Egy város, négy szombat

Írta: Adler Tamás - Rovat: Izrael

Amikor egy magyar zsidó fiú hazatér első szervezett izraeli körútjáról, az esetek nagy részében kétféle dilemma előtt állhat. Az első igen konkrét: Még abban az évben, vagy csak jövőre vonuljon be az izraeli hadseregbe? A második ennél macerásabb: Egyen-e továbbra is tejest húsossal? Első esetben valószínűleg cionista fejtágításon esett át, a másikban viszont fejest ugorhatott a vallás mélységeibe.

Első utam során – a jól ismert tíznapos ingyenes körutazáson – már rögtön a reptéri tartózkodás tizedik percében egy igen fura dologgal szembesültem: itt nemcsak sok zsidó van, de szinte mindenki az. Nincs ciki baseballsapka alatt megbúvó kipa, hanem csak kipa van.

A rácsodálkozást idén rögvest a jeruzsálemi sokk váltotta fel: már aznap este ezer belzi hásziddal köszöntöttük az első Sabeszt. Feszélyezve éreztük magunkat, mivel a több száz fekete kaftános, strajmlis zsidó tömeg egységes morajlása és közös mormogása között mi egy szál fehér ingben és horgolt kipában „világítottunk”. Mindenesetre jó hírünket vittük a Szentföldre, mivel az ima végén a következő szavakkal vezettek oda minket a rebbéhez: „Ezek azok a fiúk, akik Budapesten Tórát tanulnak!”

Siratófal

Másnap délelőtt a Kotelhez mentünk, ahol azzal a rossz érzéssel kellett szembesüljek, hogy a világ legszentebb zsidó helye valamiért nem érint meg. Nem is nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a zavaró közönnyel, később azonban megértettem egy fontos dolgot: a Kotel nem egy belépőért megtekinthető múzeum, hanem egy eleven intézmény. Szombaton akár nyolc-tíz kis közösség imádkozik egymással párhuzamosan és iparszerűen, így bármelyikbe kényelmesen be lehet kapcsolódni. Ez a fajta spiritualitás egészen különleges hangulatot kölcsönöz a helynek.

Egyik pénteken Kabbalat Sabbat után a tér valamelyik műanyag székén ültünk, talán a következő napok programjairól beszélgettünk. Egyszer csak halk morajlásra lettünk figyelmesek; lassan de biztosan kirajzolódtak a dallamok és az éneklő jesivabócherek kontúrjai: öt-hat fős sorokban, egymás derekát átfogva, lassan lépkedve és hangosan énekelve köszöntötték a Szombatot. Negyedóra után a rabbijukkal együtt leültek a Fal elé, majd egy nagy kört alkotva folytatták a davenolást. Boldogok és szabadok voltak…

Kelet-Jeruzsálem arab házai

Talán egy héttel később, ugyanitt fiatal katonákat avattak: a tér egy részét körbekerítették, a kívül eső területen pedig lassacskán gyülekeztek a rokonok, barátok, barátnők. Beesteledett, a fiatal katonák egymást hergelve kiabálták rigmusaikat, majd az avatás következett. Ezzel párhuzamosan persze folyt az imádkozás a falnál, olyannyira, hogy a két csoport tudomást sem vett egymásról. Egy-két beszéd után halk háttérzenére – olyan claydermanosra – a katonák egymás után átvették gépfegyvereiket, majd a tisztelgés után visszaálltak a helyükre. Mivel Isten nélkül még egy nép sem nyert háborút, a gépfegyverhez imakönyv is járt…
Körbenéztem, és akkor láttam, hogy a tér teljesen megtelt, a lépcsőkön és a környező épületek előtt pedig csüngtek az emberek. Aztán elindult egy dal: két-háromezer ember együtt énekelte a Hatikvát… Úgy tűnik, az izraeliek a Siratófalat nem igazán látogatják, inkább használják.

Óváros

A tértől kifelé, de még az Óvároson belül minden nagyon ellentmondásos.

Néhol annyira szűkek az utcák, hogy mozdulni sem bírunk, máskor pedig egy tágas térre érkezünk, tele kávézóval. De mindig érdemes figyelni, merre vannak turisták. A rendet itt is gépfegyverrel őrzik az izraeli katonák, mindegyik mecsethez vezető utca előtt kordonok és katonák állnak, akik pontosan látják az érkezőről, hogy muszlim avagy sem. Ha valakinél mégsem egyértelmű, akkor nyíltan rákérdeznek vallására. A szituáció pedig nem olyan, hogy hazudni merjünk.

Napról-napra, akarva-akaratlanul új és új utcákat fedeztünk fel az Óvárosban, ahol estefelé, a zsidónegyedet leszámítva, nem találkoztunk nagy élettel. Ugyan hetek alatt az ember szerezhet némi rutint, de akár nappal volt, akár este, a csodálat és a feszültség egy egészen furcsa keverékét éreztük.

Mintha minden szituációban és pillanatban benne lenne a készültségi helyzet. Egy alapvetően abnormális légkörben akár normálissá is válhat a gépfegyver látványa, de valahogy mégis megszokhatatlan.

Új Jeruzsálem…

Részben az Óváros falain belül található Dávid Városa, ahol jelenleg is komoly ásatások folynak. Érkezésünk előtt csak pár hónappal bukkantak annak a földalatti csatornahálózatnak a nyomára, melyben zsidó katonák bujkáltak a rómaiak elől a Szentély lerombolásának idején. Ezzel párhuzamosan szinte az egész környék fel van túrva, ahol akár több ezer éves utcák nyomát is megtalálják. Néhány év múlva jóval átfogóbb képet kapunk majd az ókori Jeruzsálemről. Ahogy azt is valószínűsíthetjük, hogy ezek a felfedezések hatással lesznek az új kiadású történelemkönyvekre.

