A szentpétervári Preobrazsenszkaja zsidó temető

Írta: Klein Rudolf - Rovat: Kegyelet, Kultúra-Művészetek

Kevesen sejtik, hogy egy zsidó temető nem csupán végső nyugvóhely, illetve a vallásosok számára a feltámadásig tartó ideiglenes hajlék, hanem „könyv” is, melyből kiolvasható egy közösség élete, társadalmi helyzete és világképe.

Jellemző út

A sírok betűkként sorakoznak, a köztes tér betűköz, a szertartási épület hangsúlyos felkiáltójel, a temető széle és kerítése margó. Sőt, a nekropolisz város is: a halottak polisza, utakkal/utcákkal, középületekkel és egyéni/családi nyugvóhelyekkel. Míg a mindenkori történetírás a napi politika eszköze lehet, és nem ritkán torzítja a múltat, addig a temetők a történelem igaz tükrei. Nem véletlen hogy a szovjet-orosz kultúrpolitika fontos elemévé vált a temetők, különösen a zsidó temetők elpusztítása, amivel a történelmet „kiigazították” a hivatalos narratíva szellemében.

A 19. és 20. században is a zsidó temető „kultúrtörténeti olvasókönyv”, különösen az emancipált zsidóság esetében, mely minden lehetőséget felhasznált arra, hogy igazolja lojalitását a többségi társadalom iránt, hogy elszakadjon az évezredes elnyomás során létrejött szigorú temetkezési hagyományaitól és „keresztény testvéreivel” együtt a felvilágosult, racionális és egalitárius világ megteremtésében aktív részt vegyen. Ez a részvétel magában még nem is volt elég: meg kellett azt mutatni látványosan, épülettel, szoborral, kerttel, hiszen a keresztény művészet legfontosabb csatornája éppen a vizualitás.

Keresztény imára összekulcsolt kezű angyalka Oljuszinka Kristal sírján

Ez az a világ, ahol a zsidóknak a legnagyobb „lemaradást” kellett behozni. Különösen érvényes ez a világvárosokra, ahol a zsidó elit jelenítette meg a modernitás melletti elhivatottságát téglában, kőben, márványban, mint a bécsi Ringstraße illetve budapesti Andrássy út esetében. Nem lehetett ez másképp Szentpétervárott sem, mely liberálisabb volt a hatalmas Oroszország szívéhez közelebbi városoktól, mint például Moszkvától, ahonnan a zsidókat az európai emancipáció fénykorában, 1891-ben cári dekrétummal kiűzték, és csak a szovjet korban összpontosult itt ismét jelentősebb zsidóság.

Szentpétervár Oroszország nyugati ablaka, némelykor kapuja is. Nagy Péter cár azért is alapította, hogy megszabaduljon a moszkvai pravoszláv papságtól, mely apját megalázta, és a begyöpösödött, megvesztegethető politikai establishmenttől. Ezzel óhajtott elmenekülni a tatár múlt és általában az ázsiaiakkal való viaskodások emlékétől is, a felvilágosult és „boldog Skandinávia” felé tekintve. A város legjelentősebb épületeinek és együtteseinek egy részét nyugati építészek alkották, mint például Francesco Bartolomeo Rastrelli (1700-1771) a Téli Palotát és Szmolnij Kolostort és Leo von Klenze (1784-1864), az Új Ermitázst. Szentpétervár az a hely, ahol a végtelen Oroszország találkozik az európai északkal és a nyugati kultúra egészével. Szentpétervár nyugati csücsök, a modern szellemi áramlatok felvevője és közvetítője a végtelen birodalom irányába, az Ural hegység felé és azon túl. Nem véletlen, hogy itt tört ki az októberi forradalom 1917-ben.

A régi, neogótikus szertartási épület

Szentpétervárott számos zsidó fordult meg, iskolázkodott, sokan közülük a Baltikumban vagy a letelepedési területen születtek. Ez az az oroszországi nagyváros, ahol a zsidó lét folytonos a 19. század közepétől, amelyet nem hódított meg a nácizmus, bár a város pereméig jutottak a német csapatok.

