A teremtés katasztrófája, avagy a sevirat ha-kelim Bruno Schulz prózájában

Írta: Władysław Panas - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

“A teremtés hat napja isteni volt és fényes. De a hetedik napon idegen fonalat érzett kezei közt az Isten, s ijedtében levette kezét a világról, bár teremtő lelkesedéséből futotta még sok napra és éjszakára.” (Schulz, A zseniális korszak, Fahajas Boltok 135. o.)

Bruno Schulz: Önarckép

Részlet Władysław Panas A ragyogás könyve című kötetéből, mely a Typotex kiadó gondozásában jelent meg. A kötet az 1942-ben meggyilkolt Bruno Schulz lengyel zsidó író műve és a kabbala viszonyát elemzi.

*

Nehéz lenne nem egyetérteni a következő észrevétellel: „Ha figyelembe vesszük azt, hogy a schulzi elbeszélések világa milyen végletesen privát, elgondolkodtatónak találjuk, milyen mennyiségben készültek szociologizáló értelmezések a művekről.”[1] Valóban döbbenetes ez a tendencia. Valamelyest igazolja a „szociológiai” beállítottságú kritikusokat az a tény, hogy Schulz életművének van olyan szintje, melynek bizonyos jellemző jegyei életrajzi, történelmi, szociológiai, erkölcsi, kulturális és civilizációs reáliákra utalnak. Schulz elbeszélései közül A Krokodil utca és Az üstökös szolgál a legtöbb ilyen jellegű anyaggal. A Krokodil utca minden korábbi olvasata és értelmezési módja pontosan ilyen, „szociológiai” jellegű.

Artur Sandauer alakította ki ezt az értelmezési kánont, aki leszögezte sokszor újraközölt esszéjében: „A fantasztikus, álomszerű Krokodil utcában teljesen realista képet találunk azokról a változásokról, amelyek 1901 és 1914 között mentek végbe az ő [Schulz] kisvárosában.”[2] Sandauer szerint az író képzeletének egyik fő forrása az „ipari forradalom” az ezt követő átalakulásokkal együtt. A Krokodil utca egyszerűen „a modern kommercializálódás utcája”, a névadó „krokodilok” pedig a „cinikus nyerészkedőkre”[3] utalnak. A felfogás szerint tehát Bruno Schulz „krokodiljai” Bertolt Brecht cápáinak sajátos drohobyczi változatai lennének.[4] Sandauer szemében még Schulz erotikus rögeszméi is „történelmi színezetűek”: „a bűnnek ipari-kereskedelmi bukéja van, borysławi olajtól bűzlik”.[5] Más kritikusok is az ekképp kijelölt interpretációs horizonton belül maradnak, bár természetesen megfigyelhetünk különféle módosításokat és modulációkat, retusokat és árnyalatokat; a legtöbben nem veszik ezt ennyire szó szerint, nem hirdetik ilyen határozottan; más nyelven, más kategóriák segítségével fogalmazzák meg.[6]

De akár így vesszük, akár kicsit másképp, ez teljesen vagy majdnem teljesen, netán jelentős mértékben áttetsző elbeszélés lenne… A schulzi fantazmagóriától alig deformált, szinte publicisztikai diszkurzus, amelyet épp csak átengedtek a stílus médiumán. A 20. századi civilizáció „fantasztikus, álomszerű” jelmezbe öltöztetett képe, mely szerint ez a hamis értékek – az illuzórikus haladás, a kommercializálódás, a fogyasztás, a megengedés, a bizsu és a bóvli birodalma. Nagyon könnyű rámutatni az elbeszélés értelmére, mert ez közvetlenül hozzáférhető „nyitott szöveg”. Az említett – szembetűnő! – „fantasztikus, álomszerű” fátyol itt nem jelentene komoly akadályt. A felületes olvasás mintha teljesen alátámasztaná ezt a meggyőződést. Ha ilyen típusú mondatokat olvas az ember:

“Ipari-kereskedelmi övezet volt ez, a józan hasznosság rikítóan hangsúlyozott szempontjai uralkodtak benne. A korszellem, a közgazdaság mechanizmusa a mi városunkat sem kímélte, s a perifériák szegélyén eresztett gyökeret, ahol élősködő kerületté burjánzott.

