a gyomorban, a gyenge pára a homlok sápadt és remegő bőrén talán már soha nem tér vissza. Ne is térjen.

Lám, a szabadság boldog tudata már befészkelte magát a hajdani muszosok minden sejtjébe. Az indulatos kék harag, a mély gyűlölet is oldódott az angol-amerikai fogságba került egyetlen idekeveredett magyar katonatiszttel szemben is. Lényegében senki nem tudta, hogyan és miként sodródott ide. Azt mindenesetre felfogta, hogy jobb, ha békén marad, hiszen már nem védi meg a szövetségesek által tökéletesen szétvert magyar királyi hadsereg, a magát feltétel nélkül megadó náci Németország. Vagyis elfogadja az angolok invitálását és bevonul a zsidók lágerébe, és tudomásul veszi, hogy ettől kezdve helyesebb, ha hadifogolynak tekinti magát. Attól nem kellett tartani, hogy a tegnapi páriák a kiszolgáltatott , megkínzott, megalázott, életükben fenyegetett zsidó munkaszolgálatosok megtámadják az ezredest, bosszút állnak rajta az éhezésért, a kikötésekért, a tetvekért, sokak fagyhaláláért. Ne titkoljuk: a bosszúnak a jogos felháborodásnak, az erőszaknak, a megtorlásnak azért lehetett volna jogosultsága. Aligha akadna bíróság, amelyik feltárva a történelmi helyzetet, a társadalmi előzményeket, gondosan mérlegelve az eseményeket, ne fogadná el a haragnak, a megtorlásnak ezt a mégoly durva fokát…

Tisztelt Bíróság! Az események elemzéséből azért hiányzik valami. A zsidó morális nevelés, az iskolai etikai oktatás és a zsidó hit és vallási hagyomány sok évszázados, sőt évezredes gyakorlata. Kivétel természetesen mindig van, de általánosságban azért elmondható, hogy a zsidó emberi viselkedésből lényegében kiesik az erőszak bármely formája, a bosszúállás kegyetlen megnyilatkozása.

Hiszen a civilizáció maga is ezt jelenti, hogy a konfliktusokat jobb bíróság előtt rendezni. Tisztázni, amikor tanuk igazolják, vagy cáfolják a vád állításait, és hivatott ügyvédek igazodnak el a tények szövevényében, hogy a végén megszülessen az elfogadható bírói ítélet, lehetőleg lenyugodott békeidőben.

Nyár közepén az Alpenjäger táborlap szerkesztői már az elköszönő utolsó újság kiadására készültek. A láger ugyan magyar anyanyelvű, de értelemszerűen amerikai állampolgárságú zsidó katonai parancsnoka is éppen megírta elköszönő levelét a „fiúkhoz” – vetette papírra Auspitz Ignác. „Fiúk! A Jóisten áldjon meg benneteket!” – írta.

Búcsúzóul néhány fontos hírt azért közölt. Például, hogy „Imrédy Bélát, az angolszász katonák Ausztriában elfogták, és a londoni rádió jelentése szerint, rövidesen a brit fővárosba viszik. Imrédy volt a magyar zsidók egyik legnagyobb háborús gonosztevője.”

A Welsből haza induló volt munkaszolgálatosok azt is megtudták: a „német és magyar fasisztákat a szomszédos Csehszlovákia területéről kitelepítik.” És hogy a müncheni Barna Házban megtalálták valamennyi osztrák náci kartotékját. Az sem volt afféle szürke hír, hogy a szövetségesek, az SS-szervezetek minden tagját, kivétel nélkül háborús bűnösnek nyilvánították. Továbbá Pavelic, volt horvát államfőt Zágrábban halálra ítélték.

Jóllehet ezek napi gyorshírek voltak, miként az is, hogy a rövidesen hazaérkező deportáltakat a piacon, a boltokban vajon milyen kiskereskedelmi árak várják? Egy korsó sör 8 pengő, egy méter kreppdesin textília 190 pengő, egy kiló hal 200 pengő. Érdekes figyelmeztetésnek tűnhet, fel, hogy a hazaérkező „muszosok” a presszókban aligha várhatnak babkávéból pörkölt feketét, mert a csészékben különféle anyagokkal kevert, műrostos, hamis, cukorral elegyített, de legalább meleg italt várhatnak…

**

            A lágerújság fontos dokumentuma a háború utáni, felszabadult életnek. Az igyekezet, hogy a hajdani rabok, a deportáltak egyáltalán hírt adjanak magukról, mindenképpen fontos tárgyi bizonyíték. „Vagyunk, létezünk!” – érezzük a diadalmas hangot a sárguló lapokról. Mert ez a legfontosabb üzenet, a tartalom szofisztikáltsága, választékossága, ugyanis mindenképpen másodlagosnak tekinthető. A zsidók elhurcoltatása, megkínoztatása, az éhezés, a halottak ép ésszel fel nem fogható magas száma olyan döbbenetes és szörnyűséges, hogy jobb minél előbb elfeledkezni az egészről. Tudjuk, ez úgy sem megy könnyen és nem is szabad, hogy így legyen, hiszen később majd újra visszajön mindaz, ami egyszer már megesett, de addig is legyen egy kis csönd és nyugalom.

**

Láng György író és zeneszerző teljes és sikeres sorsot tudhatott maga mögött a holokauszt után. A Zeneakadémián Kodály és Bartók tanítványa volt.

Jelentős művét, a Concerto Ebraicot többször bemutatták. Önkéntelenül merült fel a gondolat e méltató sorok írójában, hogy talán fontos volna az Alpenjäger hetilap fakszimile kiadását esetleg újra megjelentetni. A vállalkozás már most sem volna teljes, hiszen az idő a fellelhető számokat máris megrostálta… E vállalkozásnak elsősorban históriai feladata volna, és semmiképpen nem stilisztikai idézőjel.

Sok idő eltelt a welsi lágerújság megjelenése óta. Maradjon meg számunkra értékes kincsnek a megmaradt jó néhány stencilezett oldal, és emlékeztünk a kollégákra, mint hősökre, akik átvészelték a nagyon nehéz időket csak azért, hogy fölmutassák az emberi humanizmus példáját: az alkotás szépségét és apoteózisát.

Print

támogatás

Címkék:Alpenjäger tábor Hetilap