Eszti G. Chaim: Neon

Eszti G. Chaim 1963-ban született Jaffában, szülei 1948-ban alijáztak Magyarországról. A tel-avivi egyetem színház szakán végzett, de táncolni is tanult; színészként különböző színházakban játszott, köztük az igen elismert tel-avivi Kameri Színházban, többek között Hanoch Levin darabjaiban is. Novellái és regényei mellett újságcikkeket ír, írásai különböző antológiákban is megjelentek Izrael- és világszerte. 2002-ben megkapta a miniszterelnök irodalmi kitüntetését, ezen kívül a Haarec rövidprózai díját is elnyerte. Jelenleg kreatív írást tanít egy főiskolán. Férjével és két gyermekével él. Kicsit didaktikus író, aki identitásokkal dolgozik: eddig megjelent négy könyvében – egyetlen elbeszéléskötetében és három regényében – az izraeli, a női és a második generációs holokauszt-túlélő identitás különböző témáit járja körül. Mindezeket némelyest pszichológiai ecsettel festi le, vagy inkább hámozza le a dolgokról – amolyan breueri-freudi „chimney sweeper”-ként – a rárakódott tévhiteket, hárításokat, hogy satírozása nyomán rajzolódjon ki a valódi identitás-kép. Prózájának műfaja mindazonáltal az ifjúsági, nevelő-, illetve fejlődési regényhez áll legközelebb, erős közéleti éllel: az itt közölt rövid részletben is megjelenik számos aktuális és közelmúltbeli kérdés, az izraeli kortárs irodalom állandó, szinte „kötelező” jellegű toposzai: orosz alija, katonaság, azt követő világkörüli utazások, városiasság, és maga a közélet iránti érdeklődés: jelen történet a Palesztinát elválasztó védelmi fal építésének idején játszódik, ami ellen az egyik főhős tüntet – így lesz a másik két szereplő – amolyan találó országos inside joke-kal – „faliárva”. Az írónő a történetet mindhárom főszereplő perspektívájából elmeséli; az alább olvasható részletben a lány, Maja elbeszéléséből kapunk ízelítőt.

Pályi Sándor Márk

 

(Maja)*

A hatalmas váróterem csillogó neonfénye. Mindig a neon. A kórház sürgősségi osztályán is egész éjszaka égett a fehér neonfény, ahol az anyja egykor takarítónőként dolgozott, és ahol az egyik emeletes ágyon egyszer ő is feküdt a zöldes szövetfüggöny mögött, amikor a tengerben kiszáradt. A fény akkor is vakítóan beszűrődött a szemhéja alá, hiába csukta be a szemét, nem tudott elaludni. Az új központi pályaudvar termeiben is neoncsövek ontották a fényt, elhaló sápadt színnel hintve be az utasokat. Annak idején, kilenc és egynegyed évesen, amikor először határozta el, hogy megszökik otthonról, mindenkit rémültnek látott. A szövettáskát vitte magával, beletette a Csehovot, a közelebbről behatárolhatatlan szőrmeállatát, ami vagy kenguru volt, vagy mackó, továbbá három sékelt, és az ötös járattal elindult az új központi pályaudvarra, az akkor még tényleg újnak számított. Valószínűleg az vonzotta, hogy elvegyüljön az emeletek, boltok, peronok és emberek sápadt neonábrázatának egyvelegében. Az ötös busz megállójában ott állt Lea, a szomszéd Amika felesége, erővel kézen ragadta, és megkérdezte, mit csinál itt egyedül a megállóban, és hol az anyja. Mikor hazaértek, áthívta magához Maját, és leültette a szalonban, a széles pasztellrózsaszín kanapén. A lámpa sárgás fényt szórt, rajta festettüveg ernyő. Maja felemelte a jobbját, ujját a szájába dugta, rágta a körmét, egyiket a másik után. Miért nem maradt ott, a lágy fények ölelésében, miért kellett visszatérnie az üres ház fölső emeletére? Miután végzett a jobb keze körmeivel, áttért a balra. A szomszéd Lea a konyhai kredenc mellől vetett rá egy pillantást, de nem szólt egy szót sem. Így csöndben rágogathatta a körmeit.

