Áldás és átok – Emlékmentés a Partiumból    

Én már csak a fiát, az idős korában is népszerű és keresett gyermekorvost ismerhettem személyesen az ötvenes-hatvanas években, akit kis páciensei szeretetből Bandika bácsinak becéztek, és ő ezt szelíden viselte, de a nagyváradi zsidóság tudatában afféle csodarabbiként élt tovább édesapja – Kecskeméti Lipót (1865-1938) – emléke, aki 1890-től haláláig állott a „Körös-parti Párizs” hitközségének élén.

A lexikonok viszont sokféle tehetségét méltatják hűvös objektivitással: irodalom- és vallástörténész, műfordító, biblia-kutató volt egy személyben, emellett kiváló szónok, a magyar nyelv valóságos művésze. Liberális módon ellenzett bármiféle vallási elzárkózást és ebben a haladó magatartásban saját maga mutatott jó példát. Irodalomkedvelők, amatőr irodalmárok – tanárok, ügyvédek, tisztviselők, birtokosok és újságírók mellett ő is tagja volt az 1892-ben alapított Szigligeti Társaságnak, amelyet a város nagy szülöttjéről neveztek el, és időnként felolvasásokat, irodalmi esteket rendeztek.

Első kötetének („Versek”) sikere után Ady 1900 nyarán folyamodott hozzájuk 50 forintos segélyért, második kötetének („Még egyszer”) kiadásához, amit meg is kapott és egyben felvették tagjaik közé. A román fennhatóság idején még szélesebb körben vállalták fel a kisebbségi magyar kultúra ápolását matinékkal, tudományt népszerűsítő előadásokkal vagy évkönyvek kiadásával. Kecskeméti nyitottságára jellemző, hogy szívesen vállalt fellépést más felekezeteknél, így például a budapesti unitáriusoknál, amelyet Ady Endre is meghallgatott, utána gratulált neki, és erről cikkben is beszámolt a Budapesti Napló 1903. december 3-i számában, „Rabbi a keresztyén templomban” címmel, „(a-y)” szignóval.

Trianon után egy fél évtizedig a nagyváradi állami fő reáliskola még magyar tannyelvvel működhetett, de azután bezárták és kizárólag románul folytatódott. A szélnek eresztett tanárokból és diákokból 1929 őszén megindította a zsidó gimnáziumot, és oktatási helyet úgy teremtett, hogy közösségi gyűjtésbe fogott, és a befolyt összegből a korábbi épületre ráhúztak egy egész emeletet, majd működési engedélyt is szerzett. A Független Újság korabeli beszámolója szerint az akkori román oktatási miniszter számon is kérte rajta szolidaritását a magyarsággal, mire ő így válaszolt: „A magyarság mellett voltam jó sorsában. Most, balsorsában ne tartsak ki oldalán? Én elismerem az új helyzetet, de ha máról holnapra más lennék és megtagadnám a magyar közösséget, Önök vetnének meg engem és vádolnának opportunizmussal!” Halála után a hálás utókor róla nevezte el az intézményt: „Kecskeméti Lipót Izraelita Líceum”.

Kezdettől fogva a középkori héber versírókért rajongott, akiktől lefordított egy kötetnyit „Zsidó költőkből” címmel, és a könyv 1887-ben jelent meg Budapesten. Ugyanitt ugyanebből doktorált, és a következő évben publikálta is „Pokol a középkori zsidó költészetben” témájú disszertációját. Érdekes problémákat vetett fel judaisztikai műveiben, mint a Budapesten megjelent „A prófétai erkölcsvallásnak legelső községe” (1904), „Az Exilium első éveinek hatása Izrael vallására” (1909), vagy a Nagyváradon publikált „Egy zsidó vallás van-e, több-e ?” (1913), illetve ismét Budapesten „Vallási zsidóság és nemzeti zsidóság” címmel 1922-ben közreadott templomi beszédei. Hatvanadik születésnapján Dr. Kenéz-Kurländer Ede köszöntötte a „Múlt és Jövő” 1925. áprilisi számában. Később a bibliakritika módszereivel élve, két terjedelmes irodalomtörténeti művét tette közzé – egyenként három-három kötetben –, a „Jeremiás próféta és kora” (1932) Budapesten látott napvilágot, míg Ézsaiás próféta könyveit Nagyváradon népszerűsítette (1935). Ugyanebben az évben a hetvenedik születésnapján elhangzott ünnepi szónoklatokat díszkiadásba gyűjtötték össze Nagyváradon. Országos tekintélye miatt megválasztották pesti főrabbinak, de ő végig a monumentális kupolájú Körös-parti zsinagógához ragaszkodott. Síremlékét a patinás Rulikowsky temető izraelita sírkertjében Színi Sebő Zoltán tervezte, feliratát ő maga fogalmazta: „Tanultam, írtam, eskettem, temettem, igét hirdettem a zsidóságnak, az igaz embereknek a zsinagógában – nem sokszor, de sokat, koldultam némelyekért, a közösségért – nem sokat, de gyakran… Belefáradtam a szavakba… De az imáim mégis folytatódnak, az örökkévalóságba: Áldd meg drága Isten, áldd meg közösségemet!”

