A pofon 

Írta: Zalka Péter  - Rovat: Holokauszt, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Véletlenül láttam meg azt a fényképet. Anyu munkába rohant, sietve pakolt át az új ridiküljébe, akkor eshetett a földre. Illetlenség mások táskájában kotorászni, mondta pár napja, mikor csokifillérek után kutatva lebuktam, ezért csak félve nyúltam az elsárgult fotóhoz. Nem is sárga volt, inkább olyan rozsdabarna, mint az őszi levél, szélei már több helyen beszakadtak, de az alakok jól kivehetők voltak rajta. A Nagyi állt középen, s napfényes mosollyal ölelt át két gyereket.

Képünk illusztráció

Az egyik Anyu volt, térdharisnyás, copfos kislányként, mintha most lépett volna ki egy korabeli Pöttyös Panni lapjai közül, a másik, idősebb, kicsit kócos, szemüveges fiú, egész olyan, mint a bátyám, s hóna alatt egy focilabdát szorongatott. Pont olyat, amilyet régóta úgy szerettem volna. Lassan megfordítottam, s a hátán írás volt Nagyi jellegzetes szögletes betűivel: Drágáim, Klárikám és Imikém.

Sokáig nézegettem, szerettem volna Jánosnak is megmutatni, de nem mertem elvinni. Majd holnap, gondoltam, de másnap már nem találtam ott, így hát egyenesen csak nekiszegeztem a kérdést:

– Te tudtál az Imikéről? – Meglepődött, egész sokáig hallgatott, majd, mint aki nagy titoktól szabadul, suttogva keresgélni kezdte a szavakat:

– Erről nem beszélünk. Apu mesélte nekem egyszer. Az Imike Anyu testvére, és elveszett a háborúban. Valami munkaszolgálatra kellett bevonulnia, és aztán csak egy értesítést kaptak, hogy eltűnt. De a Nagyi ezt nem akarta elhinni, kórházba is került, mert mindenkinek folyton csak azt hajtogatta, hogy az ő fia nem tűnt el, csak elment Amerikába, hogy megkeresse a menyasszonyát, mert mindig azt mondták, hogy itt már nem is lehet élni. Aztán kijött a kórházból, de azóta Anyuval ki se ejtik az Imike nevét. – Befejezte, és láthatólag megkönnyebbült.

A Nagyi ekkor már egy éve halott volt. A galaxisom középpontja. Mi ketten folyton beszélgettünk, s nekem minden szaván ott volt az igazság pecsétje. De hallgatni is remekül tudott, csak mosolygott, mikor a kedves meséim sötét történéseit fényesebbekre cseréltem. Az én mesémben a farkas együtt szedte a virágot Piroskával, és szép csokrot vittek a nagymamának, a rendíthetetlen ólomkatona pedig eloltotta a tüzet, és boldogan éltek a kastélyban a kis táncosnővel. Te kis álomhuszár – mondta, ilyenkor, és megsimogatta a fejemet. Ám most bajban voltam. János szavaira gondoltam. Mi van, ha a Nagyi akkor is igazat mondott, és Imike mégis ott él valahol Amerikában a feleségével, csak nem jelentkezik, mert tudja, hogy nem beszélnek róla? És úgy voltam vele, ha már egyszer csak lett egy nagybátyám, hát nem eresztem. Szép lassan valóságossá lett bennem az új rokon, és boldog voltam, hogy bővült a családom. Igy múlt el egy-két hónap, és közeledett a karácsony.

Lalival első óta voltunk barátok. A papája orvos volt az egyik híres kórházban, s neki volt egyedül bőrfocija az osztályban. Hálalabda a főorvos úr fiának, és délutánonként rohantunk vele a Szabadság térre. Büszkén rugdaltuk, félelem nélkül még az amerikai nagykövetség oldalának is, pedig tudtuk az imperialisták veszedelmes ellenfeleink, és nagy királyok voltunk. Bennem ott bujkált egy kis irigység is, de ez igazán nem ment a barátságunk rovására, csak folyamatosan táplálta a vágyakozásomat, mely a karácsony közeledtével napról-napra erősödött. Az ünnepek előtti utolsó tanítási napok egyikén dolgozatot írtunk. Ibi néni igazán érdekes feladatot talált ki: írjunk egy kiválasztott személynek levelet, mit szeretnénk karácsonyra. Még most is, évtizedek múlva is, szóról- szóra emlékszem rá: “Drága Nagybácsi, kedves Imike! Te még nem ismersz engem, de én sokat gondolok rád. Mindjárt jönni fog a karácsony, és én kérek tőled valamit. Egy igazi bőrfocit szeretnék, lehetőleg olyat, ami a te kezedben volt, amikor ott álltatok a Nagyival és Anyuval azon a fényképen. Biztosan tudsz ilyet venni, mert a János mondta, hogy Amerikában mindent lehet kapni.” Még gondolkodtam kicsit, hogy írjak-e a Nagyiról, de aztán csak így fejeztem be: Köszönöm szépen, és Anyuék is üdvözölnek.”  Tele voltam reménnyel, s elképzeltem ahogy az én labdám is ott pattog az amerikai követség falán.

Aztán karácsonykor bekövetkezett a csoda. A fa alatt, a gyertyák fényében ott pihent egy vadonatúj focilabda, és a friss bőr illata andalítóan keveredett az asztalra kitett ünnepi süteményekével. Soha olyan boldog karácsonyom nem volt, de Lali szerint elég nagyképű voltam, amikor Ibi néni felszólítására, a többiekkel együtt én is beszámoltam róla, hogyan teltek az ünnepek. Még az sem rontotta az örömömet, hogy szerinte az amerikaiak nem is tudnak jó focilabdát csinálni, ezért kaptunk ki a Bácskai ikrektől, amikor az enyémmel játszottunk velük.

Január közepén az iskolában szülői értekezletet tartottak. Igazán nem volt mitől tartanom, hiszen még kézimunkából is jelest kaptam, miután Ibi néni megígértette velem, hogy soha többé nem veszek varrótűt a kezembe. De nagy meglepetésemre Anyu hihetetlen feldúltan érkezett haza. Le sem vette a kabátját, rám sem se nézett, egyenesen Apu karjaiba futott:

– Borzasztó, szörnyen megalázó volt… Azt mesélte az iskolában, hogy ő karácsonyra focilabdát kapott Amerikából, a nagybátyjától, és Ibi néni nevetve mondta, milyen jó lehet, ha valakinek él ott egy testvére. – Majd hirtelen mozdulattal megfordult – s mint még soha – szinte sikoltva rám kiáltott:

– Te meg mit hazudozol? És miért kell neked össze-vissza beszélni ? – és az én angyalszelíd anyám egyszer csak lekevert egy hatalmas pofont. Olyan igazi méretest, olyat, amilyet Aputól kaptam egyszer, mert berúgtam az osztályterem ablakát.

Fájdalmasan tapogatni kezdtem a helyét, már majdnem sírtam, amikor felpillantva megláttam, hogy arcát a kezébe temetve, testét görcsbe rántva rázza egy hangtalan, szűnni nem akaró, rettentő zokogás.

[popup][/popup]