Miután Lea magára hagyta egy pohár narancslével, fölhívta Maja anyját. Csak olyasféle mondatfoszlányokat hallott, hogy „ilyen helyeken kóvályog… vigyázni kell rá… végeredményben gyerek…”

A neon a tengerparti bár mellékhelyiségében a pincérnő arcát is fehérre festette, aki nemrég szerelt le a seregből, és fáradt fényt kölcsönzött neki. És náluk is, otthon a konyhában. Amikor kicsi volt, kérte az anyját, hogy cseréljék ki, a zsebpénzéből vett is egy kerek lámpabúrát, és ráterítette a virágos szoknyáját, amit nem szeretett hordani, az anyja azonban nem talált rá időt, hogy fölmásszon a létrára, leszedje a hosszú neoncsövet, és kicserélje rendes körtére. Különben is, ő nem villanyszerelő, mondta, a fénycsövek ráadásul kevesebb áramot fogyasztanak. A virágos lámpabúra ott maradt a szekrény tetején. Folyvást azon tűnődött, vajon a neon burkolja sötétbe a fényt, vagy épp az az igazi fény, ami megmutatja az eleven, vidám és optimista maszk mögött rejtőző valódi arcát. A csupasz fény – a kopasz láng, ahogy ő nevezte –, ami magába nyeli az utasok utazás előtti izgalmát.

A kígyózó sor kellős közepén állt, a hosszú és vastag kígyó derekánál. Lábával tologatta előre nagy bőröndjét. Aszaf állt mellette. Hatalmas táskája úgy bepólyázta a hátát, mintha púpúteve volna. Hallgattak, belesüppedtek a körülöttük folyó lármába.

Hé, hölgyem, kiáltotta egy vállas, pocakos férfi, mit furakszik? Én már két órája itt állok!

Mi-ről be-szél? Láthatja, hogy már négy órája itt vagyok. Az ember egy pillanatra vécére megy, aztán újból állhat be a sorba!

A nő elégedett arccal a szomszédjára nézett, mintha titkos szövetségesek lennének.

Ebben a tempóban lekéssük a gépet, mondta Aszaf.

Akkor lekéssük, gondolta Maja. Kis reménysugár gyúlt benne. Mit csinálok én itt egyáltalán, utálom a repteret, meg a repülőt, meg elhagyni az országot, ahol élek. Mintha sose hagytam volna el az országot, ahol élek… És Aszaf is idegesítő. Az ábrándos lassúsága. A sóvárgó tekintete. És ki tudja, ha lekéssük a gépet, úgy fest majd, mintha azokból az idióta vígjátékokból lépne elő, amiket velem meg Erannal szokott nézni, rákényszerítettem őket. És hármasban megyünk.

Tegyük föl. Hogy Eran mégis jön. Igaz, nem nagyon találkoztak az utóbbi időben. A gondolatai, ahogy már lenni szokott, kezdtek felszínre kerülni. Felszínre kerülni. De nem volt bennük semmi olyan, amit elmondhatott volna neki. Vagy lehet, hogy a szavak nem akarták, hogy kimondják őket. Tegnapelőtt összefutott vele az éjjelnappaliban. Éjszaka volt. Ugyanolyan volt, magas, sovány, göndör, és ő oda akart futni hozzá és megölelni, elmondani, hogy olyan őt végre-valahára látni, mint hetek vagy hónapok szomjazása után vizet kortyolni, és ne hagyja el őt, ne hagyja el soha többé, mert nélküle kiszárad és elhervad, mint a cserepes virágok a szobája ablakában, és most már tudja, tudja, hogy azok mind, akikkel együtt volt vagy lefeküdt, semmit sem jelentenek számára, csak ő, csak ő, és holnapután elutazik, találja ki, kivel? És jöjjön velük, ami őt illeti, Katmanduba mennek, főleg ha ő is jön, együtt, mint régen, de ebből az egészből semmit sem mondott el, csak megkérdezte, hogy van, ő meg hogy kösz, jól, és most jön a tüntetésről a miniszterelnöki hivatal elől. Maja elnevette magát, mi van, te már eljegyezted magad a forradalommal? Azt felelte, nem jegyezte el magát, csak együtt járnak, mire egy jót nevettek, de valami űr tátongott köztük, valami idegenség, mintha épp csak az imént ismerkedtek volna meg.

A sor kicsit megmozdult. Mi van ma?, kérdezte amerikai akcentussal egy nő, aki piros bőröndöt húzott maga után. Mindenki elhagyja az országot?

A hangszóróból acélos hang áradt. „Utolsó beszállók, a Münchenbe tartó 931-es számú járat utasait kérjük, fáradjanak a tizenötös kapuhoz. Last passangers…”

Majának a katasztrófafilmek jutottak eszébe, Aszaf régi videóján nézték még ezeket gyerekkorukban, amikor mind a hárman jóban voltak egymással. Hason feküdtek a nagyszobában a színes szőnyegen, s ő eltakarta a szemét, amikor a repülő fölemelkedett, és a hátulján kiáramló füst elárasztotta a képernyőt. Csak az utasok sikolyait volt kénytelen végighallgatni, mert nem tudta egyszerre eltakarni a szemét és befogni a fülét.

Pont azelőtt, hogy a repülő megtelt volna, arról tudósítottak, hogy repülőgépek zuhantak le, akár a halott madarak. Szétroncsolódott darabjaikon dzsungelnövényzet nő, vagy kopár sziklás hegycsúcs körvonalazódik valahol a semmiben. Mindig azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ezek az esetek nagyon messze történnek. Guatemalában, Nepálban, Vanuatuban. Nem itt, ahol a technológia sokkal előrehaladottabb, és a pilótáink rendkívül képzettek. Nézzék csak, ott valaki gyanús. Ki az, aki egy szál bolti nejlonzacskóval száll fel a gépre? Gyanús egy alak, a zacskó szorosan összezárt kezéhez tapad, komolyan, nagyon gyanús. Nagy barna szem, „szemita típus”, ahogy az anyja mondogatta, piszkálta folyton Erant. Vagy az itteni biztonsági ember. Ellenőrizte az útlevelét és a zörgős zacskóját. Maja szeme mint a radar. Minden gyanús dolgot megfigyel. Igazából ő a valódi biztonsági őr. Ha elalszik a gépen, ki tudja, nem történik-e valami baj, és ha tényleg, ki menti meg az utasokat? Maja kétszer repült eddig. Először, amikor anyjával együtt bevándorolt Izraelbe Oroszországból. De arról az útról nincsenek emlékei. Egyéves volt. Másodszorra akkor, amikor a kórház összes dolgozója, ahol az anyja is dolgozott, Eilatba utazott hétvégére. Ablaktól ablakig szaladgált a repülőn, hogy a Holt-tengert lássa, hol jobbról, hol balról, a többiek meg nevettek rajta, és csitítgatták az anyját, aki rászólt, ülj már le, Mása, fölborulni a repülő miattad! A hotelben lehiggadtak, és együtt lementek az úszómedencéhez, sétáltak a parti sétányon, az anyja megölelte és azt mondta, olyanok vagyunk, mint két barátnő, nem, Mása? De Maja kijavította, Maja, anya, Majának hívnak, nem Másának! Az anyja kicsit megriadt, elhallgatott, és a nyaralás hátralevő részében már nem ölelte meg Maját, és nem nevetett úgy, mint előtte. Maja leült a medence szélére, és arra gondolt, hogy ez itt tényleg elég szép, a száraz szél az arcán, meg hogy a Vörös-tenger igazából nagyon kék, de ő már szeretne otthon lenni, saját városa unalomig ismert szürke tengerében.

Sosem kívánt igazán messzire utazni. Az iskolai kirándulásokat is mindig kihagyta, egészen kilencedikig, amikor Aszaf és Eran kierőszakolták, hogy velük menjen. Többnyire jól is érezte magát, énekelt a többiekkel, olyan dalokat, amiket az anyja még régen Oroszországban, „ajjaj, jajjaj, mér’ hagytál el”, de a szíve a városhoz húzta, ott meg tudott feledkezni a nehézségekről és beletemetkezni a mellékutcák, zegzugos helyek, lármás bevásárlóközpontok tömegébe.

Hogy egyezhetett bele, hogy így kettesben elutazzon Aszaffal Londonba, és onnan Indiába? Nem is nagyon látták egymást a hadsereg alatt. És hogy hagyhatta itt Erant? Tudja, hogy nélküle úgysem sikerül semmi. Aszaffal ők ketten csak elektromos vezetékek. Eran volt az, aki bekapcsolja őket, és minden kiviláglott. Nélküle minden beszélgetés hebegés-habogás volt. Néha úgy érezte, Aszaf ferde szemmel nézi, mintha az elemista fiúk lánygyűlöletéből pislákolna még benne valami, hisz annak idején nem is engedte meg Majának, hogy bekapcsolódjon a játékukba.

Kényszerűségből lettek egymás vigasztalói, amikor Eran kezdett eltünedezni a tüntetések meg a szórólapozások miatt, és ketten maradtak, árvák, vagy ahogy Aszaf nevezte, „faliárvák”. Idővel megtanultak úgy tenni, mintha a köztük húzódó nyilvánvaló korlátok nem is léteznének. Aztán amikor már-már megfeledkeztek róluk, hirtelen mégis belebotlottak.

Azt a gondolatot, felszínre hozni, felszínre hozni. Tényleg beszélni akart vele, de mindig közbejött valami. Vagy valaki. Miért fedte el az igazán fontos dolgokat apró lényegtelenségekkel, miért hárította el őket, mintha az idő gyékényként terülne el előttük, és sose lenne túl késő – hisz előbb-utóbb az lesz.

És amikor Aszafot behívták, utolsó este egyedül ment el elbúcsúzni tőle, mielőtt besorol a bázisra, minden dolgok bázisára, itt, ebben a hazában.

 

Pályi Sándor Márk fordítása

* Részlet a szerző 2008-ban megjelent, Hármasban című regényéből.