A király

Írta: Szczepan Twardoch - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Varsó, 1937. Gyönyörű autók, jéghideg vodka, forró vér. Etnikai, társadalmi, vallási és politikai temető, ahol az erőszak az értékálló valuta. Jakub Szapiro, a zsidó származású sztárbokszoló kiütéssel győz a lengyel szélsőjobbot képviselő ellenfelével szemben. Az őrjöngő tömegben egy kamasz fiú nézi az összecsapást: a győztes, Varsó teljhatalmú gengszterének behajtója, egy nappal korábban gyilkolta meg az apját.

Szczepan Twardoch

Izrael, egy emberöltővel később. Mojżesz Bernsztajn a memoárját írja, visszaemlékszik az apja meggyilkolása utáni rémálomszerű időkre, amikor Jakub Szapiro a szárnyai alá vette, és megismertette vele a háború előtti Lengyelország alvilágát. Szadisták, pedofilok és torzszülöttek járják a várost, az átlagember féli és tiszteli őket, látszólag a zsebükben a rendőrség és a politika, de arra, ami következik, ők sincsenek felkészülve. A király egyszerre brutális gengsztereposz és aprólékosan kidolgozott történelmi regény[1] az utcák antihőseinek tragédiájáról.

 

Részlet a könyvből:

Két Varsó gyűlt össze a szorító körül: két nyelven beszéltek, külön világban éltek, más-más újságot olvastak, legjobb esetben közönnyel, legrosszabb esetben gyűlölettel, de rendszerint csak kimért ellenszenvvel viseltettek a másik iránt, mintha nem is a szomszéd utcában laknának, hanem egész óceán választaná el őket egymástól.

Én vézna, sápadt bőrű fiatalember voltam, ott születtem valahol, nem emlékszem, hol, olyan tizenhét évvel korábban, tehát, mondjuk, 1920-ban, és a Mojżesz nevet kaptam, a Bernsztajn vezetéknevet csak örököltem az apámtól, Naumtól, az anyám, Miriam is ezt a nevet viselte, mindketten Mózes-vallásúak, ott születtem a nem sokkal korábban függetlenné vált Lengyelország állampolgáraként, s mint e Lengyelország némiképp másodrendű állampolgára ültem a Városi Mozi nézőterén, amely régen a Modern Színház volt, aztán a Długa és Hipoteczna utca sarkán álló épületbe beköltözött a Bogusławski Színház, s végül a mozi meg a boksz. (…)

Most a nehézsúlyú bokszolók léptek a ringbe.

– A jobb sarokban a Legia Warszawa versenyzője, Andrzej Ziembiński! – kiáltotta a műsorközlő. Taps.

Határozottan ő volt a legjóképűbb mind közül, nem is bunyósnak, inkább könnyűatlétának látszott. Langaléta férfi, hosszú, bár izmos végtagok és úszókat idéző, ugyancsak hosszú felsőtest, egész világos, szinte fehér haj, kétoldalt felnyírva és fent hosszabbra hagyva, kettéfésülve, valamint világoskék szem és szögletes, art déco áll.

Egy pillanat erejéig filmsztárra emlékeztetett, de aztán rájöttem, másról van szó – úgy néz ki, mint a német sportolók, az árja félistenek azokon a fotókon és rajzokon, amiket néha leközöltek a képes újságok. Egyszersmind volt valami finom, majdhogynem kislányosan ápolt a vonásaiban, valami, amit nem tudtam megnevezni, de amiről ma már tudom: csupán a felsőbb néposztályok jellegzetessége, akiket a tenyerén hordozott az élet.

– A bal sarokban, hölgyeim és uraim…

A műsorközlő szünetet tartott.

A zsidó tribün felmorajlott.

– A bal sarokban a Makabi Warszawa színeiben…

Újabb szünet.

Moraj. A műsorközlő elégedetten tekintett végig a tribünön. Több mint két és fél ezer néző jött el a találkozóra.

– Jakub Szapiro!!! – bömbölte végül.

A zsidó szurkolókat szétvetette a lelkesedés, tapsoltak, kiabáltak, Szapiro nevét skandálták, a lengyel szurkolók visszafogottan ütötték össze a tenyerüket, a két bokszoló megállt egymással szemben. Felhangzott a gong, a terem elhallgatott.