*

A történelmi Partiumban Szatmárnémeti szülöttje volt Simon Magda (1908-1969) a zsidó származású erdélyi magyar író és újságíró. Miután ott leérettségizett, az 1930-as évek elején a Barcaságba került és a Brassói Lapok hasábjain versekkel jelentkezett, majd áttért irodalomkritikára. Saját hangját aztán a szürke hétköznapok realitásában találta meg, akkor szokatlanul hiteles dokumentum-riportjaival szerzett országos hírnevet. Így került 1936-tól Biharba, a Nagyváradi Naplóhoz, ahol előbb Ady ottani éveit kutatta, majd a falvak népe körében az egyéni életutakat vagy a kollektív paraszti sorsot tárta fel, amíg a történelem az ő puszta létébe is bele nem szólt.

Az 1940-es bécsi döntés Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával a magyar érzelmű ottani zsidóságot előbb örömmel és büszkeséggel töltötte el, de az anyaországból jött hivatalnok-réteg lekezelő magatartása a „bennszülöttekkel”, majd az ide is begyűrűző zsidótörvények hamar kijózanították rövid eufóriájából a nagyváradi értelmiséget is. Végül – a sors keserű fintora folytán – minden joguktól megfosztva, csak annyi „előnyük” maradt, hogy nem CFR (Ca˘ile Ferate Roma^ne), hanem MÁV (Magyar Államvasutak) feliratos marhavagonokban deportálták őket 1944 júniusában Auschwitzba, de túlélte a lágert, ahonnan 1945-ben nagybetegen térhetett vissza Nagyváradra.

Ott folytatta, ahol kényszerűen abbahagyta: előbb a nagyváradi Fáklya megyei napilapnál dolgozott, majd szakmai, színvonalbeli továbblépést jelentett számára, hogy felkérték a bukaresti székhelyű országos orgánum, a Romániai Magyar Szó tudósítójának. Itt jelent meg 1949-ben Fordul a világ Érolaszin című riportja, aztán 1956-ban Tanyai lelkek című riportkötete, amely akkora sikert aratott, hogy 1968-as, második kiadását is megérte és ehhez volt irodalomelméleti tanárom a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar szakáról – Csehi Gyula – írt bevezető tanulmányt. De közben 1959-ben Borsi krónika című riportkötete is napvilágot látott a „Székelyföld fővárosában”, Marosvásárhelyen.

Sorozatos vidéki kiszállásain szerzett tapasztalatait színpadi művekben is kamatoztatta, amelyek rádió-játékként is elhangzottak. Legnagyobb – nemzetközi – sikerét 1960-as, Bukarestben kiadott, három felvonásos színműve, a Százházas lakodalom aratta, amely azonos évben Budapesten is megjelent a Táncsics Kiadónál, M. Nagy Imre szerkesztésében. Élményforrását Bihar nagyközség közelében az Isten háta mögötti Bodolyó-tanya nincstelenjeinek tengődése adta. 1960-as színpadi diadalútjának fontosabb állomásai: a Nagyváradi Szigligeti Színházban Rózát, a feleséget Kovács Apollónia játszotta búcsú-alakításként 1961-es magyarországi áttelepülése előtt, a Szatmári Állami Színházban Farkas István rendezésében Csiky András igazgató vállalta a férfi főszerepet, az Állami Déryné Színházban Tatay Éva alakította Erzsit és még a Komáromi Jókai Színházban is közönség elé került. Az MTV megbízásából Ádám Ottó rendezett hetven perces tévéfilmet, Sík Igor kamerája előtt, a főbb szerepekben olyan hírességekkel, mint Mádi Szabó Gábor, Törőcsik Mari, Görbe János vagy Zenthe Ferenc.

Legmegrázóbb prózája auschwitzi emlékidézése, A nagy futószalagon – Riport a halálról című könyve lett, amely 1967-ben jelent meg magyarul Bukarestben és 1969-ben románul Pe marea banda˘ rulanta˘ szó szerinti fordításban. Közbevetőleg került a könyvesboltokba a Cselédkenyéren – Kisregények (1968) bukaresti kiadása. Simon Magda agilis, fáradhatatlan zsurnaliszta volt, civil életében is „ami szívén, a száján”. Engem megtisztelt bizalmával és kölcsönösen kedveltük egymást. Rák-műtétje után is bizakodott, de zavarta a nyakán a műtéti heg. (Akkor még nem dívott nyakba való kendők vagy sálak viselete). Mikor egy főutcai sétánkon ezt említette, míves nyakéket javasoltam neki jó barátomtól, Erdély ötvösművész doyenjétől, a kolozsvári Fuhrmann Károly mestertől, és ötletemet örömmel vette. Vállaltam a közvetítést a művész és a neves kliens között, nagy lelki megnyugvást jelentett, hogy elégedetten viselte élete végéig.

Halála után sors- és pályatársa, „falubélije”– Robotos Imre újságíró – szerkesztette és látta el jegyzetekkel posztumusz kötetét Váradi harangok – Vallomások, életképek, dokumentumok címmel (Kriterion, Bukarest, 1975). Testamentumnak is beillő, drámai zárszavában bibliai átkot szór az utókorra imígyen: „Légy boldog Várad, te gyönyörű város… De ha boldog tudsz lenni, verjen meg az Isten!”