A zsidó temetőt 1875-ben alapították a nem pravoszláv lakosság számára, katolikus, lutheránus, zsidó és muzulmán felekezeti szekciókra osztva azt. Ám, miután fizetni kellett a temetkezésért, egyetlen muzulmánt sem temettek el itt 1899-ig – ezt az ő vallásuk nem teszi lehetővé –, és a nyugati keresztény kisebbségnek is csak a legszegényebb tagjai leltek itt végső nyugovóra, jobbára sírkő nélkül. Így gyakorlatilag a temető egésze zsidóvá vált. Furcsamód népszerű nevében benne maradt a keresztény vallás kulcsfontosságú fogalma, Krisztus színeváltozása (Преображeние Госпoдне), melyről a szomszéd pravoszláv temető kapta a nevét.

А temető Alekszandrovszkoj fermi nevű széles sugárúton található, elővárosi környezetben. Eredeti kerítése az ünnepélyes pillérsorral elveszett, de főbejárat két hatalmas pilonja még áll, melyek között feltűnik a monumentális szertartási épület díszudvart körülíró tömege és keleties „kapedli kupolája” (1912). Alkotója, Jakov Gevirc (Gewirts) Germanovics (Яков Германович Гевирц, 1879-1942) a harkivi nagy zsinagóga tervezője is (Большая Хоральная Синагога, 1909-13), számos bérház és banképület építésze, több tudományos munka szerzője. Gewirts a szovjet korban is közkedvelt maradt. A Nagy Vezér és Tanító, Sztálin Elvtárs a szentpétervári Építészkar dékánjává nevezte ki. Ez nem kis teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy a vezér nem volt filoszemitának nevezhető, annyira nem, hogy még az orosz elit zsidóit is megtizedelte. Mégis, némelyikük ügyesen navigált ebben a világban és Gewirts közéjük tartozott, függetlenül attól, hogy a cári korban igazi „kozmopolita” modern építész, aki mellőzi az orosz hagyományokat, és hűen követi a korabeli Európa főbb építészeti irányvonalait. Persze időben „átigazol” és megússza, de a diktatúrában már nem tervez. Az ő habitusához nem illett a proletárdiktatúra vaskos klasszicizmusa.

 

Szertartási épület (A szerző felvételei)

Az elő-modern, kőburkolatú, török mecsetre is emlékeztető tömegképű szertartási épületből két keleties árkádsor nő ki, melyek az előzővel a temető főterét hozzák létre. Itt gyülekezhetett a valaha nagyon népes közösség egy-egy jelentősebb személyiség temetésekor – mára már csak kb. 100,000 zsidó él a városban (2,5%) Ez a kompozíció nincs a temető középpontjában, hanem annak nyugati széléhez közel. A temető raszteres alaprajzú, ahol utcák szelik apróbb szekciókra az együttest. Az utcákat névvel látták el, mint például Fő utca, Zöld utca, Lembergi illetve Nyevszkij utca, ami ritka; másutt inkább számokkal jelölik az utakat és/vagy szekciókat. Az utcaszerűséget kiemeli e közlekedő-terek keresztmetszete is: a középen kidomborodó részt kőlappal fedték, jobbra és balra nyílt csatornázás, melyeket kis hidak kötik össze a sírokkal.

Az első sírok szerény méretűek voltak, mint például a keleties két kőtábla, mely alatt egy zsidó katonatiszt (!) nyugszik. Oroszországban sem tódultak a zsidók a katonai akadémiákra a 19. században, sőt alig volt közöttük állami alkalmazott – ilyen posztra inkább álmos nemesi ivadékok pályázhattak. Az emancipáció térnyerésével viszont a zsidók egyre láthatóbb szerepet vállaltak, és mind nagyobb síremlékeket hoztak létre, mint más európai nagyvárosban. A legnagyobbon még felirat sincs, mert aki a kövek alatt nyugszik, azt tartotta, annyira híres, hogy felirat nélkül is örökké emlékezik majd rá az utókor – az orosz oligarcha lelkület vajmi keveset változott az elmúlt másfél évszázadban. Az elegáns francia grandőr félázsiai változata ez.

