„Aki arra törekszik, hogy a boldogságot fejezze ki, azt hívják giccsfestőnek”

Írta: Sós Csaba György - Rovat: Holokauszt, Képzőművészet, Kultúra-Művészetek

Valkó László, festő és grafikus művész, egyetemi tanár.

A Képzőművészeti Főiskolát 1970-ben végezte. 1991-2016 között a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán oktató, egyetemi tanár, ma emeritus professzor.

Művészként több, mint 30 egyéni kiállítása volt, és mintegy 130 csoportos kiállításon mutatták be alkotásait. Művei megtalálhatók többek között a Magyar Nemzeti Galériában, Varsóban, Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeumban, a Szombathelyi Képtárban, a Magyar Zsidó Múzeumban, a Pécsi Modern Képtárban, az Állami Múzeumban Majdanekben.

Kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként a magyar állam Munkácsy-díjjal tüntette ki.

Talesz,1999 papírmassza-vászon

Jelenleg milyen képeken dolgozol?

Absztrakt felületek, bár az absztrakt voltukat is megkérdőjelezem. Nálam az absztrakt és a figurális alkotás nem válik el olyan élesen, mint ahogy ez a köztudatban történik.

Beszélhetünk itt a tájképeidről?

Talán húsz éve foglalkoztat a tájkép mint műfaj, de nem a hagyományos értelemben. Most azt veszem észre, ha valamilyen absztrakt képet festek, valahogy tájjellegűek lesznek, ha fekvő a formátum. Az újabb képeimen az élet lüktetése fejeződik ki, ahogy a hullám állandóan sodródik, felmagasodik, tekereg, amit a természetben a szél irányít, az emberi testben és lélekben ugyanez a hullámzás megy végbe. A képeimen az utóbbi években egy medence szokott kirajzolódni, amelyben visszatükröződik az ég és a környező világ. Ez egy szimbolikus medence, bár nagyon konkrét valamiből indult ki.

Egy konkrét medencéből?

2007-ben ellátogattam Auschwitz-Birkenauba és ott készítettem fotókat. Az egyik képsorozatom ezek alapján készült. A ’70-es években, frissen végzett festőként feltettem magamnak a kérdést, hogy ki vagyok én, miből indulhatok el? A háború utáni első nemzedékhez tartozom, 1946-ban születtem. Nincsenek háborús élményeim, de otthon a szüleim állandóan a deportálásokat emlegették. Anyám katolikus családból jött, apám pedig zsidó volt, de nem vallásos, önmagát felvilágosultnak nevezte. Apám családjából sokakat, gyerekeket is elvittek Auschwitzba és csak nagyon kevesen jöttek vissza. Hát ezeket a történeteket hallottam otthon az ötvenes évek elején, amikor eszmélni kezdtem.

Siratófal, 1990, akril-vaszon

Édesapádat is elvitték, vagy ő munkaszolgálatos volt?

Nem, mert gyerekkorában amputálták az egyik lábát. Meghurcolták, de végül nem deportálták, mert keresztény családnak minősültünk. A Lakatos-kormány hozta azt a rendeletet, hogy akinek keresztény felesége van, azt nem viszik el, mert a feleséget el kell tartani.

Most valami mást, de az előbbiektől el nem szakadóan kérdezek. Megjelenik a művészetedben a boldogság?

Mindenkinek mást jelent a boldogság. Nekem azt jelenti, hogy az életemet kiteljesítsem alkotásokkal. És ez már gyerekkoromban így volt. Akkor voltam igazán boldog, pontosabban akkor éreztem jól magam, ha leülhettem rajzolni, festeni.

Valahol olvastam, hogy az ember életének nincs igazán célja, de a lényege a boldogság.

Szerintem ez egy általánosság és értékmentes, mert az agresszor akkor elégedett, ha máson kiélheti agresszióját, a jó emberek meg akkor, ha másokon segíthetnek. Az embereknek egyénileg vannak céljaik, és akkor boldogok, ha afelé törekedhetnek. Egy alkotó művész számára kielégítő művek létrehozatala és sikere lehet a cél. Vannak azonban olyan művészek, akiknek nincs sikerük, de ennek ellenére mégis alkotnak, mert van valami olyan belső hajtóerő, ami miatt nem tehetnek mást.