Szép férfi volt, bár másképp, mint Ziembiński, mintegy búskomor szépség; valamivel alacsonyabb is, de egy nyolcvannál biztosan több, és nem olyan vékony, láthatóan nehezebb.

Arcvonásai kemények, durvák, orrán régi törés nyoma, de szép volt, még ebben a mulatságos, csillogó rövidgatyában, Makabi feliratú tornatrikóban és zoknira emlékeztető, puha sportcipőben is, amellyel úgy tapogatta a kivilágított ringet, mint a törékeny jeget, könnyedén, bal-jobb, bal-jobb, olyan könnyedén, mintha nem is megtermett nehézsúlyú bokszoló lenne, kilencvenkét kiló tömör izom, kemény csont és éppen annyi kemény háj a boksznadrág széles öve fölött, hogy kitöltse a mellényt, ha majd öltönyre cseréli a szerelést.

Ziembiński nyolcvankilenc kilót nyomott, de kevesebbnek látszott, bőre alatt sehol egy gramm zsír, csak kemény munkával faragott izom, mint egy görög szobron.

Pontosan éreztem a zsidó bokszoló nyugalmát és magabiztosságát. Éreztem, ahogy élvezi, borzongató élvezettel tölti el, amikor a nevét kiabálja a tömeg. S éreztem, ahogy szexuális gyönyörként szétárad benne ez a borzongás, miközben azt skandálják:

– Sza-pi-ro, Sza-pi-ro, Sza-pi-ro!

Láttam, milyen nyugodtan viselkedik, milyen biztos a testében, mennyire uralja, mennyire engedelmeskedik neki ez a kisportolt, edzéseken kizsigerelt test, mintha belső rugóra járna, milyen lazán dolgozik a fejével és a karjával, mintha egy alacsony mennyezet gerendái alatt csúszkálna.

És hogy üt.

A lábából jön az erő. Lábfej, belső él, befelé fordított térd, csupa ruganyosság, a jobb ököl a kesztyűben a jobb oldali állkapocsízületeket védi, a bal oldaliakat a bal váll, könyök a törzs mellett. Ütéskor az egész testnek meg kell feszülnie egyetlen energiakitörésben.

A bal csípője és válla forog, has- és hátizmai rángatják. A megránduló izmok összehúzzák a rekeszizmát, a bordáit, az ütéseket ezért sziszegés kíséri, amikor távozik a tüdejéből kipréselt levegő.

A bal lábfeje is forog, mintha csikket taposna el, hirtelen előrelendíti a bal karját, mintha követ hajítana, az ökle röptében elfordul, és korbácsként rövidet csap, majd rögtön visszatér, mintha egyetlen rugó volna.

Néha azonban nincs bandázsba kötve az ökle, nem védi kesztyű. Néha nem zsákot üt az ökle. Néha csontnak ütközik a csont, fogak potyognak.

Néha így van. Néha így kell lennie.

Most viszont közelebb táncol Ziembińskihez, úszik a szorítóban, váltogatja a lábát, kicsit, mint Charlie Chaplin egy vígjátékban, odatáncol, baljával finoman paskolva a levegőt, mintha a lukat keresné az ellenfelét körülvevő selyemgubóban.

Ziembiński válaszol, jól bunyózik, nagyszerű bokszoló, ma már tudom, mert akkor valószínűleg nem tudtam, azt hiszem, nem értettem a bokszhoz, néztem, és nem tudtam, mit látok, most viszont felidézem az akkori pillantásomat, és úgy érzem, értő, elemző pillantás, észrevesz mindent, amit csakis a gyakorlott szem vehet észre, amely avatott ismerője annak, amit néz. Lehet, hogy nem az akkori, hanem a mai pillantásom ez.

Tempósabban bunyóztak, mint ahogy a nehézsúlyú bokszolók szoktak. Ziembiński egyik gyors balütése elől (amit a másnapi újságban a Luxtorpedához[2] hasonlítottak) Szapiro leforog, de nem az elöl lévő bal lábán, hanem a jobbon, és egy pillanatra balkezes pozíciót vesz fel, előrenyújtva a jobbját, majd két gyors jobbost vág a meglepett Ziembiński arcába, felhasítva a bal szemöldökét. A Legia bokszolója azt sem tudja, mi találta el, de Szapiro elengedi, elugrik, egy méterrel odébb kilazul, pedig nekiszoríthatná a kötélnek, horogütések záporával árasztva el a fejét és a bordáit.

