A halott ember

Írta: Nora Gold - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A halott ember című regény főszereplője, Eve szakrális zeneszerző és zeneterapeuta, aki öt éve képtelen túllépni egy Jake nevű zenekritikussal folytatott futó viszonyán. Hogy valahogy legyőzze ezt a megszállottságot, visszatér egy hétre Izraelbe (ahol egymásba szerettek, és ahol Jake azóta is él), hátha ez segít neki abban, hogy lezárja magában a kapcsolatot. A következő jelenet a regény kétharmadánál történik, amikor az utolsó izraeli hétvégén Eve elutazik egy kibucba, hogy meglátogassa az unokatestvérét. Dr. Nora Gold író, aktivista, a Jewish Fiction.net online irodalmi folyóirat alapítója, akinek műveit Alice Munro is méltatta, és aki két kanadai zsidó irodalmi díjat is elnyert. 

Nora Gold

Három órakor ér oda az unokatestvére kibucához. Az évnek ebben a szakában a kibuc csodálatos: beköszöntött az esős évszak, minden zöld, lédús, illatos és élettől duzzadó. Itt elsősorban avokádót termesztenek, és Eve csak ledobja a vászonzsákját az unokatestvére háromszobás kis bungalójának tornácán, aztán megy is megnézni a gyümölcsöst. Csak négyre várják; biztos benne, hogy nem bánják, ha előtte sétál egyet. A gyümölcsösben az érett avokádók szinte lehúzzák az ágakat. A színük egészen mély sötétzöld, a hasonló színű leveleik fényesek és vízgyöngyösek a friss esőtől, és az egész gyümölcsöst az élet illata tölti meg. Eszébe jut a történet a négy rabbiról, akik betévedtek egy gyümölcsösbe, ahol misztikus élményt éltek át, és Eve – az unokatestvére gumicsizmájában, amit a tornácról vett kölcsön – boldogan és élénken caplat a sáros ösvényeken. A következő fél órában úgy trappol végig az avokádóligeten, hogy nem gondol semmire. Átengedi magát az avokádóknak, a susogó leveleknek, az erős, durva fatörzseknek, a nedves föld szagának, az üde, párás levegőnek és az erdő mélységes, mágikus csendjének. Nem zavarja meg ezt a csendet, hanem vele együtt létezik: a léptei dobbanása, az ágak roppanása, a kisállatok zörgése az aljnövényzetben, a madarak csiripelése magasan a fák között, és közben a késő délutáni nap pettyes mintát szitázik az erdő talajára. Mindezek közepette Eve olyan örömöt, olyan eksztázist érez, hogy amikor ráébred, elszégyelli magát. Olyan vagyok, mint egy butuska gyerek, aki ok nélkül boldog, gondolja. („Töröld le azt a buta mosolyt az arcodról – szokta mondani Julia, a mostohaanya –, mielőtt én törlöm le.”) De most, ebben a gyümölcsösben Eve tudja, hogy boldognak lenni nem butaság, és hogy sok nyomós ok van a boldogságra, főleg itt, ezen az elbűvölő, elvarázsolt helyen. Úgyhogy megy tovább, mosolyogva és nevetve, néha – miután körülnéz, hogy egyedül van-e az ösvényen – táncol pár lépést, időnként dúdolgat egy-egy dalfoszlányt. Ebben a gyümölcsösben nincsenek nagy gondolatok vagy ötletek. Nincsenek szavak vagy félelmek. Ennek ellenére, amikor fél óra múlva kiér a sötét ligetből a késő délutáni tiszta fénybe, valahogy olyasmiket tud, amit előtte nem tudott.

Például tudja, hogy Jake lelkileg nagyon beteg ember volt. Nem a címke érdekes – pszichopata, szociopata –, nem az a fontos. A lényeg, hogy mélységesen zavart személyiség volt és most is az. Sötét, mint az árnyak egy avokádóligetben. Nem. Sötétebb.

A másik, amit immár tud, hogy ő maga is beteg volt az elmúlt öt és fél évben. Poszttraumás stressz zavarom van, gondolja meglepve. Nem azért nem tudta túltenni magát Jake-en, mert olyan jó volt a kapcsolatuk, ahogy ennyi éven át gondolta; ellenkezőleg, azért, mert olyan rossz volt. Olyan megalázó, sőt, az utolsó hét hétben bántalmazó. Attól a pillanattól, hogy Jake feladta a saját hangját és Franét vette át, Eve nem érzett mást Jake irányából, csak gyűlöletet. Undort. Megvetést.

Poszttraumás stressz zavar. Nemzetközi rövidítéssel PTSD. Elfintorodik a gondolattól, ahogy átvág egy mezőn, amelyet a késő délutáni nap halvány sugarai világítanak meg. Az ő PTSD-je nyilván nem olyan súlyos, mint azé, akit elraboltak vagy hosszú időn keresztül lelkileg terrorizáltak, de az elmúlt öt évben ugyanazokat a szimptómákat tapasztalta, köztük a PTSD egyik főjellemzőjét: a flashbackeket, erőszakos emlékrohamokat. Mint amikor egyik este vacsora után Michael segített neki a konyhában (a kényes edényeket mosogatta kézzel, amiket nem lehet a gépbe tenni, Michael pedig törölgetett), és megkérdezte: – Mi a baj, anya?