Míg az óvárosban még mindig az éjszakai zugkereskedelem uralkodott, a maga szertartásos ünnepélyességével, ebben az új kerületben egy csapásra a kommercializmus modern, józan formái fejlődtek ki. A város ódon, korhatag talajába oltott pszeudoamerikanizmus a silány, zsibvásári fennhéjázás buja, de üres és színtelen vegetációjával szökkent itt szárba.” (FB 75.) – akkor hogyan kételkedhetne ezek jelentésében? Az idézett mondatok azt jelentik, amit jelentenek. Mintha egy riportból emeltük volna ki őket. De vannak ebben az elbeszélésben más mondatok is. És mindenekelőtt ott van az egész szöveg és Bruno Schulz életműve, melynek igen fontos része A Krokodil utca.

Mielőtt bármit is mondanánk a jelentésről, föl kell hívnunk a figyelmet egy igen lényeges kérdésre: a Krokodil utcáról szóló elbeszélés nem teljesen „védtelen” a befogadóval szemben. Arról van szó, hogy létrejön benne egy világosan megfogalmazott és elkülönített metanyelvi és metatextuális réteg, az elbeszélés – a legáltalánosabban fogalmazva – tartalmaz bizonyos hermeneutikai sugallatokat. Tehát nemcsak az elbeszélt „történetet” kell olvasnunk és értelmeznünk, hanem a metatextuális és metaolvasási megjegyzéseket is. Azt írja:

“Beszámolónk során több ízben adtunk bizonyos figyelmeztető jeleket, tapintatosan kifejezésre juttattuk fenntartásainkat. A figyelmes olvasót nem éri az ügy e végső fordulata készületlenül. Beszéltünk a kerület illuzórikus, utánzat jellegéről, e szavak jelentése azonban túlságosan végleges és határozott ahhoz, hogy a városnegyed felemás, határozatlan valóságát visszatükrözhesse.” (FB 82.)

„Figyelmes olvasó”! Minden szöveg meghatározza a hozzá illő figyelem típusát. A Krokodil utca figyelmes olvasója olyasvalaki, aki érzékeli és figyelembe feszi az elé tett „beszámolóban” elhelyezett „figyelmeztető jeleket”. Mint kiderül, ezek rendszerint valamiféle újabb jelzések az elbeszélésben. Fontosak ahhoz, hogy megérthessük, mi az elbeszélés tárgya; beletartoznak az olvasói kompetenciába, mert ezek készítik fel „az ügy e végső fordulatára”. Alapos olvasásra van szükség ahhoz, hogy észrevegyük őket, ami azt jelenti: előfordulhat, hogy nem figyelünk ezekre a „figyelmeztető jelekre”. Csak a figyelmes olvasó számára hozzáférhetőek. Tehát szó sem lehet semmiféle felületes olvasásról, és arról sem, hogy A Krokodil utca gyorsan és könnyen adja át a jelentését. Rendkívül lényeges útmutatóval van dolgunk, mert ebből tudjuk meg azt, hogy az elbeszélésben bizonyos jelek szükségesek a jelentés megragadásához, ugyanakkor ez igen problematikus is, mert nem tudjuk, hol vannak ezek, és hogy néznek ki.

