A Zehuzétől az Élő kötet nem marad-on át a Zehu-ig

A ma 70 éves Forgách Andrással a Litera.hu készített életút-interjút, melyet olvasóink figyelmébe ajánlunk. A beszélgetés családtörténeti epizódjait szemlézzük, és azt, hogy vezetett a Zehuze című regénytől (melyről annakidején itt interjúztunk) az Élő kötet nem marad című könyvön át – mely édesanyja beszervezését és ügynöki tevékenységét tárja fel (részlet itt, recenzió itt) – a munka a regény átdolgozásáig és a megjelenés előtt álló Zehu-ig, melyből részletet közöltünk. 

“Mesélj kicsit a családodról: hogyan jutottunk el idáig?

Anyám 1922-ben Jeruzsálemben született az Óvárosban. 1947-ben az apámmal – akit nem szeretett, az apám persze halálosan szerelmes volt – elment egy totál idegen világba: először Jugoszláviába Tito-vasutat építeni, aztán Prágába – még mint a Palesztin Kommunista Párt tagjai, ahol az apám fontos pozícióban volt 26 évesen –, ott volt a világifjúsági találkozó. És onnan jöttek Budapestre. Na most, több hiba volt itten, több végig nem gondolt dolog. Az egyik, hogy anyám egy olyan országba jött, amihez annak a világnak, amiben felnőtt, az arab-zsidó, arab-palesztin, angol, nagyon érdekes, gazdag, keverék világnak nem volt semmi köze sem kulturálisan, sem nyelvileg. Volt egy kis Osztrák-Magyar Monarchia stichje is, rengeteg zsidó onnan érkezett, érdekes, színes élet volt ott még a zsidó állam kikiáltása előtt. Erre ő idejött Magyarországra, ahol egy pillanat alatt lezárult a vasfüggöny. Az anyám, apámmal ellentétben egy belső fejlődésen ment keresztül, de bezárta magát egy országba. A családnak küldött leveleiből teljesen világos: azt, hogy itt semmi keresnivalója, körülbelül három hét alatt tökéletesen átlátta. És akkor mi történt? A nagyszüleim, akik szintén – nagyanyám különösen – bolsevik mentalitásúak voltak, nem engedték visszamenni az anyámat. Az apámmal egy kommunaféleségben a Bécsi úton laktak, ami nem egyszerű társbérlet volt egy nagypolgári lakásban, hanem hasonló meggyőződésű emberek éltek együtt. Nemrég került elő apám egyik levele, amelyben a nagynénémnek arról ír, hogy nem nagyon tudja, mi lesz, mert addigra, rövid házasságuk alatt vagy hatszor szakított vele az anyám, csak apám nem volt hajlandó elengedni az ő Ingrid Bergmanját.  Azt írta, ’48 elején, hogy „nekem csak egyetlen eszközöm van rá, hogy megtartsam a Bruriát, ha gyereket csinálok neki”. Anyámat közben fölvették az orvosira, szakított apámmal, de valahogy mégis megfogant a nővérem, erre anyámnak abba kellett hagynia az orvosit, korábban már Bejrútban elvégezte az amerikai egyetemet, szülésznő volt, de attól fogva, hogy terhes lett, belekerült egy dupla kiszolgáltatottságba. Más kérdés, hogy imádta a gyerekeit, tíz gyereket akart, mert úgy volt vele, hogy ha már semmi értelme az életének, akkor legyen tíz gyereke, mert az mégiscsak valami. Apám közben bejutott a miniszterelnökség sajtóosztályára. Előtte Palesztinában kirúgták a pártból, itthon senki se ismerte, az angol hadsereg volt katonájaként megjelent itt Budapesten, és hiába volt egy térképraktárban közlegény, megkapta a „Montgomery hadsegéde”-címkét.

 Ez már önmagában kockázatos.