Posztmoders síremlék a díszsírhelyek sorában

Stilisztikai szempontból az egyik leggazdagabb európai nagyvárosi temető a Preobrazsenszkaja. Klasszicista mauzóleumok sorakoznak, sőt itt-ott még neo-gótikusok is, amely stílus a nyugati kereszténység hivatalos formavilága több évszázadon át, azaz orosz pravoszlávlye ősellenségéé. A katolikus kultúra belopta magát szobrocskák formájában is: a kommunizmus előtti korban faragott pufi angyalkák imádkoznak a sírkövek tetején – a pravoszláv kultúra szoboridegen, a zsidóhoz hasonlóan, és az ikon sem tekinthető hagyományos, naturalista képi ábrázolásnak. Ám a temetőben nagyobb a képtolerancia, a sírokon fényképek sorakoznak, melyekről nem ritkán katonai egyenruhában, kitüntetésekkel karácsonyfásított, öntudatos alakok pillantanak ránk. Számos felirat utal az elhalálozott társadalmi helyzetére, a rangkórság egészen szélsőséges megnyilvánulásáig, annak szovjet változatában is.  Ebben szerepet játszhatott a szovjet hazaszeretet, a nácizmussal szembeni ellenállás, a zsidókkal szemben először megnyilvánuló nagyobb tolerancia és a birodalom szeretete – a zsidók mindig ragaszkodtak a birodalmakhoz.

Kuszlik professzor sírja

A temető további érdekességét alkotják a kommunista korszak sírjai, melyek között rendkívül ötletesek is találhatók. 1965-ben, a Brezsnyev korszak hajnalán temették el Mihail Iszákovics Kuszlik professzort, akinek aszimmetrikus, elegáns, fehér márvány sírkompozíciója a modernizmus legszebb késő-szovjet példája. Egy kb. 4×5 méteres platón áll egy alacsony pad és egy nagy hasábalakú, csak orosz feliratú tömb, kézfragmentummal a tetején, mely az elhunyt szobrászi életművére utal. A professzornak szerencséje volt, hogy a Sztálin utódául kiszemelt Andrej Zsdanovot, a modern művészet esküdt ellenségét és a szocreál kihirdetőjét, még időben cserben hagyta a mája – hiába ostorozta Sztálin elvtárs hogy csak gyümölcslevet igyon. Hruscsov illetve Brezsnyev már kevés érdeklődést mutattak a művészetek iránt.

A második világháború utáni korszak sírjainak zöme viszont szokványos, mint például Miháil Josifovics Ellenbaum, az érdemes művész (zászluzsnyij artyiszt R.Sz.F.Sz.R.) sírja, melyet az orosz szokásoknak megfelelően az elhunyt képmása ékesít. Sok tapsot kiérdemelt, megelégedett, nyakkendős, középkorú férfi tekint ránk ovális keretből.

Miháil Joszifovics Epelbaum, a Szovjetunió érdemes művészének sírköve – a sarokban a kis kép a nagyember fiára emlékezik, aki 1999-ben húnyt el

A temető további sajátossága a „halmozott síremlék”, ahol az eredeti alapra és sírkő mellé újabb családtagok társulnak, de ezeknek neveit nem vésik az eredeti „tulajdonos” neve alá, hanem mindegyikük kap külön-külön egy kis sírkövet és természetesen fotót. A „kolektivizmus” másik esete, amikor a kovácsolt vaskerítéssel lehatárolt telken több sírkő emelkedik, mint az Lengyelországban is szokásos volt. Ennek egy ökumenikus példája a három műmárvány sír, ahol Leonyid Mojszejevics (minden bizonnyal izraelita), Ramzaeva Válentyiná (jó eséllyel muzulmán) és Mojszej Zelymanovics (újkeresztény) található. Az utóbbi szemüveges képmása mellé nagy keresztet faragtak – kurzushű Mózesünk kikeresztelkedhetett a poszt-szovjet korban.

A poszt-kommunista korban hatalmas posztmodern sírok készültek, a klasszicizmus teljességenek/zártságának és fragmentációnak kontrasztja jelenítik meg a mai kor szellemi és társadalmi kettősségét.

A temető jó állapotban van, látogatható és sajátságos színfoltja az európai zsidó temetőművészetnek – egyrészt kötődik hozzá, másrészt különbözik tőle történelmi, társadalmi és táji adottságok miatt.

 

Címkék:2018-04, Preobrazsenszkaja, zsidó temető

[popup][/popup]