Goya-változatok 2. 2018, akril-szén

Újra kérdezem, megjelenik a boldogság, az öröm az alkotásaidban?

Aki arra törekszik, hogy a boldogságot fejezze ki – ami egyébként teljesen meghatározhatatlan – azt hívják giccsfestőnek. Különösen a modern korban. Nálam azok az ideális művészek, – elsősorban a XX. századra gondolok – akik az élet, a világ alapvető problémáit hozzák felszínre és azt mutatják meg, akik nem kerülik az emberi tragédiákat, például a háborút. Ugyanakkor oly módon festik meg ezeket a drámákat, hogy ha az ember az alkotást nézve átérzi mindezt, akkor ettől boldog lesz. Az én felfogásom és törekvésem szerint a művészet arra való, hogy az emberi tragédiákat, fájdalmakat átélhetővé tegye a néző számára.

Szerintem az ember célja a boldogság, de furcsa ellentmondás – vagy talán nem is az –, hogy nagy művészeti alkotások a szenvedésből fakadnak inkább, mint a boldogságból.

Az expresszív festők egyik ősatyja Vincent van Gogh, és neki valóban fájdalmas élete volt. Képei igazán nem idillikusak, azokkal a szenvedélyes vonalakkal, de mégis a képeiről áradó szenvedélytől feldobódik a néző, mondhatnám azt is, hogy boldog lesz. Az igazi művészet célja, hogy a mű által a nézőt boldoggá tegye.

A politika megjelenik a műveidben?

Az én képeimen inkább a közelmúlt történelme jelenik meg. A magyar képzőművészetben különös módon egyáltalán nem jelenik meg a XX. század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tragédiája, a II. világháború. A német, az angol festészetben valamiképpen mégis megjelenik, hogy mit élt át akkor Európa. Anselm Kiefer német festő-szobrász művészetében nagyon erőteljes a német felelősség, és az áldozatok is. Hatalmas méretű képeket készít.

Nyírfaliget, 2021 akril,vegyes, vászon, 100X87 cm

Theodor Wiesengrund Adorno német filozófus, zeneesztétát idézem: „Auschwitz után nem lehet verset írni”.

1975-vagy ’76-ban csináltam egy aquatintát, Adorno üzenete címmel, amibe ez az idézet németül le is van írva, aztán konceptuális módon elhalványodik. Már nem láthatjuk a valóságot úgy, mint Auschwitz előtt. Ahogy bizonyos szavak kompromittálódtak, úgy bizonyos képek, tárgyak is, ezért szimbolikus jelentést kaptak. Például a Nyírfaliget című munkáimon látunk egy mezőt, háttérben fákkal, egy vízzel teli szabályos árkot. Idilli táj lehetne bárhol. De itt egy oda nem illő tárgy is van, egy betonoszlop az árok végén. Ha lefordítjuk a címet németre: Birkenau, már másként értelmezzük a képet. Két elnyűtt cipő áll egy fal előtt. Emlékműterv, ez volt 1975-ben az a képem, mely a cipőket a holokauszt emlékezetére jeleníti meg. Már korai korszakomban felbukkannak azok a motívumok, mindennapi tárgyak, cipők, kesztyűk, zoknik, földládák stb., melyek aztán végig kísérik egész munkásságomat. A tárgyak ismétlése, halmozása vitt el odáig, hogy megidéztem az Auschwitz Múzeumban látható felhalmozott tárgykupacokat, bőröndök, szemüvegek, cipők, hajak halmazait. A tárgyak egymásra halmozása nálam nem azt jelenti, hogy én a holokauszt festője volnék, ahogy ez többször elhangzott rólam, ugyanis szerintem a holokausztot nem lehet ábrázolni, legfeljebb dokumentálni. A tárgyak halmazai a gépi tömegtermelést idézi, amelyből aztán a hulladéktömegek válnak – és hasonló folyamat halálgyárakban is lezajlott.

Mást kérdezek. Beszélhetünk a fotóidról?

Az első grafikáim – ezekkel kezdtem – úgy 1972-73 táján születtek. Akkor kezdtem a ház-sorozataimat, de nem úgy, hogy kimentem a tájba és ott rajzoltam, festettem, hanem lefényképeztem például egy házat, tájat és a fotót manipuláltam. Így jöttek létre a gyűrt házaim melyek eredetileg kaposvári, vagy pécsi sarokházak voltak. Talán ezek voltak az első olyan műveim, amelyeket már a szakma is számon tartott, amelyekre felfigyelt. Régen a festők vázlatfüzettel jártak, most szinte mindenki fotózik, és ezekről alakítják a képet.

