A zsidó kreativitás gyökereiről

Írta: Jaime Vandor (Barcelona) - Rovat: Kultúra-Művészetek

 

Ennek a tanulmánynak[1] az a célja, hogy mélyebben kíséreljen meg tisztázni egy kérdést, amely homályos, de makacs formákban jelen van a kollektív tudatban: minek köszönhető, hogy a zsidók – számban és minőségben is – kiemelkedtek, és továbbra is kiemelkedő szerepet játszanak a Nyugat kultúrájában? 

Marx Freud Einstein-cropEz legfőképpen a legutóbbi két és fél évszázadban nyilvánvaló, ami arra utal, hogy kiemelkedésük a Haszkalához, a zsidó felvilágosodás mozgalmához köthető, amely különösen a 18. század utolsó harmadától kapott erőre. Minek köszönhető ez a zsidó jelenlét, a maga változatosságában és teljesítményeiben a kultúra majdnem minden ágában, a művészeti alkotó tevékenységtől a tudományos kutatás minden területéig, nem feledkezve meg a bölcseletről sem, noha ennek a teljesítményei kevésbé jelennek meg a közmédiában?

Kezdjük azzal, hogy megkísérelünk választ adni két kérdésre. Először: miben áll a Haszkalá, és miért olyan nagy jelentőségű a judaizmus további fejlődésének, a zsidó intelligenciának és a nyugati kultúrában játszott szerepének a megértése szempontjából. És másodszor: valóban ennyire meghatározó-e ez a befolyás, vagy csak egy mítoszról van szó, azok egyikéről, amelyek ennek a népnek a kollektív megítélését alakítják, a népnek, amely oly sajátosan élte túl az Antikvitást, és amelyet Arnold Toynbee történész „fosszilis népnek” titulált.

Moses_Mendelssohn

Moses Mendelssohn

A zsidó irodalom pireneusi héber és arab nyelvű középkori virágzása után – nem feledkezve el néhány magányos személyiség francia- és németországi teljesítményeiről – a judaizmus saját lényegének a tanulmányozásába vonult vissza, a Talmudra és a Midrásokra összpontosítva, tudatosan figyelmen kívül hagyva a külvilágot. A Haszkalá, vagyis a zsidó felvilágosodás, amely az európai felvilágosodás nyomán bontakozott ki, s amely Moses Mendelssohn nevéhez kötődik, szakítást feltételezett ezzel az önként vállalt bezárkózással. Miközben – bár nem kívánt válogatás nélkül a hagyományok helyébe lépni – erőteljes támadások érték az ortodoxia részéről, vele párhuzamos életet élt, amely egyre gyümölcsözőbbnek bizonyult. Ezt elősegítette a Haszkalá néhány fő törekvése: a nyitás a szekuláris élettől való elzárkózással szemben; az emancipáció a zsinagógába és a gettóba való bezárkózással szemben; a liberális és a racionális mozzanatok előnyben részesítése a vallási törvények merevségével szemben; a héber Biblia (Ótestamentum) visszahódítása a Talmud-tanulmányokkal szemben; törekvés arra, hogy a zsidók előtt megnyíljanak az egyetemek kapui.

A Haszkalá, miközben háttérbe szorította a jiddist, előnyben részesítette a hébert, és a németet (Mendelssohn Berlinben lakott), táplálta a más nyelvek, a természet- és egzakt tudományok, a világtörténelem, a különböző művészeti műfajok, a születő sajtó stb. iránti érdeklődést. Összegezve, ezzel a sajátos felvilágosodással a zsidó értelem a zsidók jogi helyzete felé fordult. Hozzá kell tennünk, hogy közben az idők is változtak. A Francia Forradalom által meghirdetett polgári jogok, legalábbis átmenetileg, a napóleoni seregek közvetítésével kiterjedtek Európa nagy részére, majd befolyásolták az egész 19. századot. A zsidók előtt fokozatosan megnyíltak az egyetemek kapui, lehetővé vált számukra a hozzáférés a tudás minden ágához.