– Üsd ki, üsd ki! – kiabál a segédje.

Szapiro most kiüthetné. De elengedi. Magabiztos, túl magabiztos. Elereszti a füle mellett a segéd kiabálását. Még verekedni akar.

Harminchét éves. Már nem fiatal. II. Miklós cár alattvalójaként született a Nowolipki utca 23. alatt, a 31-es lakásban, alig két kilométerre a helytől, ahol most bunyózik. A születési okmányaiban az orosz Иаков név szerepel, a felesége (nincsenek összeházasodva, de azért a felesége) lengyel nevén Jakubnak szólítja, vagy néha, mint az anyja, Jankiewnek, jiddisül, a vezetékneve nem változott, de nekem mindig Jakub volt, persze amikor már nem Szapiro úr.

Gyűlölettel néztem, pedig akkor még nem tudtam, hogy megölte az apámat. Csak annyit tudtam, hogy elvitte. Később tudtam meg az egészet, ahogy Jakub Szapirót is később szerettem meg, később akartam Jakub Szapiro lenni, és valamelyest talán az is lettem.

De az is lehet, hogy már tudom. Lehet, hogy már tudok mindent.

Két nappal korábban láttam, ahogy Szapiro húzza kifelé a lakásból az apámat, Naum Bernsztajnt, a Nalewki és a Franciszkańska utca sarkán lévő, 26-os számú ház 6-os számú lakásából, vonszolja a hosszú szakállánál fogva, és káromkodik az orra alatt.

– Biz aléjn sildig, di sojte ájna, di nárisa frájer![3] – mondja Szapiro, és rángatja apám szakállát.

Lent, az óriás Pantaleon Karpiński és a patkányképű Munja Weber kíséretében, akikről még írok, behajította az apámat a Buickja csomagtartójába, és elhajtott.

A konyhában álltam, meg ne moccanj, súgta az anyám, így hát nem moccantam, az apám a szekrénybe bújt, rögtön megtalálták és kirángatták; amikor megláttam, ahogy a szakállánál fogva vonszolják kifelé a lakásból, váratlanul és önkéntelenül kieresztettem a hólyagom tartalmát, a húgyfolt gyorsan növekedett a gyapjúnadrágomon.

Szapiro megállt mellettem, nem eresztve el apám szakállát.

– Na, ne félj, öcskös – mondta egész lágyan, nem számítottam ilyen lágyságra.

A jobb kézfejére, közelről láttam, halványkék vonallal egy kétélű kard és négy héber betű volt tetoválva, מוות, jobbról balra, az írás irányába haladva: mem, vav, vav és tav, ami héberül halált jelent.

Rávetettem magam, próbáltam megütni. Azelőtt is szívesen verekedtem, a zsidó és keresztény srácokkal nagy csatákat vívtunk ököllel és kővel, mint a Pál utcai fiúk, egyik héder a másik ellen, egyik iskola a másik ellen, amíg el nem kergettek minket a rendőrök. Ahogy mindenki.

Szapiro azonban nem kamasz fiú volt. Elhajolt gyerekes támadásom elől, felvonta a szemöldökét, meg sem ütött, csak ellökött, a mama kiabált, lezuhantam a padlóra az asztal és a kredenc közé, sírtam. Végig láttam a papám szakállát markoló kézre tetovált kardot és halált.

Akkor eldöntöttem, hogy sohasem lesz szakállam. Minden más magától jött. Elhatároztam, olyan leszek, mint ő.

Amikor a Modern Színházban rendezett bokszmeccsen néztem, nem láttam a tetoválást, eltakarta a kesztyű meg alatta a bandázs. Egyébként nem tudtam jól héberül, néha még ma is úgy érzem, nem tudok jól, nem tudom, rájöttem volna-e, mit jelent a מוות.

Noha valószínűleg életemben először láttam bokszot, elragadtatással néztem. Már kiskoromban szerettem verekedni, mert verekedni annyit jelentett, mint új, másfajta zsidónak lenni, abból a világból valónak, amelytől az apám és az anyám tiltott, de amely ennek ellenére vonzott, habár nem sokat tudtam róla – a világból, amelyik nem fél a huzattól és a friss levegőtől, amitől úgy rettegett a héderünk melamedje,[4] a pajesz és tálesz[5] nélküli világból. Szóval nézem.

