A jesivában (és azon kívül)

Kábé ötvenen vagyunk, keskeny világunk minden pontjáról. Sault jövőre avatják rekonstrukcionista rabbivá az Egyesült Államokban, és utolsó „szabad” nyarát itt szeretné, hasznosan eltölteni; Ráv Tamarát évekkel ezelőtt iktatták be a konzervatívok, szintén az USA-ban, de mint vallja, „jó rabbi holtig tanul”; Barukh és Norá egy francia pár, akik nem érzik elég biztosnak judaisztikai tudásukat gyerekük zsidó neveléséhez, ezen javítanának; Smuél a United Synagogue of Conservative Judaism, a konzervatív/maszorti hitközségek ernyőszervezetének munkatársa, hibátlanul szeretne előimádkozni tudni… – oldalakon át mesélhetnék, ahány ember, annyi különböző sztori. Köztük vagyok én, a közép-európai wannabe-rabbi, s most együtt tanulunk Talmudot és Tanakhot. Nem holmi oklevélért, hanem magáért a tanulásért: Adojsem hozott a jeruzsálemi Konzervatív Jesivában!
A naponta 7:30-kor kezdődő sáchrisz után a délelőttöt héberezük – ill. aki úgy érzi, hogy már elég jól tud ivritül, az mehet Gemárát bújni –, aztán jön a délután, amikor a főszerep a halakháé: mielőtt még nekirugaszkodnánk a szövegeknek, délutáni ima, mincha jön, amit megtisztelő módon többször vezethettem én is (nagy sikerrel intenzív megújulási színt víve a standard, konzervatív dünnyögésbe dallamvilágba), majd Ráv Ávigél, a koordinátor eligazítása után Ráv Dániel, az intézet igazgatója rendszerint így kiáltott: „Go and study!” („Menjetek és tanuljatok!”). Örömmel fogadtunk szót.

Tény, 18:30 előtt sose értem haza (s a korai kezdés miatt 22-kor ágyban illett lennem, mint utoljára tízévesen), de mindig azzal az elégedett érzéssel feküdtem le, hogy hasznosan töltöttem a napomat. Megtudtam, miért nyomjuk meg a „d”-t az echád szó végén a S’mában; hogyan ábrázolják a zsidókat abuzáló Istent a Talmudban; mikor vágja arcon viselőjét a cicesz; miképp lehet mentegetni a túl lassú vagy túl gyors előimádkozót; miért evett Akiba rabbi csirkét tejjel; miért olvassák föl szefárd zsinikben péntek esténként az Énekek énekét; miért célszerűbb Istent három jelzővel dicsérni az Ámidá első részében huszonhárom helyett; hogy-hogy ágvánijá a paradicsom héber neve… s a többi – külön könyvet lehetne írni mindarról, amivel a fejem tömetett ez idő alatt.
S ez még messze nem minden, mert noha rengeteget okultam a jesivában, a jeruzsálemi utcákon talán még többet: másfél hónapos ittlétem alatt – pláne az utána következő egyhetes palesztinai kiruccanásom során, amiről itt most helyhiány miatt nem szólok –, rengeteget olyat tanultam az izraeli politikai, etnikai, vallási és egyéb szubkultúrákról, amihez a „való világra” van szükség, és nem könyvekre.

Mikor tavasszal voltam a jesivában „felvételi beszélgetésen”, az egyik rabbihaver megnyugtatott, hogy ha az iráni állam támadna is, a bét midrás az alagsorban van, úgyhogy aggodalomra semmi ok… Viccet félretéve, sokan szegezték nekem a kérdést, hogy mit érzékelek az ún. „arab-zsidó konfliktusból” (=a háborúból profitáló multik által mozgatott politikusok generálta mesterséges borzadályból): válaszom erre az, hogy minden kora este, mikor hazafelé baktattam a jesivából, keresztülmentem egy parkon, ahol a játszótéren hidzsábos muszlim és parókás zsidó nők gyerekei játszottak együtt.

