A lámpa aranyszín ragyogása

Írta: Wekerle Szabolcs - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Tavasszal jelent meg magyarul Chaja Polak holland írónő Salka című regénye a Park Könyvkiadónál. A háború alatt kisgyermekként idegen családoknál bújtatott asszony édesanyja történetét írta meg. Az írónővel e-mailen készítettünk interjút.

Chaja Polak (Fotó: Németh Dániel)

– A Salka 2004-ben jelent meg, saját történetét és édesanyjához fűződő viszonyát írja meg benne. Miért csak hatvanévesen kerített sort a történet papírra vetésére?

– A regényben édesanyám történetét írom le, ahogyan én láttam és tapasztaltam, illetve ahogyan azt tőle magától hallottam, amikor a fiatalkoráról mesélt – a születésem előtti időszakról és a saját kiskoromról, melyet külön töltöttem tőle. De a történet a huszadik századról is szól, amelyet anyám lényegében végigélt, és élete minden egyes részletét meghatározta. Anyám kedves, melegszívű és bátor nő volt. Végigcsinált mindent, ami elképzelhető egy háborúban. Lengyel-zsidó ortodox családban nőtt fel, fiatal lányként pedig – utólag ez már elmondható – szinte gyermeki és naiv módon kommunista lett. A kommunizmusból azonban hamar kiábrándult, és hátat fordított neki. Halála után meg akartam írni az élettörténetét. Nem is jó szó, hogy akartam: úgy éreztem, muszáj. Alakja már korábban is megjelent a regényeimben, többek között a Második apa címűben. A Salkában az ifjúkorát és Hága háború előtti zsidó életet ábrázoltam, anyám fiatal felnőttkorát, amelyet baloldali művészek és diákok társaságában töltött. Itt ismerte meg apámat is. A könyv ezen kívül a háborúról szól és arról, anyám hogyan lett az ellenállás tagja, Szól még a béke után továbbtomboló háborúról, arról, hogy élt akkor, és ez hogy hatott rá, valamint három gyerekére, meg a köztük lévő kapcsolatokra. Elmesélem a könyvben, hogy anyám szándéka, mindent betakarni a szeretet leplével, halála után hogyan okozott mégis nézeteltéréseket a gyerekei között. Például, hogy nem tudtunk megegyezni, milyen szöveg kerüljön a sírkövére, vagy hogy kié legyen az őt ábrázoló festmény.

– Gyermekként egy idegen család bujtatta. Hogyan élte meg ezt az időszakot? Felfogta, érzékelte egyáltalán, mi történik?

– 1941 novemberében születtem. Több családnál is bujkáltam, és bár még nagyon kicsi voltam akkor, sok emlékem származik ebből az időszakból. Azt hiszem, ha valakinek a kiskora szélsőségesen veszélyes, szokatlan, az még a legkisebbekben is emlékeket hagy. Hadd meséljem el egy élményemet! Minden bizonnyal este volt, emlékszem a nappaliban égő lámpa aranyos ragyogására. Ahol engem bújtattak, velem együtt egy nálam valamivel idősebb zsidó lányt is. Két hosszú, koromfekete copfja volt, én pedig megijedtem, nehogy a németek az ablakon át észrevegyék. Félelmemről beszámoltam bújtatóapánknak is, mire ő a függönyre mutatott. Csak ekkor vettem észre, hogy be volt húzva. Megnyugodtam, hogy nem lát be senki, nem láthatják meg a lány fekete haját, amely elárulhatná a zsidóságát.

– A háború után édesanyjával Amszterdamba költözött. Milyen volt akkoriban zsidóként élni a városban? A hollandok részvétet mutattak, vagy inkább nem is beszéltek, gondolkodtak arról, ami a háborúban történt?

– Hároméves voltam, amikor befejeződött a háború. Többé-kevésbé biztonságban éltem anyám háború után alapított, új családjában. Újraházasodott, született egy lánya és egy fia – két testvérem. Sokat jártak hozzánk a táborok túlélői, akik alámerültek a háború alatt, és ellenállók is. Hozták magukkal a bánatukat, gyászukat. A mi családunkból is sokan meghaltak, vagy, ahogy virágnyelven mondani szoktuk, „nem tértek haza”. Az általános iskolai tanítóm zsidó nőt vett feleségül, ezáltal abszolút megértett, és vigyázott rám. Ám az iskolán és a családomon kívül nem éreztem magam biztonságban. Azt hiszem, az lehetett az oka, amin keresztülmentem, illetve amiben – a hozzánk járók révén – továbbra is nap, mint nap benne éltem. Nagyon más élményeim voltak akkorra, mint a holland gyerekeknek, akiket nagyobbrészt elkerült a háború.

– Az édesanyjában élt szemrehányás a hollandokkal szemben mindazért, ami a háborúban történt, vagy – mint sok zsidó családnál – ez tabutémának számított?

– Anyám nagyon nyitott ember volt, sosem hallgatta el, amit gondolt. Ugyanakkor nagyon árnyalt tudott lenni. Gyerekként korán megtanultuk tőle, hogy az általánosítás helytelen dolog, és hogy még a németek között is voltak jó emberek, akik harcoltak a nácizmus ellen. Többekkel együtt megalapította a Holland Auschwitz Bizottságot. Az ő feladata volt, hogy segítsen a háború áldozatainak. Negatív élményeit így pozitív cselekvésbe fordította, és egész életében küzdött mindenfajta igazságtalanság és a rasszizmus ellen.