Szapiro a súlya ellenére hallatlanul ruganyos, úgy dolgozik rogyasztva Ziembiński körül, mintha keresné a hézagot a magasabb bokszoló szoros védelmén, alacsonyan zár, jobb ökle a jobb mellénél, a bal ugyanolyan magasságban előtte.

Azt hiszem, csak a háború után kezdték a bokszolók feljebb tartani a kezüket.

Szapiro végig dolgozik, mint akit felhúztak, bal, jobb, Ziembiński kevés testütését a könyökével blokkolja, a fejütések elől ügyesen és ruganyosan elhajol, mintha nem is nehézsúlyban, hanem harmatsúlyban bokszolna, és végig hátrál az ellenfele elől, hagyja, hogy az nekiszorítsa a kötélnek.

Ziembiński, noha felszakadt szemöldöke vérzik, egyértelműen fölényben van. Végig támad, Szapiro csak védekezik, kitér, lezár, néha bevisz egy gyors balütést.

Olyan, mintha vesztésre állna, és erősen kívánom is, hogy veszítsen.

De teljesen nyugodt. Kitér, elugrik, a baljával mímel, játszik. Mintha nem is egy fontos meccsen bokszolna, hanem zsákra dolgozna. Játszik, lelazulva, és látja: Ziembiński, aki tapasztalt bokszoló, borzasztóan fél az ő nyugalmától.

Nincs rettenetesebb ellenfél a szorítóban a nyugodt, magabiztos ellenfélnél. A legrettenetesebb arckifejezés, amit egy bokszoló ölthet, a mosoly.

Nekem azonban még mindig képtelenségnek tűnik, hogy a zsidó, aki elvitte hazulról az apámat, legyőzheti ezt a karcsú, szőke férfit a trikójára hímzett fehér-fekete-zöld Legia Warszawa-címerrel. Ziembiński nemcsak fizikailag, a kartávolsága és testmagassága miatt látszik fölényben lenni vele szemben, de azért is, mert otthon van, az ország tulajdonosainak és irányítóinak osztályába tartozik.

Lehetne akár munkás is, szegényebb, mint Naum Bernsztajn, aki már halott (habár ma már tudom, egyáltalán nem volt szegényebb), Legia-címeres szőke óriásként mindig fölötte fog állni a Makabi-trikós zsidó bokszolónak.

Akkoriban nem tudtam elképzelni, hogy egy zsidó legyőzhet egy keresztényt a szorítóban, pedig mi a grundon sokszor keresztény fiúkkal verekedtünk. Persze az más volt. De hát tizenhét éves voltam, csak a héder, a jesiva, a zsinagóga és az otthonunk világát ismertem.

Aztán megismertem az összes többit.

Ziembiński nekiszorítja a kötélnek Szapirót, a lengyel nézők azt hiszik, annyi neki, a zsidó bokszoló azonban váratlanul hátrarepül, mintha a hátára akarna esni, a kötél kifeszül a súlya alatt, és kilövi, mint a kavicsot a csúzli – tökéletes leforgásban hajol Ziembiński erőteljes jobbhorga alá, és alulról bevisz egy hatalmas balfelütést, belefordítva a szorító rugalmas kötelétől indított ütésbe a vállát, a csípőjét meg a kiegyenesített gerincét; az állon talált Ziembiński azonnal összecsuklik, és nagy robajjal a földre zuhan, mintha Szapiro megtalálta volna az állkapcsában a gombot, a kapcsolót, amellyel le lehet oltani valakit, mint a villanyt.

Szapiro átugorja a földön fekvő ellenfelet, bevonul a sarkába. Ziembiński közben nem fekszik nyugodtan, önkívületben ráng, mintha epilepsziás rohama lenne, szeme kifordulva, lábát és karját dobálja, mint az állat, ha vágják.

A nézők üvöltenek, felállnak a székekről, elragadják őket a még iránytalan, csupán a meglepettségből, a két percig sem tartó harc izgalmából fakadó tömegérzelmek. Egy másodperccel később a lelkesedés irányt kap, már mindenki érti, mi történt, a zsidó szurkolók örömujjongásban törnek ki, mintha ők maguk ütötték volna ki az összes lengyelt, aki valaha is ferdén nézett rájuk, a keresztény nézők zúgolódnak, felháborodva, amiért megzavarták a dolgok természetes rendjét.

