„A szavak idővel változnak”

Írta: Szarka Zsuzsanna - Rovat: Kultúra-Művészetek

Pier Marton filmrendezővel Szarka Zsuzsanna beszélget

8 - Pier Marton installacioja

Pier Marton installációja

– Édesapád, Marton Ervin, fotóművész, festő és szobrász 1937-ben emigrált Párizsba Tihanyi Lajos rokonaként, részt vett a francia ellenállásban, és az 1950-es 60-as években érzékeny portréfotóiról volt híres. A holokausztról szóló, elkötelezett művészi és pszichológiai filmedben, a „Say I’m a Jew”-ban nálad is hangsúlyt kap az emberi arc és gesztusok. 18 éves voltál, amikor édesapád meghalt, hogyan él ő az emlékeidben?

Apám megértette, hogy esztétika és etika nem különböző fogalmak. Persze voltak olyan munkái, amelyek csak a szépség után mentek, de a legtöbb, még ha csak a mindennapokat mutatja is, valahogy értelmezi az életet. Nemrég tudtam meg, hogy apám az ún. “francia humanista fényképészek” közé tartozik.
Két dolgot találok apámnál fontosnak. Az első: nagyon szerette Eugéne Atget-t, egy francia fényképészt, aki az 1900 évek párizsi utcáit üresen láttatta – képei mutatják, hogy ember nélkül is van élet. A második, hogy valamiért harcolni kell. Persze kérdés, hogy miből áll ez a mai „ellenállás”. Mit kellene nekünk csinálnunk, hol van és milyen ez a harc? Az, hogy apám rajzzal, festménnyel, szobrokkal és fényképekkel dolgozott, azt jelenti, hogy nem fontos az eszköz, de rugalmas és alkalmazható kell, hogy legyen. Azt használom, ami kéznél van, és jól közvetít.

– Pályaívedben meghatározó, hogy nincsenek nagyszüleid. A holokauszt nálad örökség, tanúság, emlékezet. Második generációs túlélőként milyen volt az élet Párizsban? Találkoztál antiszemitizmussal?

Hogy nem voltak nagyszüleim: nagy különbség volt. A hiányt mélyen éltem meg, de szavak nélkül; mintha a csend teremthetné a legnagyobb fájdalmat. A holokauszt szó még nem létezett a fejünkben. Csak a háborúról volt szó. Nem volt egy „öntudatos közösség”, és a gyerekek előtt nem beszéltek. Olyan körökben éltünk, ahol mindenki menekült volt: akcentussal beszélő idegenek, zsidók, egy néger család volt a szomszéd. Nagyon ritkák voltak a francia nevek a szüleim köreiben. Arra, hogy valaki nem jött vissza a háborúból inkább csak csendesen céloztak.
És igen, voltak antiszemita események Franciaországban. Egy közelben lakó család egyszer részegen megkergetett, és a szomszédaim 99 százaléka csak bámult az ablakon keresztül. Ez azért történt, mert egyik szomszédom elárulta, hogy zsidó vagyok. Akkor felfedeztem, hogy a francia zsidók igazi története nagyon más, mint a hivatalos verzió, amely csak később javult, amikor Chirac elnök beszélt a francia állam felelősségéről.

– Hogyan kerültél 20 évesen az USA-ba?

– Az incidens után elhatároztam, hogy Amerikába megyek, ahol egy ideje már az öcsém és édesanyám is élt.

A zsidóság kifejezése a túlélők gyermekei számára képtelenség volt. A „Say I am a Jew” filmed, melyben önkéntesek vallanak magukról, pszichoterápia és (ahogy fogalmaztad) identitáspolitika. A szereplők szorongásaikról, elfojtásaikról számolnak be: küzdenek szüleik túlélésének problémájával és szenvednek a kortárs antiszemitizmustól. A film hatására változott a személyes identitás vállalása a társadalomban?

