Mézga Géza, Hufnágel Pisti és a fűzfaág: Hosáná Rábá napjára
Szukkot vége felé, a nagy megváltás, Hosáná Rábá napján, a szukkoti csokorból kiválik főszereplőként a bárhol beszerezhető, egyáltalán nem különleges fűzfaág, poétikus igazságszolgáltatásként az „átlagembereknek”, akiknek a vállain nyugszik a világ.
Hosáná Rábá napján a zsinagógai szertartásban a fűzfaág önállósul, egymagában válik a rituálé részévé. Vele csapkodjuk, kissé mókásan, a zsinagóga padlózatát. A fűzfaággal, amelyet bármely folyóparti fűzről leszedhetünk, nem kell messziről hozatni, semmi extra nincs benne, és a híres midrási értelmezés szerint azt az embert jelképezi a szukkoti csokorban, akinek sem a Tóra-tudása, sem a jócselekedetei nem kivételesek. Azt, aki, úgymond, semmi különös, semmi extra, nem egy nagy was ist das, igazán, tizenkettő egy tucat belőle. Az emberiség elsöprő többségét tehát. Miért őt emeljük ki akkor? Éppen ezért. Antielitizmusból.
Az utcán, a villamoson, a boltban vele találkozunk, ő vágja a hajunkat, ő ad sajtot a pult mögül, ő vezeti a buszt, amivel közlekedünk. Ő vigyáz a gyerekünkre, ő gondoskodik a szüleinkről, ő ás alapot a háznak és szereli meg a vízvezetéket, ő tanít, ő gyógyít, ő árul újságot. Ő mi vagyunk, az örök Mézga Géza.
Paula, emlékezetesen, fel-felsóhajt Mézga Géza mellett, hogy miért nem ment inkább a Hufnágel Pistihez. Akiről később kiderül, hogy szélhámos, de nem ez az érdekes. A Hufnágel Pistik előnye a Mézga Gézákkal szemben, hogy nincsenek. Nem horkolnak, nem beszélnek idegesítő hülyeségeket, nem híznak el, nem öregszenek meg, mert nincsenek, csak az ifjúság képzeletében. Más mellett híznak el és horkolnak, nem mellettünk. Nekünk örökre húszéves a világ összes Hufnágel Pistije, mindegy, férfi vagy nő, akit nem vettünk el, akihez nem mentünk hozzá.
A Mézga Gézák, legyenek férfiak, vagy nők, legnagyobb előnye, hogy vannak. Leviszik a szemetet, befizetik a számlákat, felmossák a lépcsőházat, tanulnak a zárvatermőkről a gyerekeikkel, a gyerekeinkkel, vezetik a buszt, megműtik a vakbelet, meghallgatják a szomszédokat a parkban. A vállukon viszik a világot. Valahogy. Úgy, ahogy most éppen van a világ. Ahogy telik tőlük, tőlünk. És végül ez, végül ők maradnak. Az utolsó napon, a nagy megváltás napján ez számít már csak. Hogy itt vannak, hogy csinálják, hogy számíthatunk rájuk, egymásra. Végül a munka számít és a jelenlét. A szépség, az illat, a tudás, a kivételesség elmúlik, megmarad elszigeteltnek, a villamosok pedig járnak, mert a Mézga Gézák és Mézga Gézánék minden hajnalban felkelnek, hogy vezessék őket.
És az, hogy a végére a fűzfa ága marad csak, szemben a világgal, nekifeszülve, a zsinagóga padlóját csapkodva, küszködve az élettel, az azért is van, mert minden Hufnágel Pisti már réges-régen Mézga Géza valaki más mellett, és minden Mézga Géza valaki fiatalkori álmainak hercege, Hufnágel Pistije. A fűzfaágak pedig, a hétköznapok közeledtén újra, a Mézga Gézákat magasztalják a nagy megváltás ünnepén. Joggal.
