A panzió
Részlet a Noran Libro Kiadó által a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelenő regényből. A szerzővel, aki egyben a Midrasz, lengyel zsidó folyóirat főszerkesztője, a könyv bemutatóján, április 23-án, szombaton 17.00-kor a Millenárison, a Kner Imre teremben, Pálfalvi Lajos, a könyv műfordítója közreműködésével Szántó T. Gábor beszélget.
A lengyel szerző EU-díjas regénye egy zsidó szeretetotthonként működő panzióban játszódik. Idős, életük javát már leélt férfiak és nők emlékeznek életük történeteire. Mesélnek, mesélnek, mesélnek – és egy fiú hallgatja őket. Vagy csak képzeli már, hogy hallja a történeteiket?
A könyv az Európai Unió által támogatott K-európai történetek című sorozatban jelenik meg.
Valami vonzotta őket ide. Ebbe a nyomorúságos üdülőbe, ahol mindig hullik a vakolat. Otthon voltak. Legalább itt, a kerítés mögött. Nem olyan egyszerű, sima ügy otthon lenni. Nem mindenkinek adatik meg. Ezt mondta Chaim úr. Sose lehetünk otthon, mindig úton vagyunk, mint azon a hátsó domborművön, a gettó hőseinek állított emlékművön, ahol a rabbi vezeti a népet, a Tórával a kezében. Különben miért vonult volna ki Mózes Egyiptomból? Rossz volt ott neki? Most meg jobb?
Leültem az asztalhoz, Tecia néni az ágyra telepedett.
– Látod? – kérdezte a falra mutatva. – Ez Bronkától való. Szép.
Barna grafika. Jeruzsálem. Montefiore. Tájkép szélmalommal és a Dávid Király Szállodával. Rozzant kis házak és fogazott falak. Joel Rohr, grafikus. Jemin Mose. Beszélt jiddisül, így a nagymama szót értett vele. Lengyelországból jött? Vannak még zsidók Lengyelországban? Az unokatestvérem, Jakow vitt oda a Subarujával, valamikor régen, rögtön sábesz után. Jakow vallásos, az egész családjával együtt. Idejössz, találunk neked iskolát, megtanulsz héberül. A narancssárga reflektorokkal megvilágított óváros és a Cion-hegy. Közeledett a tisá beáv, a Szentély lerombolásának emlékére tartott böjt. Mindenütt szédítően illatozik a puszpáng, a mirtusz és a rododendron. És ciripelnek a kabócák, neszeznek a kertekben az öntözők az egész nap hevülő levegőben. Nyáron még este is alig mozdul a levegő. Ma is emlékszem arra, amikor először tárult a szemem elé a látvány, akárcsak az illatra, pedig később még vagy félszázszor álltam azon a helyen, a szélmalomnál.
– Hát ez? Ismered, igaz?
Izrael tizenkét törzse. Chagall és a vitrázsai a Hádásszá kórházból. Titokzatosabbak a reprodukciókon, mint ott, ahol átragyogja őket a jeruzsálemi napfény. Simeon, Simon törzse a dolgozószobában, az íróasztal fölött. Órákig tudtam nézni. Ezüstös földgolyó és repülő lovak, háttérben a sötétkék éggel. Jákób után oszlik törzsekre a nép, szétszóródva Izraelben. Tizenkét kis kép, mindegyik más házban. Jó ajándék. Barna Júda kisbáránnyal, zöld Isszakár, kanárisárga Lévi Mózes kőtábláival és a Dávid-csillaggal, amelyet fölemeltek a madarak. Az ország kis darabja egy zsidó lakásban, mezüze helyett. Összekötő kapocs ahhoz, hogy jövőre Jeruzsálemben. Mint a hanukai rézlámpa Motla bácsinál, a szalon falán, amelyet sose gyújtottak meg. Lelkiismeret-furdalás.
– Most megmutatom neked azt, amit nem ismersz. Nézd, mi van itt nekem? Akarod látni?
Az elmúlt hónapban megjelent újságok, a legfontosabb lapok alatt – mert Tecia néni nem szokott fölösleges papírokat tartogatni a szobában – egy cipősdoboz állt az asztalon a következő felirattal: Chełmek, barna körömcipő. Rózsaszín szalaggal volt befűzve keresztbe, az anyaga kicsit már foszladozott.
– Itt van, ide dugtam. Segíts fölvenni. Annyi papír elégett! Eljöttünk Varsóból, tudod? És Bronka elvitte. Nézd meg, ülj le egy pillanatra.
Mint az a rabbi a Tórával, a gettó emlékművén. Mit lehet elvinni az égő városból? És hová viheti az ember? Talán jobb is, ha nincs meg? Aztán meg úgy nehezedik az emlék az emberre, mint a szikla, ha pedig egyszer fölébresztették, már nem hagyják, hogy nyugodtan elaludjon. Akik pedig nem mentettek meg semmit, irigykedve nézik azt a pár apróságot, amit a nagymama betett akkor az átmeneti kabát zsebébe.
Tecia néni kioldotta a masnit, és fölemelte a fedelet. A dobozban papírba bugyolált emléktárgyak voltak, szorosan egymás mellett. Miniatűr múmiákra hasonlítottak, mintha a tulajdonosaik sosem hagyták volna el a szolgaság házát: mindegyik kis csomagot újságpapírba bugyolálták, aztán még bebiztosították gumigyűrűvel, a nagyobbakra kettőt is tettek, keresztbe, minden eshetőségre felkészülve, mert hát ki tudja, mi történhet.