Végül kiverekedték, hogy kapott egy ajánlólevelet a Palesztin Kommunista Párttól, és felvették a miniszterelnökség sajtóosztályára. Ahol végül eljutott odáig, hogy ő fordította Rákosi Mátyás beszédeit franciára, Rákosi pedig fölhívta őt telefonon, hogy megköszönje a remek fordításokat Forgács elvtársnak. Mert ekkorra már Friedmannból Forgács lett. Amikor a főnöke rászólt, hogy „nem olyan jó ez a Friedman név”, a papa kiment a folyosóra, öt perc múlva visszament: „Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Forgács Marcell elvtárs vagyok”. Nekem a születési anyakönyvemben elírták a cs-t ch-ra, így bekerültem a legősibb magyar arisztokrata családba, ami miatt a testvéreim még külön utálnak egy kicsit. Aztán jött a Rajk-per. A főnökét letartóztatták, majd összehívtak egy taggyűlést, amin elhangzott, hogy a főnöke imperialista ügynök. Csönd. Csönd. Mindenki hallgat. De apám – Montgomery hadsegéde, ugye – föláll, jelentkezik: „Bűnös vagyok. Nem vettem észre, hogy árulók vannak köztünk”. Mindenki kapott állást, kivéve őt, és mehetett egy pincébe fakanalakat szortírozni. Onnan aztán lassan kaparta föl magát, előbb a Szikra Kiadóba, Móra Kiadóba, végül rovata lett Magyar Nemzetben. Ami a hírek mögött van címmel írt Kínáról, Irakról, amit akarsz, abszolút vonalas hülyeségeket, de volt valamilyen flott stílusa. Emellett tudott románul, franciául, németül és latinul – Romániából emigrált Palesztinába. Ott megtanult még angolul, olaszul és héberül. ’56 tájára már egész jó helyzetben volt. Amikor aztán ’56-ban az egész család könyörgött anyámnak, hogy most már menjen, ő pedig ment is volna, mert addigra rájött, hogy egy antiszemita országban él, de az apám nem, mert ő beállt az MSZMP-be, tárgyalt a sztrájkoló csepeli munkásokkal, ez volt az ő nagy pillanata, és közben még jobban beledagonyázta anyámat ebbe a rendszerbe. Meg is kapta érte a jutalmát, 1960-ban a londoni kiküldetést, ami a gyerekeinek egy hihetetlen adomány volt, azóta is abból élünk mind a négyen. Négy évre szólt a kinevezés, de a második év végén kirúgták.Volt ott egy öreg bútordarab, Rácz Dezső Károly, egy legenda, aki már a húszas évektől fogva MTI-tudósító volt, és megszimatolta apámban, hogy egy balek, aki nem megfelelő oldalon áll, és elkezdődött köztük egy mocsári birkózás, amelynek során az apám minden lehetséges hibát elkövetett, mert azt hitte, hogy mögötte áll az apparátus.

A párt.

A párt, meg a BM – ez így is volt, mégsem tudták megvédeni. Ha lett volna egy kis esze, észrevette volna. Szatmárnémetin született, eltöltött hat évet Palesztinában, egyszerűen nem volt meg kulturálisan az a hálózata a barátságoknak és ismeretségnek, hogy ténylegesen is tudja, mi milyen alapon történik.

Honnan ismered ezeket a történeteket ennyire részletesen?