És lám, már a magyarázó tevékenység legelején holtpontra jutottunk. A szó szoros értelmében véve útelágazáshoz értünk. Olyan ponthoz, amely kizárhat minket az elbeszélés avatott olvasói közül. Az avatott, vagyis olyan olvasók közül, akiket maga a mű tervez és választ, akik előtt kész megnyílni. Ez valóban sajátos, az olvasás előfeltételeit meghatározó preambulum. A várt olvasó fölismeri az érzékelt tárgy identitását képező adatokat és tényeket, és ezek közé tartoznak az elbeszélői kommentárban említett „figyelmeztető jelek”. Aki ezt nem képes elvégezni, az A Krokodil utca olvasójaként persona non gratának bizonyul. Hisz milyen befogadó lehet az, aki nem ismeri a tényeket, amelyekről tudja, hogy vannak, és elengedhetetlenek a teljesebb befogadáshoz; hogyan magyarázhat „valamit”, ha nem is veszi észre azt a „valamit”. Csak abban az esetben bizonyulok figyelmes olvasónak, ha a több ponton elhelyezett jelekhez igazodom A Krokodil utca világán át vezető utamon. Csak az ilyen eljárás készíthet fel arra, hogy eljussak a végsőkig. Ez ugyanis jelekkel ellátott valóság, és ez a tény a legfőbb attribútumai közé tartozik. Mindezek nélkül nem létezem mint a schulzi elbeszélés olvasója és kommentátora. Nem segít rajtam az alaposság és a mű más aspektusainak mélyreható vizsgálata. Itt teljesen félrevezetőek lehetnek mind a „figyelmes” olvasás megnyilvánulásainak tartott viselkedések, mind az észrevételek alaposságát és pontosságát biztosító kutatások, még akkor is, ha sikeresen próbálták ki őket más olvasási helyzetekben, más szövegeken.

Azt a hipotézist is föl kell állítanunk, hogy egyáltalán nincsenek semmilyen „jelek”. Lehet, hogy misztifikációval, fogással, játékkal van dolgunk – hisz ez Schulz világában teljesen reális –, melyben bebeszéli az olvasónak azt, hogy van valami, ami ténylegesen nem létezik. Lehet, hogy így akar komplexust kialakítani bennünk, kétségbe vonva az intelligenciánkat azzal, hogy nem vesszük észre a jeleket. Az is lehet a célja, hogy az egész életünket az elképzelt „figyelmeztető jelek” keresésével töltsük. Íme, a Krokodil utca (és A Krokodil utca) újabb áldozata. Ebben a helyzetben a „figyelmes olvasó” olyasvalaki, aki idejében rájön arra, hogy nincs mit keresnie. Ez igen vonzó feltételezés, mert megvéd az esetleges frusztrációtól, csak sajnos ehhez is szükség van bizonyítékokra.

A Krokodil utcának eddig még nem volt „figyelmes olvasója”. Nem tévedek, ha hozzáteszem, hogy semmilyen értelemben sem. Próbálok „figyelmes olvasó” lenni az elbeszélésben meghatározott kritérium szerint. Nem akarok más lenni, az ember ne legyen más… Kísérletről van szó, mert a dolog nem látszik egyszerűnek: a „szokványos” figyelmes olvasás nem jár eredménnyel, mintegy „lendületből”, még akkor sem, ha éber és szándéka szerint mélyreható, így nem sikerül azonosítani Schulz jelzéseit: nem erősíthetjük meg, nem is tagadhatjuk a létezésüket. Mindaz, amit tudunk erről, benne van a fentebb idézett három mondatban.

Először is kvantitatív jellegű információt kapunk. De amíg nem tudjuk, mik ezek a „figyelmeztető jelek”, addig nincs komoly esély arra, hogy a mennyiség szemantikailag kitüntetett minőséggé változzon. Ebben a pillanatban az elbeszélő állításában szereplő „több ízben” – kicsit viccesen fogalmazva – „egynél” többet, de „tizenegynél” kevesebbet jelent. De hogy néz ki az, ami olyan gyakran ismétlődik az elbeszélésben? Másodszor, az olvasó is rendelkezik minőségi információval a „jelekről”. Ezek a jelzések tudatják velünk, hogyan tekint az elbeszélő az ábrázolt világra, és ott jelennek meg, ahol „tapintatosan kifejezésre juttattuk fenntartásainkat” (vagyis az elbeszélő fenntartásait), ahol „a kerület illuzórikus utánzat jellegéről” van szó. Az ilyen útmutatásnak elégnek kellene lenni a konkretizációhoz. De nem elég. Az a baj, hogy a Krokodil utcáról szóló egész elbeszélés tele van számos világosan megfogalmazott „fenntartással”, és az elbeszélő állandóan hangsúlyozza a valóság illuzórikus jellegét. Nem „több ízben”, hanem sokszor, valójában az egész elbeszélésben végig megfogalmazódnak figyelmeztetések és fenntartások, állandóan értékelik a világot. És ezek enyhén szólva nem „tapintatosak”, hanem egyértelműek, rikítóak, erőteljesek, durvák. A Krokodil utca egyedülállóan axiológiai” elbeszélés. Nem kell különösen figyelmes olvasóknak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük ezt. Ellenkezőleg, ezt az „axiológiát” még a figyelmetlen olvasó is látja.