– Fiatal lányként egy éven át egy izraeli kibucban élt. Megfordult valaha is komolyan a fejében, hogy ott marad? Azért is kérdem, mert sok magyar zsidó ismerősömtől hallottam: eszük ágában nem lenne Izraelbe költözni, ahhoz túlságosan is kötődnek a közép-európai kultúrához.

– Így van, egy darabig kibucban éltem, az után pedig egy izraeli családnál. Végül nem akartam maradni, ami valóban azért lehetett, mert túlságosan kötődtem a holland és az európai kultúrához.

– Története bizonyos elemeiben hasonlít Anne Frankéhoz. Ma sokszor úgy tűnik, Anne Frankból egyfajta „kultusz” lett, és mintha kezdene némileg személytelenné, a története nehezebben átélhetővé válni: miközben az utolsó részletig mindent tudunk az életéről, valahogy mintha mégis távolodna.

– Lehet, hogy túl tömeges lett az Anne Frank-kultusz, nem tudom. A magam részéről nagyon örülök, hogy ilyen hatalmas az érdeklődés az élete iránt, a naplója és a ház iránt, amelyben elárulták – és amely ma múzeumként működik. Fájdalmas és teljesen magányos halál jutott neki. Szerintem az ő drámája nagyon is gondolkodásra készteti a múzeum látogatóit. Egyetlen gyermek élete többet tud mondani az absztrakt számoknál.

– A holokauszt, a zsidóság ma a „helyén” van Hollandiában? Fontos kérdés? Kérdés egyáltalán? A társadalom kielégítően kezeli a vészkorszakot, a háborús múltat?

– Hollandiában nagy az érdeklődés a Soá iránt. Számtalan könyv jelenik meg a témában, sok újságcikk foglalkozik vele, az iskolában is tanítják. Szomorú viszont, hogy sok tanár ma már nem meri elővenni a témát, mivel a nem őslakos gyerekek – főként a moszlimok –, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, tudatlanságuk és a szüleik, a közösségi oldalak és az Al-Dzsazira által kialakított indoktrináltságuk révén tiltakoznak ez ellen.

– A „Hollandia” szót hallva a legtöbb embernek a tolerancia, a liberalizmus jut eszébe. Létezik Hollandiában antiszemitizmus?

– Előző válaszomban részben benne van a felelet erre a kérdésre is. A hollandok háború alatt tanúsított toleranciája egyébként mese. Arányosan csak Lengyelországban fogtak el és öltek meg több zsidót, mint nálunk. A 120 ezer holland zsidó közül 103.000 meghalt. A háború előtt egyébként, ha nem is volt olyan virulens, mint Kelet-Európában, létezett antiszemitizmus Hollandiában is. De ami még nagyobb volt, az a közöny. És a kettő közt minden más. Szerencsére bőven akadt olyan ember, aki mindent megtett zsidó embertársai megmentéséért, amit – ellentétben például Lengyelországgal – a háború után sem kellett titkolniuk. Manapság az Izrael elleni egyre hevesebb kritikákkal párhuzamosan az antiszemitizmus is növekszik Hollandiában. Pedig a holland zsidók nem szavaznak Izraelben, épp akkora befolyással bírnak arra, ami ott történik, mint bármelyik nem zsidó holland. Mégis, úgy tűnik nekem, hogy manapság egyre inkább csak azt a zsidót fogadják el, aki ellenzi Izrael politikáját. Vagyis, mint már mondtam: az Izrael-ellenes érzelmek összekeverednek az antiszemitizmussal.

– Egy interjúban azt mondta, könyvei, korábban festményei a lét szörnyűségéről, a magányról szólnak. Az, hogy ilyen komornak látja a világot, egyenes következménye a gyermekként átélt traumának?

– Természetesen én is, mint mindenki, aki túlélte a holokausztot, nagy bánatot hordozok magamban. Elvesztettem apámat, a nagyszüleimet, a nagynénikéimet, nagybácsijaimat, az unokatestvéreimet. A festményeim közül sok valóban a magányról szól. Ugyanakkor szeretem az életet.

– Vannak olyan barátai, akik ugyancsak túlélték a háborút? Náluk hasonló érzéseket fedez fel?

– Erre nem könnyű válaszolnom. Természetesen sok mindenben befolyásolta a háború az egyéniségemet, és sok időbe telt, míg megtanultam ezzel együtt élni. De a Salkában megírtam a barátság, az emberbaráti szeretet, a részvét erejét is. Az anyám a táborban összebarátkozott két fiatal francia nővel, szinte lánnyal. Hárman, egymást támogatva élték túl a tábort. Amihez persze jó adag szerencsére is szükségük volt. Barátságuk a halálukig tartott. Mély, meghitt és gyakran kimondottan felszabadult, vidám kapcsolat fűzte őket össze. A háború után mindhárman belevetették magukat az életbe, újra családot alapítottak, élvezték egymás társaságát, és kihozták az életből, amit csak lehetett. Ezt csodálatos volt látnom. Ez a barátság, hasonlóan a már említett festmény-motívumhoz, végigvonul a Salkában. Ahogyan az asszimiláció kérdése is, az, hogy milyen érzés, amikor az ember nem tudja, valójában hová tartozik, miközben gyakran tapasztalja meg az elutasítást.

 

támogatás

Címkék:Chaja Pollack, Hollandia, holokauszt, Salka

[popup][/popup]