Mert anyám mindent elrakott. Őt ugye gyakorlatilag börtönbe zárták ide Magyarországra, hiszen nem engedte vissza a nagyanyám Palesztinába. Az annak a beismerése lett volna, hogy a népi demokráciák kudarcot vallottak, a népi demokráciát pedig mi, jó palesztin, izraeli kommunisták nem járathatjuk le. Ennek következtében nincs olyan fecni, amit az anyám ne tett volna el, minden levelet, hivatalos iratot, oltási papírt, mindent eltett. A nagyanyámmal 1947 és 1976 között minden héten egy vagy két levelet váltottak. Ezek, nagyanyám levelei most itt vannak nálam, tízévenként bedossziézva. Amikor elkezdtem ezeket összeszedni, anyám halála után, minden összevissza volt, kiderült, hogy majd’ ötszáz levél van – ezeket ’85-ben összeraktam, aztán tíz évig nem nyúltam hozzájuk, nem lehetett, nem bírtam. Majd anyám halálának a tízéves évfordulóján leültem a fotelba, magam mellé tettem a levelezést, és végigolvastam. Két hétig olvastam. Az a zseniális a nagyanyám leveleiben, hogy ő egyszerre volt szuperművelt és totál műveletlen. Hihetetlen dolgokat olvasott, és egyben hihetetlen dolgokról nem volt semmi fogalma, ráadásul a legprimerebb, privát dolgok keverednek nála a legnagyobb világnézeti eszmefuttatásokkal, egy mondaton belül akár. Két álló hétig olvastam, volt sírás-rívás, fogaknak csikorgatása, aztán megszületett a Zehuze ötlete, amelyben ezek a levelek, mint valami Amazonas, egy irányba ömlenek, és az volt az írói kihívás, hogy a nagyanyám a leveleiben elmeséli anyámnak, hogy mi történt az anyámmal. Ami íróilag egy roppant érdekes kihívás, talán a Zehuzénak ez volt a legnagyobb kihívása.

Ebben a környezetben milyen benyomások értek titeket szellemileg? Ha jól értem, ideológiailag egy meglehetősen zárt világban éltetek. Arra vagyok kíváncsi, hogy mégis hogyan tört fel ez a burok, hogyan hajtottatok végre olyan szabadsággyakorlatokat, amelyek ennek a világnak a krédójától meglehetősen messzire vetődnek? Bekerültetek mindannyian az ellenkulturális diskurzusba, úgy, hogy közben megmaradt köztetek ez a szeretetteli, családi harmónia.

Az anyámmal megmaradt, de az apám ’73-74 táján, amikor én húszéves voltam, összeomlott. Tehát onnantól ő nem volt szellemi értelemben jelen. Először is van az a híres nevezetes zsidó kozmopolitizmus, ami ugye súlyos szitokszó Sztálin, Hitler és az ő szellemi örököseik körében is: az én családom az egész világon szét van szóródva, mi pedig ’62 és ’72 között úgy éltünk, hogy állandóan jöttek az emberek a világ minden tájékáról, ismerősök, ismeretlenek, leveleket hoztak, ajándékot, üzeneteket. Hozták a Marlboro cigarettát, a halvát, a csokoládét, hozták a nyugati lapokat. Emellett az apám az MTI-ből való kirúgatása után is újságíró maradt, a rádióban volt hírszerkesztő, nálunk otthon ott hevert a Time, a Newsweek stb. Mi már tizennégy-tizenöt évesen ezeket olvastuk. Meg az MTI által kiadott C nevű cikk-gyűjtemény a nyugati újságokból összeválogatva. Aztán jött a törésvonal, a két ’68-as esemény. Én tizenhat voltam, Péter tizennyolc, Zsuzsi tizenhárom, egyszerűen nem lehetett nem észrevenni előbb Párizst, aztán Prágát. Emlékszem, még a prágai bevonulást valahogy el tudták a szüleink fogadtatni velünk, de ez csak percekig tartott. Ott szétesett az egész. Aztán sorra jöttek az izraeli háborúk, egyik a másik után, és a szüleim egyre vadabbul kívánták Izrael vereségét. Miközben ugye minden, ami jó volt gyerekkoromban, Izraelből jött: a szép ruhák, a finom ennivalók, a mosolyok, a család, a szeretet, a havi húsz dollár – így a szüleim belepréselődtek egy teljesen skizofrén, világnézetileg megalapozott Izrael-ellenességbe, mert ők kétnemzetiségű Izraelről álmodoztak.

(…)

Arányaiban mennyi maradt a régiből és mennyi az új a Zehuban?