– Csak ne keverd össze őket! – figyelmeztetett Tecia néni. – Egyébként is, majd én megmutatom neked.
Az első kis csomagban az újságlapok rétege alatt újabb következett. Hány éve már? Könnyű meghatározni a dátumot. Życie Warszawy, Tanácskozik a vajdasági aktíva, K. et. referátuma. Évszázadokkal ezelőtt csomagolták be. Minden ilyen pakk miniatűr paradicsom a régészeknek.
Még egy újság. Békeverseny a főváros utcáin. És végül egy szürke boríték, majd néhány kisebb celofántasak. Képeslapok.
– Minden elmaszatolódott. Gyenge a szemem. Nézd meg.
Megsárgult képeslapok. A királyi vár, elegáns barnás színben, előtte kis fák, melyeket elfelejtettek újra elültetni, miután újjáépítették a várat. Az égbe nyúló Prudential, a háború előtti első és utolsó felhőkarcoló boldogan feszít a Warkai téren, az antikváriusok utcájában, a Szent Kereszt utcában álló eklektikus házak tetői fölé magasodva. Elegáns hölgy kalapban és világos tavaszi öltözékben átvág a sima járdán, és rögtön befordul a Kórház utcába. Ragyognak a fekete Fordok, Peugeot-k és Fiatok reflektorai. A Szász kertben, háttérben az oszlopcsarnokkal, kiemelkedik a szökőkút kelyhe. Néhány szerelmespár ül a padokon, a gesztenyefákon felettük már tenyérre emlékeztető levelek nőttek, karnyújtásnyira vannak, mindjárt virágba borulnak a fák. Üdvözlet Varsóból, nem tudni, kitől, a párizsi címzettek sem tartoznak a közeli ismerősök közé. Határozott, férfias írás. Lengyel szöveggel. Ügyvéd vagy orvos. Értesítés esküvőről, nem, a kontextusból ítélve inkább a nászútról. Egy női kéz még hozzáírt valamit, ölellek százszor. Krikszkraksz aláírás helyett. És üdvözlet Párizsból, de alighanem valaki másnak, a Szent György utcába, vagyis nekünk. Olyan, mint a macskakaparás, a család muranówi barátjától, Towcio úrtól érkezett. Eleinte rongyot szedett az utcán, aztán úgy meggazdagodott belőle, hogy alkalmazottakat vett fel, ő pedig a körutak legjobb éttermeibe járhatott. Harminc évvel később, alighanem pontosan akkor, mindenesetre már biztosan a háború után, megmutatta a nagymamának a Montmartre-ot. Már rég elhalványodott a krétával rajzolt arckép, amely a Tertre téren készült.
Honnan kerültek Tecia nénihez ezek a képek?
– Nem tudom, nem emlékszem. Gyűjtöttünk mindent, ami még megmaradt a háború után – mondta, és talán most bánta meg, hogy megmutatta a dobozkáját. Nem volt kedve magyarázatot adni, ezt megértettem az arckifejezéséből.
A másik csomagban Varsóból Łuckba küldött háborús levelek voltak. (Mert azok már nincsenek meg, amelyek Łuckból jöttek Varsóba.) Hogy lehet az, hogy akkor, ott, mindennek ellenére működött a posta, és útjukra engedték ezeket a leveleket, pedig tudták, mit szándékoznak tenni a feladókkal egy év vagy fél év múlva. Figyelmetlenség vagy átverés az utolsó pillanatig?
De így is csak egyes szavak maradtak itt-ott szétszóródva. Nehéz bármit is kiolvasni, mert mintha nem tintával, hanem hagymalével írták volna ezeket a sorokat. Minden kikopott betű helyére befészkeli magát a gonosz, tán nem így van? Tán nem rendíti meg a világegyetem alapjait, nem veszi el létének alapjait minden rozzant tető, letépett láb, megsérült korona, még akkor is, ha csak hajszálvékony repedés van rajta?
– Látsz valamit? – kérdezte Tecia néni, megint rám pillantva a válla fölött. Nyugtalanságról árulkodott az arca. – Nem látni már semmit.
Bólintottam.
– Tudtam, hogy így lesz – jajdult föl. – Olyan régóta hevernek már itt! Pedig ez a család egész története! A nagymamádé is. És a nagybátyádé. Úgy volt, hogy Adam, az unokaöcsém készít róluk másolatokat, de sosincs rá ideje. Érdemes lenne elvinni a levéltárba, de ott biztos elveszítik, akkor meg már jobb, ha itt van…
Nem vártam engedélyre, leszedtem a gumigyűrűket a következő kis csomagról. Újabb levélköteg került elő az egyforma darabokra vágott újságpapír három rétege alól. Olyan az egész, mint az egyiptomi papirusz, betűk maradványai foszlányokon. Talán már háború utáni, jiddis nyelvű levelek, összekeverve a villanyszámlákkal, mert hát egyetlen cédulát sem szabad kidobni, hátha még szükség lesz rá. Tollal írt levelek, az íráskép teljesen más, mint a mai leveleké. Most ki olvassa el ezeket?
Pálfalvi Lajos fordítása