Tehát nincs hiány az elbeszélő jelzéseiből, a mennyiségük sem behatárolt, inkább túl sok is van olyanokból, amelyek mintha megfelelnének a fenti leírásnak. Tehát nem alig észrevehetőek, hanem nagyon is szembetűnőek. A nagyon hasonló jelek sokaságából alig néhányat emel ki az elbeszélő. Milyen kulcs szerint választ? Nem marad más hátra, nagyon pontosan kell értelmeznünk minden kifejezést ebből a szakaszból: „tapintatosan kifejezésre juttattuk fenntartásainkat”. „Tapintatosan kifejezésre” juttatott fenntartások! Minden „figyelmeztető jel” és „fenntartás” közül csak azok a kiváltságosak, amelyeket „tapintatosan” juttattak kifejezésre. Sajátos megkülönböztető jegy. Milyen megtévesztő stratégiát alkalmazott az, aki elmondja nekünk ezt a történetet. A visszájára fordítja ugyanis az olyan módszerekről kialakított közkeletű – és nem csak közkeletű – elképzeléseinket, amelyekkel az ábrázolt világhoz tartozó elemek fontossági sorrendjét hangsúlyozzuk. Nem azok a jelzések különösen jelentőségteljesek, amelyek annak néznek ki, hanem azok, amelyek nem látszanak lényegesnek. Az aláhúzások között a vékonyabb vonalak, a rikító színek között a halványabbak, a harsányak között a csendesebbek, a sok között a kevés, nem az előtérben, hanem a háttérben levők. A „tapintatosság” mértéke egyszerűen a korlátozott láthatóság. Ott kell hát keresni, ahol alig látszik, ahol olyan tapintatosan helyezik el a jeleket, hogy könnyen észrevétlenek maradnak.

Igen valószínű, hogy pontosan ebben a pillanatban törne derékba a karrierünk, A Krokodil utcát tanulmányozó „figyelmes olvasó” pályája, ha nem küldene még egy jelzést az előrelátó elbeszélő. Íme:

“Kevesen vették észre, előzetes figyelmeztetés nélkül, e kerület különös sajátosságát […]”. (FB 76.)

Az elbeszélő kiemel A Krokodil utca elejétől a végéig különös és sajátos világából egy „különös sajátosságot”, amelyről okkal gyaníthatja, hogy észrevétlen maradhat – legfőképpen mint „különös sajátosság”. A schulzi elbeszélés fogadtatástörténete azt mutatja, hogy még a figyelmeztetett olvasó se nagyon vette észre, ha pedig észre is vette, nem tulajdonított neki komoly jelentőséget. A különféle „erős” meghatározások és értékelések között, melyekben nem szűkölködik az elbeszélés, a szerény „különös sajátosság” fordulat tapintatos figyelmeztető jel, az intelem tapintatos kifejezése. Talán csak a formája – stilisztikai pleonazmus és logikai tautológia, túlzásba vitt szinonímia és a gondolat ördögi köre – hívja fel a figyelmet rá: Schulznál ez gyakran valamely jelenség intenzív jellegét fejezi ki. Használja még néhányszor az elbeszélésben e meghatározás szétválasztott összetevőit – összesen hatszor –, ezzel sajátos útvonalat jelöl ki, rámutat az ábrázolt világ különösen fontos jellemzőire. Felsorolom magukat a figyelmeztető jeleket, bemutatom a „tapintatos kifejezést” a tárgy nélkül, amelyre vonatkozik: „valami furcsa hevenyészettség atmoszférája” (FB 80.), „a legkülönösebb dolog” (FB 80.), „a városnegyed sajátosságai közé tartoznak” (FB 80.), „ám a legkülönösebb dolog” (FB 80.), „valami különös, bánattal teljes komolyság fuvallata” (FB 81.). A következő mondat zárja ezt a sort: „S mégis – mégis, eláruljuk-e e városnegyed utolsó rejtélyét, a Krokodil utca féltve őrzött titkát?” (FB 82.) E mondat után következik az a metatextuális bekezdés, amelyet próbálok itt megfejteni. Különös és legkülönösebb dolgok, sajátosságok és különös sajátosságok, titkok és rejtélyek – íme, a „figyelmes olvasóknak” szánt útmutatók sora.