8 - Pier Marton

Pier Marton

– Nem mondhatnám, hogy a filmnek valami nagy hatása lett volna. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy identitáspolitika „jelentőségteljes” idők után: mindenki láthatta, hogy komplikáltabb a helyzet, mint gondolta. Minden generációnak meg kell „érnie”. Az én generációm témái: a forradalom, a szexualitás, az identitás. A rasszizmus és a női emancipáció ma is csak szlogen és a gondok megoldása nélkül kell élnünk. Egy „arany jövő” fogalma illúzió, még ha a politikusok szeretnek is bennünket ilyen álmokkal szórakoztatni.
Minden probléma egy másik problémához van kötve. Ahogy a francia szociológus, Edgar Morin értékel: „A bonyolultság itt marad”. Érdemes úgy gondolkodni, hogy a problémák nem távoznak és velük kell élnünk.

– A filmhez kapcsolódott az interaktív JEW falinstalláció, mint művészi tere a dialógusnak, melyre múzeumi látogatók írhattak, valamint a marhavagon. Mindez utazó kiállításként járta be Amerikát. Ennek az 1985-ös komplex projektnek van-e ma is aktualitása?

– Nemcsak falinstalláció volt ez, volt egy auschwitzi vagonhoz hasonló kamra is, ahol a videót lehetett nézni. Manapság, ahogy látom ezen az európai utazáson, még mindig sok zsidó van, akinek nem túl kényelmes”zsidónak lenni”– ami nem azt jelenti, hogy vallásosnak kellene lenniük, inkább, ahogy a szalagcím is mutatja: csak annyit mondaniuk, hogy zsidó vagyok. Persze sokaknak – mint nekem is egy ideig – meg kell érteni, hogy miért van az, hogy végtelen sok áldozaton keresztül ez a nép megtartotta a vallását és tudományát. Ami sokat változott azóta, az a hit, hogy identitáson vagy általa minden könnyebb lesz. Sajnos a válaszok mindig később jönnek.
Egyébként a JEW installáció, sok múzeumi kiállítás után egy floridai holokauszt múzeumban van St. Petersbourg-ban.
Úgy is tudnék válaszolni, hogy a „negatív” videó után, ahol a Soával foglalkozom, kellett egy másik szempontot kutatnom. Azért kezdtem el egy másik videót, melynek egy ideig az volt a címe: „Time To Be (Jews in PaRaDiSe*)”, de most inkább az lesz, hogy „Jews Talk”.

– Gyakran felteszed a kérdést, hogy mit jelent emlékezni. Videóművész, író és álmodó vagy. A holokauszt 1000 évben c. előadásodban hogyan tükröződik a múlt árnyéka?

– Mondhatnám: „bőrünkön túl” létezünk: minden határ – időben és térben – önkényes, és csak emberi elképzelés. Könnyebb, ha úgy gondolja az ember: mindennek van eleje és vége, és hogy korlátok vannak. De úgy élni – Szókratészt idézve – hogy, “ha valamit tudok, akkor az az, hogy nem tudok semmit” – ez sokkal nehezebb.
Az emlékezés tett: része a változásnak. Ha vannak is országok, mint Irán, akik politikai okok miatt nem akarják elfogadni, hogy a Holokauszt megtörtént, nyugaton sok az emlék és emlékezés: múzeumok, könyvek, filmek, szobrok, megemlékezések… De ezek magukban nem elegendőek.
Egy méltó emlékezés, ami komoly és mély, az muszáj, hogy zavarjon. Kafkát idézve: „Azokra a könyvekre van szükségünk, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy csapás… mint egy öngyilkosság.”
A jelen bizonytalan egyensúly múlt és a jövő között. Csak úgy tudunk a jövő felé „repülni”, ha terhelve vagyunk a múlttal, a történelmünkkel. Rabbi Zalman Schachter úgy magyarázza ezt, hogy azért megy fel a papírsárkány, mert a valósághoz van alapozva.
Hozzátartozik az emlékezéshez, hogy mindig minden változik: a háború 1944-ben egészen mást jelentett, mint 70 évvel később. Nincsenek gránitkőbe foglalt emlékek: a szavak idővel változnak. Vigyáznunk kell: a történelem tud az időn keresztül utazni. Hogy valaki látott vagy átélt valamit a Soából, az nem számít. Az a fontos, hogy „utazni” fog – ebben a szemiotika segíthet – egyébként túlságosan elkényelmesednénk.
Úgy megyünk a jövő felé, mintha vakok lennénk. Már nagyon sokszor voltak „múlt idők”, de valahogyan, mint a halálra, nem tudunk igazán ránézni.