A második kérdés az, valóban annyira gyümölcsözőnek bizonyult-e ez az intellektuális fejlődés más népekéhez viszonyítva, figyelembe véve a zsidó népesség csekély arányát a világ egész lakosságához képest. A zsidók a diaszpóra (szétszóratás) országaiban mindig és mindenütt kisebbséget alkottak. A válasz: lehetetlen volna itt fölsorolni mindazokat a fontos neveket, amelyeket önök nyilvánvalóan ismernek. A II. világháború előtti évtizedekben kiemelkedő közép-európai zsidók puszta felsorolása is (elsősorban Bécsben, Budapesten, Prágában és Berlinben) több kötetet töltene meg. A felvilágosodott zsidóság ott volt a szociális követelések élvonalában, a művészetben és a tudományban, a lélektantól az orvoslásig, a nukleáris elméleti fizikában, a filozófiáról sem feledkezve meg; hozzájuk fűződik a bécsi neopozitivizmus, amelyből a mai gondolkodás különböző irányai erednek, nemkülönben a híres frankfurti iskola.

HORKHEIMER E ADORNO

Horkheimer és Adorno, a franfkurti iskola “alapító atyái”

 Ez csupán példa egy nagyrészt eltűnt kultúra egy évszázadáról, amely azonban azóta sem szűnt meg virágozni, mint akkor is, a világ többi részén. Ha valaki kételkedne az említett aránytalanságban, elegendő megtekintenie az 1900-ban létesített Nobel-díj kitüntetettjeinek a névsorát. Csupán a zsidóknak ítélt fizikai Nobel-díjak száma is meghaladja az ötvenet, és csaknem ennyi az orvostudományiaké. Még az Asztúria Hercege díjjal kitüntetettek között is jelentős a számuk.[2]

Ezzel elérkeztünk a címben megfogalmazott kérdéshez: a zsidó kreativitás gyökereihez. Természetesen kategorikusan ki kell zárnunk bármilyen faji magyarázatot. Nem hihetünk egyes „fajok” felsőbbrendűségében másokkal szemben. A kulturális különbségeket földrajzi, történeti, klimatikus, vagy akár az élelmezési szokásokból eredő fiziológiai mozzanatok eredőjének kell tekintenünk. Másrészt több mint kétséges, hogy a zsidók mai állapotukban valamiféle egységes „fajt” képezhetnének, minthogy a keveredés sok évszázada messzire vitte már őket egy feltételezett eredeti „tisztaságtól”. Aki így gondolná, annak figyelembe kellene vennie a többetnikumú zsidóságot, a kelet-afrikai fekete bőrű zsidókat, az Egyesült Államok zsidó vallású négereit, vagy a kis indiai zsidó közösségeket.

Vegyesházasságok egyébként mindig léteztek. Erre magában a Bibliában is számos esetet találhatunk. Maga Mózes is egy midianita lányt, Cipórát vette el. A moabita Ruth prozelita volt, egymást követő két házasságában zsidó emberhez ment, így lett Dávid király egyik őse. Sok király külföldi pogány feleséget választott (Acháb király például a Baál-hívő föníciai Jezabel hercegnőt), hogy ne is említsük Nagy Heródest, a dinasztia-alapítót, aki idumeus volt.)

ruth+boaz

Ruth és Boáz

Igaz, a különlegesség Izrael fiait (ahogyan az Ótestamentum nevezi őket) már az Ókorban is jellemezte. Ám azt, hogy léteznek-e magyarázatok erre az akkori különlegességre, magára a héber Biblia kreativitására, nem tudom. A monoteizmus, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás, a próféták hangja és üzenetei a teológia körébe tartoznak. Ugyanez mondható el a zsidó Jézusról, és az apostolokról, akik ugyancsak az úgynevezett kiválasztott néphez tartoztak.

Annál inkább vannak magyarázatok a Biblia utáni évezredek kreativitására, és a következőkben kizárólag ezekről akarok beszélni. Nézzük hát: minek tulajdonítható, hogy a szétszóratás viszonyai között a zsidók az említett módon kiemelkedtek? Miből táplálkozott megkülönböztetett érdeklődésük, változatosságuk, jelenlétük, kíváncsiságuk és teljesítményük a világkultúra minden területén, különösen az után, hogy elhagyták a gettó szűk világát? Ennek a magyarázatául legalább tíz tényezőt sorolhatunk föl, amelyek történelmi útjuk kanyarjaiból származtathatók. Közülük önmagában egyik sem döntő tényező, de együttvéve – miközben kétségtelenül növelhető a számuk – kijelölhetnek bizonyos nyomvonalakat, amelyek elősegítik a jelenség megértését. Emellett vegyük figyelembe, hogy a felsorolandó tényezők közül egyesek kizárólag a zsidó népet jellemzik, mások viszont nem.