A bíró odaugrik Ziembińskihez, rászámol, közben a pulzusát nézi; Szapiro pillantásra sem méltatja őket, sem a bírót, sem a kiütött, ájult ellenfelet.

Nem várja meg, amíg a bíró kimondja a tízet, és hadonászni kezd; kiköpi a fogvédőt, és biccent a sötétkék pulóveres, mellén lengyel betűs Makabi feliratot viselő segédnek.

A szorítóba beugrik az orvos, megtapogatja a még mindig ájult, de már nyugodtan fekvő lengyel bokszoló fejét.

Jakub segédje előhúzza a zsebéből a cigarettatárcáját, meggyújt egy szálat, és egyenesen bedugja a bokszoló szájába. Szapiro szippant párat, áthajol a kötélen, a segéd kiveszi a szájából a cigarettát, eloltja.

Ma már tudom, egyetlen más bokszoló sem mert volna így viselkedni, és ma sem merne, de tudtam, láttam: volt ebben a cigarettázásban, anélkül hogy a kesztyűjét lehúzta volna, valami arrogánsan nagyúri, s ez nagyon tetszett, mert még sosem láttam zsidót, aki megengedett volna magának ilyen nagyúri arroganciát. Tudtam, hogy vannak ilyen zsidók, de még sosem találkoztam velük.

Tizenhét éves voltam ekkor.

Tízéves koromban Świderbe utaztunk nyaralni a mamámmal. A holmink meg a papa, aki vigyázott rá, lovas kocsin; mi a mamával harmadosztályon, vonattal: Miedzeszyn, Falenica, Michalin, végül Świder. Ez volt az első nyaralásom, egyáltalán, életemben először hagytam el a várost, és minden tetszett, főleg a nap: más volt, mint a városban. Annyira megszerettem perzselő fényét, hogy még itt, a fehér házak között, az egészen más égbolt alatt, Izrael országának perzselő napja alatt is szeretem.

Elmentünk sétálni a mamával a fenyvesbe; a mama végül leterített egy pokrócot, szendvicseket és csatos üveges limonádét vett elő a kosárból, én futkároztam az erdőben, de óvatosan, nehogy szem elől veszítsem a mamát. Szedegettem a tobozokat. Egyszer csak felemeltem a fejem és azt láttam: egy szőke kislány áll fölöttem, egy idősebb, keresztény lány kék ruhában és két kis copffal.

– Jó napot! – köszöntem.

Fújt, a szemét forgatta, sarkon fordult, és elfutott.

Rájöttem akkor, miért ment el. Nem akart semmilyen „jó napot”-ot hallani a pajeszos zsidó kisfiútól.

Aztán rájöttem, bármilyen más okból is elmehetett, talán megijedt tőlem, talán nem is érzett semmit, csak hozzáköltöttem a többit.

Még később megértettem: nagyon is helyesen költöttem hozzá a többit.

Akkor, Świderben, tízévesen, amíg szedegettem a tobozokat a fenyőfák között, éreztem és tudtam: nem akarom, hogy bárki is így nézzen rám, de nem tudom, fogalmam sincs, mit kezdhetnék ezzel az egésszel, így aztán zsidó állapotom elválaszthatatlan részének tekintettem. Én már ilyen leszek, ilyen maradok, gondoltam. Nem akartam ilyen lenni, nem akartam zsidó lenni, de hogy ne legyek zsidó, éppen annyira tűnt valószínűnek, mint hogy Tom Mix legyen belőlem, akinek néma lovaskalandjait vándormozik sötét alagútjaiban láttuk – gyerekkoromban még betértek ilyen mozik a mi világunk, a mi külön Varsónk udvaraira.

Körner Gábor fordítása

Jegyzetek

[1] A regény a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg.

[2] Luxtorpeda: luxusgyorsvonat a 30-as években Lengyelországban.

[3] Te tehetsz róla, te hülye, te naiv bolond! (jiddis)

[4] Melamed: a zsidó alapfokú iskola (héder) tanítója. (héber)

[5] Tálesz: zsidó imakendő (héber).

támogatás
[popup][/popup]