Human body, 1983; fotó ceruza

Egy interjúdban idéztél Hannah Arendttől: „a művészet az örökkévalóságnak szól, minden mást elfogyaszt az ember, nem marad fenn. De a művészet még a diktatúrákat is túléli, ám a legveszélyesebb számára a fogyasztói társadalom, mely mohó gyomrába mindent bekebelez.” Ezt hogyan kell érteni?

A bekebelezés a leghíresebb művészek egyes alkotásaira vonatkozik. Arendt a bekebelezést úgy érti, hogy a fogyasztás részévé teszik ezeket az alkotásokat, a Mona Lisát felhasználják és Coca Cola reklámmá alakítják. Amikor a művészet nagyon közel kerül az ál- művészethez, az átlagember csak a hasonlóságot látja. Az internet képözönében aztán igazán nehéz eligazodni igaz és ál-művészet ügyében és a legtöbb ember nem megy el múzeumba, nem eredetiben ismeri, látja az alkotásokat. A baj nem ez, hiszen a reprodukció is értékes, ha valódi, a baj az ál-művészet terjedése. Szörnyű vízióm, hogy ez az eredeti képzőművészet megszűnéséhez vezethet, mert a művészek nem eredeti képeket, szobrokat fognak készíteni, hanem olyan digitális műveket, melyek csak a számítógépen érvényesülnek. Az ismertté válás útján ma már többet jelent, ha valaki feljut a világhálóra, mintha bejut valamelyik múzeumba.

Kísérletező művésznek nyilvánítottad magad egy beszélgetésben.

Igen, ez ma is igaz. Ezt azt jelenti, hogy nem ugyanazt csinálom egy életen át, hanem igyekszem saját magam számára is élvezetessé tenni a munkát. Elősorban a megjelenítés formájára vonatkozik a kísérletező kedvem, tartalmilag, világnézetileg ugyanazt fogom adni, ami az én világom, de mégis mindig másként, mint ahogy az ember sem ugyanaz mindig, tehát változik tíz-húsz évenként, főleg pedig a világ változik meg körülötte, néha nagyon is.

A holokauszttal kapcsolatban jutott eszembe, hogy a pécsi Soltra Elemér készített egy grafikai sorozatot Radnóti Erőltetett menet című versére. Te is készítesz illusztrációkat is?

Én ebben a formában nem, de a ’70-80-as években csináltam rajzokat, amelyek bibliai jellegűek, de ezeket nem nagyon állítottam ki sehol, nem is nagyon ismertek ennél fogva. Ezeken nem bibliai történeteket, inkább bibliai személyiségeket ábrázolnak, tollrajz technikával, illetve linóleum metszetben. Volt egy korai időszakom, amikor megélhetési okok miatt egy elbeszélő könyv sorozathoz figuratív címlap rajzokat készítettem.

Ahogy beszélgetünk, úgy érzem, mintha művészettörténész is volnál.

Caspar David Friedrich 2009-ben, c-print vászon

A művészettörténetet valójában egész életemben tanulmányozom, és jelenleg is írok művészet elméleti írásokat. Keserű Ilonával beszélgettünk erről, hogy a festészet történet tulajdonképpen egy nagy családtörténet, ami elkezdődött mondjuk Ducciotól – Giottotól, és amikor festünk egy képet, akkor mi is folytatjuk ezt a folyamatot. Legalábbis én így érzem. Csinálok egy képet és töprengek, jé, kihez hasonlít, aztán látom, hogy Caspar David Friedrich (1774-1840) egyik képére. És valahogy ezek a régi mesterek csak úgy előjönnek bennem. Egyébként az egyetemi habilitációs előadásom címe Művészet és/vagy mesterség volt. Aztán írtam egy előadást Másolat- művészet -eredetiség címmel is. Most készülök egy előadásra a Pécsi Zsidó Szabadegyetemen, Művészet és(vagy) élet címmel.

támogatás
Pop up banner

Címkék:festészet, fotó

ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo