Zsidó festők, zsidó műgyűjtő Párizsban

Írta: Sziklai János - Rovat: Kultúra-Művészetek

A képek gyűjtője egy elzászi zsidó művészetkedvelő kereskedő, akit cége a századfordulón Párizsba delegált.

Párizs egyik új kiállítóterme – a két müncheni múzeum nevével azonosan elnevezett – Pinacotheque de Paris „Modigliani, Soutine és a Montparnasse kalandja” címmel rendezett kiállítást.

A kiállítás Jonas Netter magángyűjteményéből mutat be közel 20 művészt, a címben szereplő két húzónéven kívül. Persze, önmagában Modigliani és Soutine is megér egy „misét”. A terembe belépve rögtön kiderült, hogy a két nagy néven túl, a kiállítás még más érdekességeket is tartogat.

vlaminck cimnlapra

A képek gyűjtője egy elzászi kereskedő, akit cége a századfordulón Párizsba delegált. Jonas Netter – történetesen zsidó – művészetkedvelő, maga is tehetségesen zongorázik, csakhamar festményeket kezd vásárolni, majd megismerkedik Zborowskival, Modigliani műkereskedőjével. Más képek mellett tucatjával vásárolja Modigliani műveit, majd Soutine festményeit is.

A kiállítás első termeit Suzanne Valadonnak és fiának, Maurice Utrillonak szentelték. Valadon az impresszionisták – elsősorban Renoir – egyik kedvenc aktmodellje volt, aki az unalmas pózolások szüneteiben megpróbálta ellesni a művészektől a festés fortélyait. Autodidakta festő vált belőle, és fia, akit 18 évesen szült, követte őt a festésben. Maurice Utrillo, hasonlóképp festőiskola nélkül, tájképeket festett, naiv bájjal. Képeinek statikussága nem véletlen, a tájakat nem természet után, a szabadban festette, hanem levelezőlapokat másolt, alakított át festménnyé.

A következő teremben 10 Modigliani,

modigliani 1

a kiállítás fő attrakciója. Modiglianit mindenki ismeri, és legtöbben szeretik is, sőt ma már – számtalanszor reprodukált ismertebb képei révén – kissé már elcsépeltnek is tűnhet.

Modigliani elszegényedett olasz zsidó családban született Livornóban. A kiállított képek – mint Modiglianinál szinte mindig – portrék, Zborowski, Soutine, és nagy szerelme, tragikusan rövid életének utolsó társa, Jeanne Hébuterne portréi.

Modigliani annyira egyedi, hogy senkihez sem hasonlítható, és senkihez sem mérhető. Semmilyen skatulyába nem lehet beszorítani, de ez cseppet sem érinti festői nagyságát. Modiglianira ugyanis nem hatottak a századelő nagy stílus-forradalmai, és mindvégig megmaradt a figurális ábrázolás mellett. Talán csak az afrikai művészet hatása ismerhető fel műveiben, ami szobrainál szembeötlőbb, de a festményeken is azonosítható. Ahogy a századforduló előtti évtizedekben a japán fametszetek hatottak termékenyítően a művészekre, később az afrikai művészet ihlette meg a festőket, nemcsak Modiglianit.

A kiállítás képei – mint máskor is – hihetetlenül egyszerűek. Az alakok többnyire egy sarokban ülnek vagy állnak, a kopár, monokróm falak csak jelzettek, ahogy a modellek gesztusai is. A színek, divatos szóhasználattal élve, „földszínek”. Egyik szín sem túl direkt, a barnák szürkések, a zöldek kékesek. Modigliani a ma oly divatos monokróm festészet egyik előfutára, annak ellenére, hogy képei mindig ábrázolnak valamit, többnyire valakit. Sőt nemcsak ábrázolnak, hanem mint minden jó portré esetén, a modellül szolgáló személy lényegét ragadják meg, annak ellenére, hogy a képen sosincs egyetlen kellék sem, mint mondjuk annak idején Holbeinnél. A fiatal Soutine, kicsit széles, ázsiai vonású arcával, szemébe hulló, fényes fekete hajával, kicsit fennakadt szemeivel árulkodik arról az őrületről, ami aztán a szomszéd teremben lógó képeiről köszön majd vissza. A kiállított portrék nagy része ismerős, számtalanszor reprodukáltak. Ez nem baj, a látogató örül, ha a képet már ismeri, mert mindenki szereti, ha a képet – végre – eredetiben is láthatja. Ez a kiállítások, múzeumok legfőbb vonzereje, hiszen ma már, az internet korában minden kép a monitoron is megnézhető, ráadásul ingyen, elutazás és lökdösődés nélkül.