Eve a mosogatónál állt mozdulat közben megdermedve, egy tányért tartott pár centivel a víz felett, a keze csupa hab. Az villant be neki, amikor elolvasta az emailt, amiben Jake szakított vele, és hogy nem bírta abbahagyni a sikoltozást. Most meg ott állt dermedten a mosogatónál, elveszve a múltban, miközben Michael ott volt mellette. Akkoriban gyakran rohanták meg ilyen emlékek. Eleinte szinte állandóan, az első egy-két évben havonta vagy ezerszer, mert abban a stációban minden dolog és minden út Jake-hez vezetett. Minden gondolat, minden érzés. Ahogy a patakok és folyók a tengerbe torkollnak. Egész nap Jake-kel kapcsolatos emlékek rohanták meg (némelyik pozitív, némelyik negatív). Aztán az emlékroham fokozatosan ritkult, bár néha még mindig előfordul. Olyan érzés, mint egy apró áramütés vagy minivillám. Azon a bizonyos estén Michaellel egy darabig fel sem fogta, hogy a fia beszél hozzá. Amikor végre felocsúdott, látta, hogy Michael rémült képet vág, és hallotta, hogy azt kérdezgeti: – Mi a baj, anya?

– Semmi, drágám – felelte pár pillanat múlva, és megnyugtatásképpen megsimogatta a fiú karját. – Csak eszembe jutott valami.

Pedig azok nem csak „emlékek” voltak, erre jön rá most, noha mindig így gondolt rájuk. Flashbackek voltak. Mint amit néhány páciense átél zeneterápia közben. Az évek során voltak páciensei, akik vagy Kanadában, vagy abban az országban, ahonnét jöttek, különféle traumát éltek át: tűzvészt, fizikai vagy szexuális bántalmazást, földrengést, terroristatámadást, kínzást. Az általuk átélteket nyilván teljesen más skálán kell mérni, mint azt, amin ő átment Jake-kel. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy ő is sok hasonló szimptómát mutatott. Miért?, teszi fel magának most a kérdést. Miért okozott olyan erős traumát az, ami Jake-kel történt? Nem szeretné magát „traumás” személyiségnek vagy „túlélő”-nek látni – „túlélő”-nek különösen nem, hiszen az csak egy szinonima (egy éppen divatos szinonima) az  „áldozat”-ra. Ám ahogy a gyümölcsös mögötti mezőn baktat, kénytelen-kelletlen elfogadja a felismerést, hogy valami történt vele Jake mellett, ami valóban traumás hatással járt. Egy apró nyom a Nagy Titok megoldásához, gondolja. A titok pedig az, hogy miért vesztegettem el életem öt évét arra, ami a felszínen egyszerű viszonynak látszott. Hát nem volt egyszerű viszony.

Ezt tudta meg Eve az avokádóktól. A kibuc madaraitól pedig megtud valami mást. Ahogy az unokatestvére háza felé tart, átvág egy hosszú réten, amelyet sárga virágok borítanak, és egy olyan madár dalát hallja, amit még sosem.

abc. abc. abc?, gondolja. Ez a madár ábécédalt énekel!

abc, énekli a madár. abc.

Pár pillanattal később, ahogy sétál tovább, azt hallja jobbról:

gggg felső d, gggg felső d.

Egy fán balra egy másik madár felel: dcisz. dcisz.

gggg felső d, gggg felső d.

dcisz. dcisz.

gggg felső d, gggg felső d.

Most csend.

Aztán hangosan, élesen, sürgetően, mint azt kiabálná, Hol vagy?:

gggg felső d, gggg felső d.

Csend. Majd halk, távoli válasz: dcisz. dcisz.

Csend.

gggg felső d, gggg felső d. De még halkabban, még jobban trillázva.

Sokkal messzebbről érkezik a válasz.

Ahogy Eve ott áll és ezt hallgatja, egy vidám piros-sárga színű madár érkezik valahonnan és elkezd repdesni körülötte hangos szárnycsapásokkal. Aztán egy ideig a feje felett lebeg. (Eve reméli, hogy nem fogja letojni.) És a madárzenéből meg ennek a barátságos, virgonc madárnak a közelségéből ráébred, hogy a Madárdalból, amit két napja kezdett el komponálni, hiányzik minden öröm. Nem teljesen értéktelen darab, de lassú és unalmas, helyenként élettelen. A hátsó zsebéből tollat meg noteszt kap elő és elkezd jegyzetelni. Egy perc elteltével, még mindig dühödten firkálva törökülésben letelepszik a pépes, vizenyős fűre-virágokra, és a zenéjét boldogsággal meg örömmel tölti meg.

Végül, de nem utolsósorban Eve a virágoktól is megtanul valamit. Tizenötperc komponálás után feláll és éppen a sarat meg a füvet söpri le a nadrágja ülepéről, amikor a földre pillantva meglátja az általa hagyott bemélyedést. Véletlenül ráült pár sárga virágra, és összenyomta őket. Mindig bocsánatot kér a házban megölt legyektől vagy a kertben letépett virágoktól, és most is automatikusan azt mondja az összenyomott virágoknak: „Sajnálom”. Aztán felfogja, hogy ez milyen fura. Mint mindenkinek a világon, neki is joga van leülni egy réten és véletlenül összenyomni pár virágot anélkül, hogy gyilkosnak érezze magát. Ez a föld az ő otthona is, éppen annyira, mint bármelyik bogáré vagy virágé. Joga van bocsánatkérés vagy szégyen nélkül itt lenni, itt élni. Eszébe jutnak az anyja öreg Mildred nénikéjének – aki úgy beszélt és úgy nézett ki, mint egy boszorkány – szavai közvetlen a temetés után: „Hogy tudsz ilyenkor nevetni és énekelni, te szörnyű lány? Két órája temettük el anyádat. Hogy mersz énekelni?!”

Jogom van boldognak lenni, feleli most Eve. És igenis merek énekelni.

Fülig érő mosollyal és teli tüdőből azt harsogva, gggg felső d, mintha ő lenne Pavarotti, belép az unokatestvére házába.

Pék Zoltán fordítása

[popup][/popup]