De van még egy hihetetlenül lényeges, nyitott szövegként megfogalmazott, metanyelvi információnk: „e szavak jelentése azonban túlságosan végleges és határozott ahhoz, hogy a városnegyed felemás, határozatlan valóságát visszatükrözhesse” (FB 82.). És a folytatás: „Nyelvünknek nincs olyan kifejezése, mely adagolná valamiképp a realitás fokozatait, meghatározná sűrűségét.” (FB 82.) Egyértelműen óva int az egyértelműségtől, és a tolakodó nyilvánvalóság szféráján túl lévő tartományba utal.

Vajon a figyelmes olvasás – amely a megadott útvonalat követi, és figyelembe veszi az elbeszélő intelmeit – alátámasztja azt a meggyőződést, mely szerint A Krokodil utca jelentése kimerül a 20. századi civilizáció víziójában? Vajon az elbeszélésben kialakuló kép, amely a kultúra egy bizonyos állapotát mutatja, végleges kép, az a pont, ahová megérkezünk, vagy ellenkezőleg, kiindulópont, bevezető kép? Miről szól A Krokodil utca, amikor azt mondja, amit mond?[7]

Pálfalvi Lajos és Vas Viktória fordítása

Jegyzetek

[1] Jarzębski, Wstęp; Schulz, Opowiadania, lxviii.

[2] Sandauer, Rzeczywistość zdegradowana, 18. Az elmúlt fél évszázadban ez volt az egyik legtöbbször újraközölt írás Lengyelországban: 1957-től 1989-ig (vagyis a Nemzeti Könyvtár című sorozatban megjelent, Jarzębski által gondozott kiadásig) Schulz prózájának szinte minden közreadásához mellékelték, s mint tudjuk, sok volt ezekből. Mindehhez még tegyük hozzá azt, hogy Sandauer műveinek különböző gyűjteményes kiadásaiban is többször közölték.

[3]Uo. 19.

[4] Egyébként Schulz lelkes recenziót írt Brecht A háromgarasos regény című művének lengyel kiadásához, Wiadomości Literackie, 1937/15.; kötetben: Katalog-pamiętnik wystawy „Bruno Schulz. Ad Memoriam”, 156.

[5] Sandauer, Rzeczywistość zdegradowana, 23.

[6] Ewa Kuryluk például (Gąsienicowy powóz, czyli podróż Brunona Schulza w przyszłość przeszłości, in Bruno Schulz. In Memoriam 1892–1942) a civilizáció mai állapotára vonatkoztatja A Krokodil utcában található víziót, inkább az elbeszélés „profetikus” aspektusát hangsúlyozza, nem pedig „történelmi realizmusát”.

[7]A Krokodil utca alább olvasható értelmezését a Lublini Katolikus Egyetem Irodalomelméleti Tanszéke által szervezett III. axiológiai konferencián (Interpretacje aksjologiczne, Kazimierz Dolny, 1994. XII. 7–9.) adtam elő először a Szewirat ha-kelim, czyli Brunona Schulza traktat o krokodylach című referátumomban (in Interpretacje aksjologiczne, Lublin, 1997. 133–184.).

 

támogatás