Azzal kezdtem, hogy kihúztam belőle 300 oldalt, majd beleírtam 150-et, ami viszont egy teljesen új fejezet, ami bizonyos értelemben a hagyományos elbeszélő módon mutatja be a szereplőket, de sok-sok vonatkozással a főszövegre.

Hogy tudtad ebbe beleszőni az ügynök-történetet?

Az első változatban, hogy hangsúlyozzam a bezártságát, azt a csalást alkalmaztam, hogy anyám, akinek a levelek szólnak, soha nem jut vissza az Ígéret földjére. A valóságban ő már 1965-ben és ’71-ben is járt Izraelben, és 76-ban velem is, vagyis most megírtam a közös utazásunkat, ami, mint az Élő kötetből kiderül, köztudomásúlag az ő első komolyabb feladata volt. A nagyanyám írja a levelet, de nem neki, hanem az apámnak, és hogy ő nem érti, az anyám miért akar mindenáron elmenni a cionista világkongresszusra, mit keres ott? Olyan furcsa ez a lány, írja. Meg miért kereste meg azt az ezredest, aki hajdan udvarolt neki az ifjúsági mozgalomban. Anyám is irkál most a könyvben mindenféle leveleket onnan. Tehát polifón lett a szöveg. A könyvben most együtt utazik Gabival (alteregómmal), aki szintén a korábbinál részletgazdagabban kapcsolódik be a regénybe a saját megfigyeléseivel, ami egy erőteljes új hang. A másik apró műhelytitok, ami sokat segített, és amiből sokat tanultam, hogy megkértem az egyik – ott élő – családtagomat, hogy gépelje le nekem a héber nyelvű leveleket, amiket majd én Google Translate-tel meg a saját kezdetleges héber tudásommal lefordítok, hogy megtudjam, nagyjából mi van bennük. Ezeknek a héber nyelvű leveleknek egy része is nemrég került elő, illetve annak idején félretettem őket. Erre jött egy üzenet, hogy ezeket nem használhatom. Tehát ki kellett találnom egy új családot. Keservesen nehéz volt, ugyanakkor szórakoztató, és végsősoron a regényírói pozíciót erősítette. Ott egy Dosztojevszkij-regény történt meg a valóságban, amit el kellett felejtenem. Ma már hálás vagyok ezért, de két évig sok vérverítékbe került, míg ebből valami hihető megszületett. Viszont már eleve úgy írtam, hogy egy olvasó emlékezni tudjon rá. Hogy úgy mondjam, mélyebben merítettem a közös tudásból. Ennél többet erről nem mondanék. Aki akarja, összehasonlíthatja a két változatot, végülis csak hétszáz oldalt kell kétszer elolvasni nagyítóval és nagy beleérzéssel.

Amikor anyukáddal jártál Izraelben, milyen érzés volt azzal, hogy tudtad, a szülők onnan jönnek? Számodra nem hazaérkezés, de az élmény – amely idillként jelent meg a gyerekkori éned fejében – milyen volt?