1. tényező: A diaszpóra kétezer éve a zsidóságban kialakította az alkalmazkodás, az adaptáció készségét, ahogy egyetlen más népben sem. Ez az alkalmazkodás nagyon eltérő területeken zajlott: fizikai, földrajzi, klimatikus és lelki vonatkozásban. Annak a könnyedségéről van szó, ahogy a zsidó berendezkedik egy új helyen, hogy ha kell, a nulláról kezdjen újra mindent, megtalálja haladásának útját, hogy elfogadja, magáévá tegye a helyi szokásokat és eljárásokat, hogy beilleszkedjen tegnap még nem ismert körülmények közé.

2. tényező a mozgékonyság. Ez a jellegzetesség ez előzőhöz kapcsolódik, bár nem annyira kizárólagosan a zsidó nép sajátja. De minthogy – az egyéni lakóhely-változtatás mellett – tömeges migráció is mindig létezett, megállapíthatjuk, hogy a legutóbbi időkig nem minden népesség tudja ezt olyan könnyen elhatározni, mint a zsidó, amely mindig gyökértelen és vándorló nép volt Európában (legalábbis a Római Birodalom óta). Érdemes megjegyezni, hogy ez a mobilitás már az Ókorban is fennállt: a khaldeai Úrból a mezopotámiai Haránba, Haránból Kánaánba, onnan Egyiptomba, majd zárójelként a Sínai-félszigetre, visszatérőben Kánaánba. Azután jött a kényszerű babilóniai távollét, ahonnan sok izraeli nem is volt hajlandó visszatérni, amikor Nagy Cyrus ezt már megengedte. Az alexandriai zsidó kolónia, már a görög nyelv elsajátítása után, egy időben népesebb volt, mint magának Jeruzsálemnek a lakossága.

ALex

A zsidó jelenlétről tanúskodó görög nyelvű felirat az ókori Alexandriából

Azután, már az európai vagy észak-afrikai diaszpórában, az állandóan kisebbségben, ha nem éppen a törvény általi kirekesztettségben élő zsidók, üldözötten vagy kiűzetve, évszázadokon át szétszórt, mozgásban lévő lakosságtömeget alkottak, amelynek nem volt földbirtoka, sem más ingatlan vagyona. Mindig csak a legszükségesebbeket birtokolták, hogy ingóságaikkal, ha kell, útra keljenek, mint hivatásos „házalók”, a modernebb korban alkalmazott megjelölés szerint: „a bőröndök emberei”. A mozgékonyság tehát, olykor kikényszerített és kollektív, máskor önkéntes és egyéni.

3. tényező: a zsidók régóta hagyományos sajátsága a tanulás iránti mély tisztelet, az ismeretek és a bölcsességet illető hódolat, amelyet ma talán értelmiségi elhivatottságnak nevezhetünk. A Törvény tanulmányozása a zsidó férfiak számára kötelező volt. S amikor a késői keresztény középkorban a kultúra a kolostorok monopóliuma volt, a héber szövegek ismerete és olvasása a zsidók körében kizárta az analfabetizmust.

Érdemes elolvasni Einstein tanulmányait, amelyekben a zsidó hagyomány egyes sajátságait elemzi. Arra mutat rá: a tudás fejlesztéséhez való rendkívüli mértékű zsidó hozzájárulás magyarázata éppen az, hogy a judaizmus mindig nagy tisztelettel viseltetett a tanulmányok iránt, „ősrégi vonzódása az értelmiségi elhivatottsághoz és a szellemi erőfeszítésekhez”[3].

talmud-study

Jesiva, valahol Lengyelországban, 1920 táján.

4. tényező: az összehasonlítás képessége, amely az értelem mozgatója. A zsidó összehasonlította a nyelveket, amelyeket elsajátított, a fordulatokat, a kifejezéseket. (Már az első héber grammatikusok az arabok nyelvi tanulmányaiból indultak ki.) Összehasonlította vallását szálláshelyének az uralkodó vallásával, szokásait az idegenekéivel, a vallásából eredő törvényeket azokkal, amelyek környezetében, majd újabb és újabb lakóhelyein érvényben voltak, ahol élnie kellett. Ez önkéntelen, állandó mentális gyakorlást jelentett, amely azon kívül, hogy kultúrát hordozott, nagymértékű megfigyelő képességet fejlesztett ki.

