A nehéz első lecke

Írta: Harag Ilona - Rovat: Kultúra-Művészetek, Színház, Történelem

Részlet Harag Ilona visszaemlékezéséből férjére, Harag György színházrendezőre.

Harag Ilona és Harag György

Harag György 1925. június 4-én született Margittán. Édesapja, Harag Jenő fakereskedő volt, édesanyja, Kádár Magda háztartásbeliként nevelte őt és két öccsét, Tamást és Lászlót. Szülei vidám, kisvárosi mértékkel már-már bohém életet éltek. Tasnádra gyakran jártak vándortársulatok, minden előadást megnéztek, és őt is mindig magukkal vitték a színházba.

Itt, Margittán kezdte elemi iskoláit, majd Tasnádra költöztek, elméleti iskolai évei után pedig Nagyváradra került, a román Gozsdu Líceumba. Idős nagynénikéinél lakott, akiket később iis sokszor, nagy szeretettel emlegetett – néhány rendezésében bizonyosan ezeknek az alakoknak az átszűrt emléke derengett fel. Példa erre Csiki László Az öreg ház című darabjának rendezése. Nagyváradon is rendszeres színházlátogató, mi több, igen jó kapcsolata alakult ki a társulattal. Tizenhat éves volt, mikor valaki megkérdezte tőle, mi akar lenni. Azonnal rávágta: rendező! Rendezői ambícióit elsőként osztályán próbálta ki: betanulta és előadta velük Katona József Bánk Bánját.

Érettségit végül nem itt, hanem – rövid kitérő után a közvélekedéssel ellentétben zsidó származású diákokat is fogadó dr. Kecskeméti Lipót Gimnáziumban – 1943-ban a Szent László Líceumban szerzett. Ezt követően a deportálásig egy kerámiagyárban dolgozott Budapesten.

Erre 1944 májusában került sor: családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit az idősek közé sorolták, de két öccsét is, zsenge életkoruk miatt, munkára alkalmatlannak ítélték, így az első napokban egész családja a gázkamrák áldozatává vált.

Ő ekkor már tizennyolc éves, erős fizikumú fiatalember – ez mentette meg. Mauthausenbe, majd Ebenseebe vitték. Egy éven át bányában dolgozott, aztán megbetegedett, fogyni kezdett, legyengült. Mivel így nem tudott dolgozni, huszonöt botütést kapott, a verés helyén tályog keletkezett, amit érzéstelenítés nélkül, többször megoperáltak. A telet kórházban, fűtetlen teremben, ágyban fekve, pléd alatt vészelte át. Közben egyre csak soványabb lett, már enni sem tudott. Az éhezéstől és alultápláltságtól kialakult nála egy rendkívül rosszindulatú, üszkös arcbetegség, ún. „noma”. Szájzárat kapott, lassan lemondtak róla az orvosok. Testét a holttestek közé rakták. Mégis megmentette a Gondviselés, mert ekkor már jöttek az amerikaiak, és egy orvos felfigyelt a nyöszörgésére, így az utolsó pillanatban rátaláltak, és kezelni kezdték: Salvarsannal és bizmuttal kevert C-vitamin-injekciót is kapott. Azon vitatkoztak, hogy adják-e be neki a gyógyszert, vagy sem. Egyikük azt mondta, minek, úgyis kimúlik, de a másik orvos úgy vélte, mivel fiatal, felépülhet még. Az orvos is fogoly volt, Gyuri a háború után még sokáig kereste, de soha nem akadt a megmentője nyomára.

Ritkán és nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról, csak néha említett egy-egy részletet. Házasságunk tizenöt éve alatt kétszer sikerült Nyugat-Európába mennünk – ez volt az egyik ilyen alkalom. 1978-ban elutaztunk Bécsbe, majd néhány napig az író Bárdos Artúr vendégszeretetét élveztük. Gyuri ekkor hirtelen elhatározta, hogy mielőtt továbbutaznánk, elmegyünk Ebenseebe. Viszont akarta látni a bányát és a lágert.

Ahogy közeledtünk a városhoz, egyre izgatottabb lett. Amikor megérkeztünk, nem tudtuk, hogy merre is induljunk el. Furcsa érzésünk volt, nagy csend és tisztaság mindenütt, vaníliaillat terjengett a levegőben, és csak egy-két ember haladt el mellettünk sietve. Meg akartuk kérdezni tőlük, hogy merre voltak a bányák és a láger. Köszöntek ugyan, de lesütött szemmel továbbsiettek. A láger közelében, nem messze attól, ahol annyi embert kínoztak és pusztítottak el, szép családi házak épültek addigra: mintha a múlt borzalmait feledtetni lehetne néhány virágos előkerttel. A rémségek tudomásul vételének elodázása persze nem az ő hibájuk volt – ez a mindenkori világ szemérmes közönye az embertelenséggel szemben.

Feltűnt néhány francia rendszámú autóbusz a parkolóban, amik mellett emberek várakoztak. Gondoltuk, biztosan ez a csoport is a bányákhoz jött, így csatlakoztunk hozzájuk. Rohant előre, én utána, lába szinte nem is érintette a földet: mintha csak Marc Chagall drámai hangulatú festményei elevenedtek volna meg előttem. Úgy rohant végig a máskülönben  csodálatos szépségű úton, mintha az időn vágtatna keresztül. A sziklás hegygerinc alatt húzódtak meg a bányák, ahova egyébként belépni nem lehetett, a sötét, mély üregeket vastag vasrács őrizte. Épp csak beláthattunk pár méternyire: nyirkos dohos szag csapta meg az orrunkat.

Elmentünk mindannyian oda, ahol valamikor a láger állt. Mindent lebontottak, csak egy magas kőkapu romjai jelezték, hogy ott kezdődött a tábor. Gyuri odarohant, és a körmével kikapart néhány kődarabot a kőkapuból. Az ujjbegyéből kiserkent a vér, sápadt lett, a tekintete lángolt. A köveket nekem adta, utazásunk alatt végig a táskámban tartottam őket. Hazavittük, betette az íróasztala fiókjába. Ott őrizgette, s én őrzöm még ma is, mint kővé dermedt emlékeket, amiket sem életben tartani, sem végleg eltemetni nem lehet. Lehet, hogy egyszer majd megszólalnak ezek a kövek…?

(Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA Kiadó, Bp., 2020)

Ismertetőnk a könyvről: Haragunkat add meg nekünk ma

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]