A képek egyik legszebbje – az általam nem ismert – Kislány kékben című kép, 1917-ből, Modigliani ebben az évben ismerkedik meg Jeanne Hébuterne-nel, még szűk 3 év adatik nekik. A kék ruhás kislány – talán 8–10 éves lehet – fehér, széles csipkegalléros ruhában állt modellt, megilletődötten, kislányos tartással, kezeit tördelve, lábfejei „kacsásan” befele tartanak. Ruhájának kékje a kislány gyönyörű kék szemének színével azonos. Modigliani, szokásától eltérően megfestette a kislány szemgolyóit is. Furcsamód a falak is kékek, rajtuk a kislány kék árnyéka. A képről kitekintő, esetlen kislány legalább annyira megragad szépségével, mint Vermeer gyöngy fülbevalós modellje.

Ha nem lett volna más, mint ez a tíz Modigliani, akkor is egész nap lehetett volna állni előttük, de még hátravan Soutine, és még számos ismeretlen.

Soutine képei felzaklatók,

soutine

így ebben a következő teremben nem a Modiglianinál megszokott derű és báj uralkodik, a laikus, és gyengébb idegzetű nézők számára képei nem ígérnek „kellemes” időtöltést.

Soutine, aki pont 10 évvel fiatalabb Modiglianinál, 1913-ban érkezik Párizsba, rövid baltikumi kitérő után. Chaim Soutine, Minszk közelében, Szmilovicsiben születik, a mai Belarusz területén. Szmilovicsi egy főként zsidók lakta város, akár Vityebszk, ahonnan Chagall indult Párizsba. Kezdetben két társa Párizsban két honfitársa, Kikoine és Krémegne, róluk később még lesz szó.

Párizsban nemsokára megismerkedik Modigilianival, akivel barátok lesznek. A zsidó származáson és a festészet iránti elkötelezettségen és mindkettejük zsenialitásán kívül nincs sok közös vonásuk. Annak ellenére, hogy barátok, és Soutine is rengeteg portrét fest, a megfestés módja teljesen más. Nem tudom, de feltételezem, hogy Soutine nem ismerte a német expresszionistákat. Ennek ellenére, képeinek hihetetlenül erős expresszív töltése, valamint a képek megfestési módja, a vastagon, pasztózusan felhordott festék velük rokonítja Soutine-t. Témáiban is van hasonlóság: egy kibelezetett, mészáros-kampóra akasztott fél marha, egy őrült nő portréja, aranyló pikkelyű szardíniák egy tányéron, ismerősek lehetnek a németektől. Az ecsetvonások nyomán szinte vonaglanak a formák a vásznakon, a képek néha legalább annyira őrültnek tűnnek, mint maga az őrült modell. Soutine képei magukkal ragadnak, mint Van Gogh hasonlóan őrült képei. A németeken kívül Soutine festményei Van Gogh egyenes folytatásának tekinthetők.

Soutine sosem tért vissza hazájába, és szerencsésen túlélte a holokausztot is.

A kiállítás folytatásában – számomra – ismeretlen nevek. Nagyjából 20 festő, valamennyien Modiglianihoz és Soutine-hoz hasonlóan az École de Paris néven jegyzett csoportosulás tagjai, valamennyien a Montparmasse-on festettek,  miként Modigliani is. A festők nagyobb részének egy közös vonása van:

valamennyien zsidók Kelet-Európából.

Nem véletlen, hogy nevükkel eddig nem találkoztam, valóban „kismesterek” ők, nem tartoztak sem az első, sem a második vonalhoz. Kiállított képeik többnyire tisztességes munkák. Nevüket idejegyzem, hátha valaki még találkozik valamelyikük munkájával: Moise Kisling, Henri Hayden, Adolphe [Aizik] Feder, Pinchus Krémegne, Henri Epstein, Michel Kikoine, Isaac Antcher. Mind vagy lengyel, vagy orosz szülőhelyükről jöttek Párizsba, és nyilván nem véletlenül együtt festettek és éltek a Montparnasse-on. Csak feltétezem, hogy kezdetben egy szót sem tudtak franciául, mint ezt Soutine-ról tudott. Ugyancsak feltételezem, hogy a festészet iránti szenvedélyüket közös nyelvükön, nevezetesen jiddisül is meg tudták megbeszélni. Ez a közös nyelv, a festészet nemzetközi nyelve mellett közvetítette őket ugyanahhoz a műkereskedőhöz, aki aztán ugyanannak a vevőnek, a szintén zsidó Jonas Netternek adta el képeiket. Zsidó voltukat a látogató számára nemcsak zsidós nevük és szülőhelyük jelzi, hanem sokuk esetén haláluk helye is: Auschwitz.

A kiállítás szeptember 9-ig látogatható, a Madelaine tőszomszédságában.

támogatás
[popup][/popup]