5. tényező: Az összehasonlítás képessége egyben a kritikai szellemet is fejlesztette. Az emberi lény könnyen fogad el dolgokat, ha csak egyfajtát ismer, és semmi sem ösztönzi arra, hogy azt mélyebben tanulmányozza, sőt valószínűleg úgy érzi, hogy az minden másnál jobb. A hatalom minden módon, dogma révén, megtorlással, a disszidens szövegek elfojtásával törekszik arra, hogy ne ismerkedjen meg a tőle különbözővel, ami által a hivatalos változat az egyetlen legitim verzió marad.

A zsidók esete ettől eltér. A dolgokat olyanok módjára közelítik meg, akiknek alkalma volt megismerni, vagy akár kénytelenek voltak tudomásul venni a változatosságot, és képesek mérlegelni különböző értékeket. Az ilyen megfontolások szükségképpen ösztönzik a kritikai szellemet.

spinoza2

Spinoza

   A kritikus szellem gyakorlása egyike a szabadság arcainak, mert lehetővé teszi a gondolkodó szubjektumnak, hogy eszméket fejtsen ki, és összevesse azokat új koncepciókkal, túl a megengedetten, a konvencionálison, vagy akár saját vallásának határain. Ez tette lehetővé, hogy bizonyos zsidók ott legyenek az új eszmék élvonalában, ismeretlen távlatokat nyitva. Azt mondanám, hogy tiszteletlenül újító szelleműek. Baruch Spinozára gondolok, magára Moses Mendelssohnra, Heinrich Heinére, Theodor Herzlre, Lazar Zamenhofra, Franz Kafkára, Sigmund Freudra, Arnold Schönbergre, Ludwig Wittgensteinre, Marc Chagallra, Walter Benjaminra és számos más tudósra, művészre, akiknek a nevei homályban maradnak, holott szintén új és nem sejtett utakat nyitottak meg és új ismeretekkel ajándékoztak meg bennünket. Még a 19. században a nagy ausztrál történész, folklorista és bölcselő Joseph Jacobs, aki később a New-York-i Zsidó Enciklopédia (Jewish Enciclopedia) egyik szerkesztője lett, rámutatott a zsidó gondolkodás „elvont természetére”, vagyis a „könnyed emelkedettség” képességére. 1987-ben Carlos Benarroch azt mondta: „zsidónak lenni annyi, mint állandó keresésben élni, állandó nyomozásban, az ismeretlen föltárása végett.”

6. tényező: A bibliai időkben, sőt a fogság idején is az izraeliták elsősorban földművelők és állattenyésztők voltak. Nagyon keveset foglalkoztak a kereskedelemmel, amely a parti, hajózó népek kezében volt, mint a föníciaiak. Kereskedőkké a babiloni fogságban, majd a Diaszpóra idején lettek, történelmi kényszerből, mivel kizárták őket a testületekből és a céhekből, s ezáltal a szakmák többségéből. Amikor pedig átálltak a kereskedelemre, ez egybeesett a pénzzel való kereskedés elterjedésével, amely először kamatra adott kölcsönt vagy uzsorát jelentett, azután pedig hitelt, bankügyet, értékpapírokat, váltót. Érthető, hogy ilyen ismeretek birtokában a zsidó könnyen alkalmazkodott a születő, nagyrészt városias ipari társadalom viszonyaihoz.

Jewish merchants in Serai Shazadeh, Kabul, Afghanistan, 1966

Zsidó kereskedők Kabulban (Afganisztán), 1966.

Ebben segített neki – és ez a 7. tényező – hogy könnyen teremtett kapcsolatot más országok hasonló területen tevékenykedő személyeivel, (felesleges mondani, hogy zömmel ugyancsak zsidókkal), valamint – 8. tényező – képessége idegen nyelvek megismerésére, először a jiddisre vagy zsidó-spanyolra (judeo-español); azután következett a héber nyelv különböző mértékű ismerete, minthogy ez volt imáinak és szent szövegeinek a nyelve. Végül ehhez párosult lakóhelye bennszülötteinek a nyelve, amelyre szüksége volt, hogy könnyen érintkezzen a környező társadalommal.

9. tényező: a zsidó, legalábbis a diaszpórában, lényegében békés, megbocsátó ember volt, nem prozelita (megtűrt kisebbségi státusa nem is tett lehetővé számára mást). A körülmények végül odavezettek, hogy elvesztette vélhetően vele született képességét arra is, hogy fizikailag megvédje magát. Ehhez hozzájárult, hogy sokáig, kivételektől eltekintve egészen a francia forradalomig, tiltották neki a fegyverviselést. A vallási ortodoxiától való eltávolodás révén a zsidó a tolerancia hívévé lett, relativizálta a törvényeket és a határokat, s végül elismerte az univerzalitás érvényességét. Ez tette lehetővé, hogy magáévá tegye azt a széles látókört, amely elengedhetetlen feltétele a kreativitásnak.