– Mit jelent számodra a személyes önkép?

– Senki nem vagyok. Persze érzek dolgokat, és ha valaki a lábamra lép, fájni fog, és el fogom lökni, és lehet, hogy írás vagy munka lesz belőle, mert rezonál valami bennem. Magamat szeizmográfként használom, de a legfontosabb, hogy nem vagyok senki, és csak így tudok mélyebben elérni valamit.

– 2005-ben a francia ellenállás harcosairól készítettél egy tabló-kiállítást, ahol szüleid fotói is szerepeltek. Lehet erről a munkáról többet tudni?

– Mint sok városban, St. Louisban (Missouri) is minden évben van egy Yom HaShoah emlékezés. 2005-ben a zsidó ellenállásról akartak emlékezni és megkértek, hogy beszéljek és csináljak tablókat a híresebb emberekről, akik ebben részt vettek. A Washingtoni Holokauszt múzeum adott felvételeket, amikhez én rövid szöveget illesztettem.
Vannak hagyományos és spirituális fegyverek: apám a párizsi ellenállás soraiban harcolt, anyám Pesten bujkált, de számomra mindketten a zsidó ellenálláshoz tartoznak.

– Pár éve súlyos betegségből gyógyultál. Az élet, mint érték hangsúlyosabbá vált. Mi foglalkoztat azóta?

– Agyvérzés után három hétig intenzíven voltam, és nem tudtam se beszélni se mozogni, kétóránként ébresztettek, hogy adok-e életjelet. Ezért hivatkozom sokszor a semmire, vagy arra, hogy nem vagyok senki (van is egy blogom erről).
Egy film/videó hosszan tartó erőfeszítés, és írásban rövidebb idő befejezni egy munkát – csak az a baj hogy az emberek nagyon hisznek a szavakban és én már nem bízok azokban, sem a képekben.

– Beszéljünk aktuális munkádról: a „School of No Media”-ról…

– „A dolgok lényege az, ami akkor marad, amikor már minden néven nevezhetőt elvettünk.”(Eli Siegel) Az életben, főleg mai életünkben sok a zaj, mintha mindenki a csendtől félne, mintha a semmitől (vagy a haláltól) próbálna megszökni. Több mint 30 évig egyetemen tanítottam a videózást, de amikor visszajöttem a kórházból és megint elkezdtem tanítani, észrevettem, hogy a lényeg a tanításomban az volt, hogy az emberek nézik a videót (és semmi más), és hogy vannak technikai trükkök, pl. hogy kell a színeket, a világítást és a mozgást átdolgozni. Úgy tűnt, mintha azt oktatnám, hogyan kell macskával játszani egy kis spárga segítségével. Az a kérdés, hogy mit kell csinálnunk, mit kéne tanulnunk és tanítanunk.
A lényeg számomra, nem az, hogy mit tudok, inkább hogy mit nem tudok. Milliószor több az, amit nem tudunk, és a legtöbb egyetemen azt tanítják, amit tudnak. Fontosabbnak találnám, ha a diákok tudhatnák (mint Szókratész), hogy nem tudnak sokat. Csak amikor kényelmetlenül érzi magát az ember, akkor van lehetősége valamit tanulnia. Mintha távcsövön keresztül látnánk az életet, és mindent olyan közelről nézünk, mintha vakok lennénk. Ez persze nemcsak a látásra, de minden fogalomra alkalmazható. Az erő onnan jön, ahol gyenge az ember, azzal kellene nekünk találkoznunk. A munkámba sokszor a „vakfoltok” után megyek. Csak ami igazán zavar, az érdekel – a szépség is ide tartozik.
A fényképész vagy a művész gyakran egy percért vagy pillanatért dolgozik. Egy video / film megmutatja egy ember mozgását, de mindkettő egyfajta fetisizmus. Nincs messze a bálványimádástól.
Az élet az ujjainkon át elmegy. A látvány itt van. Már csak esküvői képek, mese, emberek vagyunk. De ahogy Rimbaud írta: ”…az élet máshol van.”. Az érdekel, amit nem tudok, és azt szeretném tanítani. Ilyen irányba megy a School of No Media.

 

Címkék:2014-10

[popup][/popup]