Volt bennem még akkor politikai nekifeszülés ’76-ban, sajnáltam a palesztinokat. Lehetett is. Ma is tragikusnak találom a sorsukat. Gyűjtöttem a pénzt egy olaszországi utazásra, elmentem egy csavargyárba dolgozni arabokkal, és később a családom beszervezett egy Beer Sheva-i útépítésre. Dögnehéz munka volt, de nagyon romantikusnak találtam. Ezeket a nehéz fizikai munkákat főleg a megszállt területekről érkező arabok végezték. Láttam, mi történik ezekkel az emberekkel, engem persze másként kezelt a munkavezető, szinte kacsintott rám, amikor a forró kátrányszagban jól leteremtette a munkásokat. Abból a pénzből utaztam egy hónapot Olaszországban. Sokkal könnyebben beolvadtam az ottani világba, mint az anyám. Ő már sajnos nem tudott kioldódni, pedig mindenki imádta, emlékeztek a gyönyörű, lelkes fiatal lányra a harmincas, negyvenes évekből, de őt az ideológia egyrészt, másrészt a Magyarországon kettétört sorsa nem engedte. Élesen emlékszem Tel-Aviv különböző utcaszögleteire, amikor megérkeztünk, februárban olyan tömény illatok voltak a levegőben, épp narancsszezon volt, a nagybátyám vitt a kocsiján Haifából Tel Avivba, mellettünk egy nagyon kopár, izzóan kopár táj suhant, és tele volt ezzel az illattal. Odafelá Athénban aludtunk egy éjszakát, mert hajóval mentünk Pireuszból Haifába és reggel kinéztem az ablakon, és egy narancs lógott a fán. Teljesen szürreális látvány volt. Huszonnégy évesen nem értettem, hogy lehet, hogy ha kinyújtom a kezem, leszedhetném a narancsot. Pszichedelikus élmény volt. Ott meg az egész ország narancs- és jázminillatú. Kibucban is laktam, egy hónapig önkénteskedtem, szedtem grapefruitot meg narancsot. Kérsz kekszet?, kérdezte tőlem a nagybátyám, aki hamar kiábrándult Sztálinból meg a kommunistákból. Mondom, udvariasan: „Ha van.” „Im jes.” Erre ő kiabálni kezd: Hogyhogy im jes? Hogyhogy im jes? Nálunk minden van! És különben is a tengerbe akarnak dobni minket az arabok! Édes ember volt egyébként. Elvégzett egy idegenvezetői tanfolyamot, és megvett magának egy akkori mércével iszonyatosan drága utazást Szinájba. Egy használt kocsit lehetett volna venni az árából. Akkor Szinájt még nem adták vissza az egyiptomiaknak. Egyetlen mozdulattal lemondott az utazásról a javamra. Nyolcnapos út volt Mercedes dzsippel, amin összesen tíz ember fér el, egy olyan srác vezetett minket, aki három évet szolgált Szinájban katonaként, minden egyes követ ismert. Fantasztikus élmény volt, fel Mózes hegyére, le a Szent Katalin kolostorhoz, megyünk a kőfennsíkon, ahol az őseim az ellenkező irányba, és akkor ott van egy roppant nagy kődarab. Itt álljunk meg, mondta a vezetőnk, és menjünk oda a kőhöz! Gránit, és rá van írva, hogy „Itt jártam, Sir Gawain, 1421”. A keresztes lovagok belevésték a nevüket. Láttam egy graffitit 1421-ből, a világ csodája volt. Elementáris metafizikai élmény volt az az utazás, felülírhatatlan érzéki gyönyörűség. Ugyanaz történt, ami az egész Izraellel való viszonyomban, hogy az ’50-es, ’60-as, ’70-es években minden jó onnan jött, ajándékok, pénz, szeretet formájában, ami miatt egy roppant nagy kognitív disszonancia lett az agyamban, mert ha onnan jön minden jó, és azért éljük túl ezt a rosszat, amiben élünk, miért kell állandóan szidni Izraelt? Bonyolult kérdés, amire ma sincs egyértelmű válaszom, de azóta radikálisan módosult a szüleimtől kapott a világképem. De azt a közhelyet se fogadom el, hogy Izraelben minden jó, és az arabok a gyilkosok és terroristák. Körülbelül tizenöt éve jöttem rá, hogy ha kritizálom Izraelt, az ugyan nem egyenlő azzal, hogy antiszemita vagyok, viszont mégis, mert abban a pillanatban átbillenhetsz, annyira síkos a terep, annyira pengeélen táncolsz. Sokan át is billennek, mint a szüleim is, zsidó létükre, paradox módon. Tehát az egyik háborúban a szíriaiaknak drukkolnak Izrael ellen? Miért is? A történelemnek ezt a komplexitását, vak hívőkként, nem tudták már földolgozni. Számukra ez ideológiai kérdés volt, szellemi muníciójuk nem volt már hozzá.”

Teljes cikk