Kulturgeschichte / Religionsgeschichte / Juden / 19. Jh.

Antiszemita zavargások Frankfurtban, 1818. A félelemben az ember önmagát múlja felül?

Végül az utolsó, 10. tényező, az antiszemitizmus. Ez persze ballaszt, de egyszersmind ösztönzés is. Az a szükségesség, hogy állandóan védekezzen, hogy alkalmazkodjon, hogy érveljen, hogy magában fontolgassa, hogyan védheti meg hitét; hogy ne tátsa a száját, hogy szükség esetén leplezze magát, legyen mindig éber, próbálja előre látni, mi történhet, mindezek az értelem csiszolásának újabb ösztönzői. Az éhség, mondják, élesíti az elmét. Ám nemcsak az éhség. Edmund Hillary – egy felfedező, aki megmászta a Mount Everestet (és itt most egy „pogányt” idézek) – hogy a veszélyérzet megsokszorozza az erőfeszítést, odáig, hogy az ember önmagát múlja fölül: a félelem is stimuláló tényező (a félelem, amelyet nem szabad összekeverni a pánikkal, amely, ellenkezőleg, bénító hatású). Hillary egy adott pillanat tapasztalatáról beszélt, de a filozófusok időtlen idők óta megfigyelték a szükséghelyzet gyümölcsöző hatásait. Einstein, egy szövegében, amelynek éppen „Amikor az elnyomás ösztönzés” címet adta[4], úgy vélte, hogy az antagonizmusok, amelyekkel a zsidóknak történelmük során szembe kellett nézniük, egyike fennmaradásuk okainak.

 *

Ezzel a gondolatmenet végéhez közeledünk. Mindaz, amit eddig leírtunk, utal sok zsidónak arra a könnyedségére, amellyel mozog a világban, s gondolatban olyan vidékekre is elkalandozik, amelyekre mások még nem mertek behatolni. Nem arról van szó, hogy a zsidó intelligensebb, maga Einstein is tagadja ezt. Egyetlen népet sem szabad kollektív megítélés alá vonni. Az alkotás óráján az ösvényt mindig az egyén jelöli ki.

Az irodalom, a művészet, a szórakozás, a zene (mint a kultúra legnemzetközibb megnyilvánulása) természetesen szabadabb és befogadóbb világ, mint az arisztokrácia zárt világa, mint a konvencionális, [bienpensante] burzsoáziáé, vagy a bevett vallások természetükben rejlő konzervativizmusa. Hasonló a helyzet a tudománnyal: bár intézményeiben akadémikus és merev, lényegét tekintve, egyéni szinten, éppen ellenkezőleg, újító szellemű, mert szenvedély-mentességet követel a világos ítélethez. Az alkotás és az univerzum irányában nincs tisztelettudóbb és alázatosabb, mint a valódi tudós.

Félek kimondani, hogy a zsidók hozzájárulása a világ kultúrájához összemérhetetlen. Ahogy a rovarok szívják a virágok nektárját, és hordják a virágport egyikről a másikra, megtermékenyítve a fajtákat, vagy lerakva mézüket a lépre, úgy a zsidók, türelmes, dolgos, zümmögő méhek, ám néha lármás és kellemetlen darazsak is lehetnek, miközben pótolhatatlan szerepet töltenek be.

 Harsányi Iván fordítása


[1] Az előadás („Raíces de la creatividad judía”) a Barcelonai Egyetemen (U. B.) a Héber és Zsidó Tanulmányok Spanyol Szövetségének X. szimpóziumán hangzott el, 2012. június 14-én. Szerzője az U. B. ny. tanszékvezető professzora.

[2] Ez a díj (Premio Príncipe de Asturias) a legrangosabb spanyol tudományos és művészeti kitüntetés, amelynek adományozása a mindenkori trónörökösnek (Asztúria hercegének, jelenleg ez Felipe de Borbón y Grecia) a joga. (A ford.)

[3] Albert Einstein: Out of my later years. New York, 1950.

[4] Albert Einstein: id. mű. 291. o.

[popup][/popup]