Jelentősen befolyásolja a város mindennapi életét a tízévnyi felfordulást követően tavaly átadott villamos-vonal, mely keresztülszeli Jeruzsálemet. Csaknem mindegyik megállónál felszáll két-három biztonsági őr is, az utasokkal együtt. Az új villamos a praktikus dolgokon kívül azzal a bájjal is rendelkezik, hogy együtt utaztat zsidókat, arabokat és szerencsés kívülállókat.

Az izraeli „rendőrállamból” egyébként sikerült némi tapasztalatot szereznem másodmagammal, amikor a harmadik Sabesz kimenetele után a Ben Yehuda és a Yafo út találkozásánál egy lépcsőn ülve borozgattunk. A békés kortyolgatást három marcona rendőr zavarta meg – azt hiszem csak az egyikük vállán volt gépfegyver, igaz ő nem beszélt, csak nézett ránk… A „főnök” beleszagolt mindkettőnk poharába és a boros üvegbe, majd mindhárom tartalmát a legközelebbi lefolyóba öntötte. Nem nagyon volt időnk kérdezni, csak arról érdeklődtünk, mégis miért nem figyelmeztetett inkább, hogy tegyük el a bort és igyuk meg otthon. A válasz nagyjából annyi volt, „Én csak parancsot teljesítek”. Mivel egyszer ilyet már láttunk egy bírósági tárgyalásról készült fekete-fehér felvételen, idegesek lettünk: a vita végül a személyi igazolványunk átadásába torkollott, de itt is zárult. Kiderült, este tizenegy után nem szabad alkoholt fogyasztani a nyílt utcán.

Mea Searim

Jeruzsálem talán legellentmondásosabb részét a Mea Searim és a hozzá kapcsolódó vallásos negyedek jelentik. A Mea Searimról szinte mindenkinek van véleménye, általában már azelőtt, hogy járt volna arra.

Egyes házak és lakónegyedek rendkívül lepusztultak és elhanyagoltak, klasszikus „hátsó-kert” érzést árasztanak. A házfalakon a napi sajtó. Utunk előtt sok pletykát hallottunk a mindent elöntő szemétről is. Nos, ez csak egyes napokra érvényes és nem is ez a meghatározó, de tény: néhol egészen érthetetlen szemétkupacok jöttek velünk szembe, penetráns bűzzel kísérve. Viszont a környék jesivái, lakásai, házai, zsinagógái és kis üzletei rendezettek és tiszták.

Péntek estétől szombat estig az egész negyed kordonokkal van körülkerítve, autómentessé téve a Sabeszt. Így erre az időszakra a városrész egy csendes és konszolidált utcabállá alakul, hangulatos fényekkel és persze rengeteg babakocsival. Az autómentesség kérdésköréhez: láttuk, amikor a negyedet határoló úton nyolcvan-száz járókelő dekkolt, néhányan pedig semmi mást nem csináltak, csak kiálltak egy épp arra járó autó elé és hangos „Sábbbesz!” óbégatásokkal próbálták elgondolkodtatni a járművezetőt. Az ilyen könnyfakasztó „bulik” általában akkor hágnak a tetőfokra, amikor néhány tíz-tizenkét éves fiú szülői bíztatásra úgy dönt, a Sabesz szentségét még egy, az út közepére kitolt konténerrel is demonstrálja.

Ami velünk marad…

A fentiek ellenére érvényes az a megállapítás, melyet egy frissen alijázott fiatal magyar építészmérnök fogalmazott meg egy péntek este: „Jeruzsálem elég »introvertált« város, szemben mondjuk Tel-Avivval, ahol tényleg pezseg az élet, de pontosan ezért sokszor üresebb is.” A város ilyenfajta befelé-fordultsága sokszor bezártság-érzéshez is vezet: néha már sok az a mennyiségű és mélységű spiritualitás, mely ösztönösen rátelepedik a városra.

Már hét közepétől érezni lehet, hogy valami készülődik. Pedig valójában csak a Sabesz közeledik. A péntek délutáni rohanást és káoszt koraestére már a nyugalom váltja fel. A hirtelen megszólaló sziréna hangját pedig egy napi csend követi. Annak ellenére, hogy a Szombat kimenetele után a Ben Yehuda környéke egyik percről a másikra megtelik szórakozó fiatalokkal, a hatás még bőven kitart hétfőig.

Az ortodox negyed határán

Utolsó nap egy ékszerésszel beszélgettem, akinek még a nagyapja vándorolt ki Grúziából négy gyerekkel. Nem akartak Sztálin birodalmában élni, így egyik napról a másikra úgy döntöttek, hogy csaknem minden vagyonukat hátrahagyva Palesztinába jönnek. Állítása szerint egy mai bevándorló rendkívül nehéz helyzetből indul, a bürokrácia elképesztő időt és energiát emészt fel, a lakásárak pedig hajmeresztőek. Ezért amikor valaki Izrael felé veszi az irányt, már első pillanatban tisztáznia kell magában egy fontos kérdést: Izrael Államába, vagy Izrael Földjére akar kivándorolni.

Gyakran hallom magyar zsidók szájából, ahogy gúnyolódnak az izraeliek cionizmusán. Számukra ugyanis érthetetlen, hogy ennek az országnak a lakossága mélyen meg van győződve arról, hogy a létező helyek talán legjobbikán él. Hogy szeretnek ott élni, ahol egyébként élnek és ahová valók. Minden belső és külső feszültség ellenére az izraeliek még mindig önmaguk tudnak lenni.
Ideák vannak utópiák helyett.

[popup][/popup]