Ennek ellenére Jeruzsálemben túl az utcatáblákon áthúzott arab feliratokon sajnos nem egy „Gas the Arabs!” (Gázosítsátok el az arabokat!) – és hasonló, az én világfelfogásomtól mérföldekre álló szellemiséget képviselő – falfirkát kell elszenvedni a felvilágosult embernek; a városban egyre gyakoribbá váló palesztinellenes lincselési kísérletekről ne is szóljunk… Életem eddigi egyik legtisztább tüntetése volt az, amikor közel ezren, zsidók és arabok vállvetve, közösen tüntettünk a Cion téren az ott három nappal korábban félholtra vert palesztin fiatal sorsa ellen tiltakozva.
De nem ez volt az egyetlen megmozdulás, ahol kifejezhettem a véleményemet – a jesivában szerveztem egy csoportot, hogy együtt menjünk ki a Jerusalem Pride melegfelvonulásra: erősen Budapest-utánérzése volt az embernek, nem nyugat-európai/Tel Aviv-i jellegű ünnepség volt ez, hanem demonstráció. A felvonuláson ellentüntetőből mindössze kettővel találkoztunk, egy vidéki charedi párral, akik tegnap házasodtak össze, és nászútjukon Jeruzsálemben szodomitázással töltik az időt. Ajvé… Pedig akárcsak Magyarországon, itt is a heteró szimpatizánsok voltak többségben, nem a „szodomiták”: e város nem egy meleg paradicsom, maradjunk annyiban. Egyedüli LMBT szórakozóhelye, a Mikve (Jeruzsálemben még a melegbár is szakrális nevet visel…) egy olyan lepukkant, sötét környéken található, hogy ott jobban féltem, mint amikor Ciszjordániában egy szétlőtt erőd körüli szögesdrótok között bukdácsoltam.

S ha már szóba kerültek a charedik: hát jártam én Meá Seárimban többször is! Nem pusztán azért, mert egy ortodox haverom tanácsát megfogadva ott vásároltam táskát a táleszomnak (tényleg sokkal olcsóbb minden kegytárgy arrafelé), hanem mert ritka kíváncsi voltam. Elképzeléseim ezen ultra-ortodoxok lakta kerületről valósnak bizonyultak, az ember egy kelet-európai stetlben találja magát, amint belép a negyedbe: az egymás nyakára épült rozoga házakkal teli, keskeny, koszos utcákon szinte csak pingvineket (ultraortodox zsidók gúnyneve – a szerk.) lehet látni, a nők fején paróka (jártam parókaboltban is), rengeteg gyerek… Meg patkányok. A minján-gyárak, ahová a férfiakat tízesével küldik be imádkozni, csak úgy füstölnek. Éjszaka, amikor vége az egész napos Talmud-tanulásnak, a nappalinál jóval intenzívebb az élet, a tömeget vágni lehet. Otthon érzi magát a magamfajta külső-erzsébetvárosi lakos.

Jeruzsálemnek nagy előnye, hogy az ember kedvére zsidulhat… ám ha valaki már unja a kipák látványát, vagy ha önmagát hozzám hasonlóan univerzális zsidóként határozza meg (rajtam kívül ismerek még egy ilyen embert, jövendőbeli kolléga BE”H), és mint ilyen, az átlagnál jóval nyitottabb más vallásokra és kultúrákra, nyilván ki kell használni a város egyéb lehetőségeit. Jártam kelet-jeruzsálemi mecsetben, ahol a ramadáni böjt miatt étlen-szomjan, földön fekve vegetáltak testvéreink, szemtanúja voltam egy rendkívül dinamikus, de vállalhatatlanul nyálas messiáshívő szombatfogadásnak („Ata Adonáj Jesuá”, o, du meine Güte…), ahol egyébként a mellettem ülő/álló, ciceszes pasi szinte végig soklizott (hajlongva imádkozott – a szerk.), míg a többiek kezeiket az égnek tartva érték el a kavanát (az odaadóan imádkozó zsidó lelkiállapotát – a szerk.); egyik vasárnap pedig azért keltem föl 5:30-kor, hogy a tőlem másfél órányi gyalogútra lévő Etióp Ortodox Templomban vegyek részt misén: fantasztikus élmény volt, teljesen megragadott miszticizmusa, a rengeteg ember, a titokzatos kántálások… A szufik idén kimaradtak, de insállá majd jövőre!

Amellett, hogy több olyan barátságot is kötöttem, amiknek megérzésem szerint lesz még folytatása – nemcsak a jesivában szerzett potenciális jövendőbeli rabbi-társakról van szó, de a tüntetéseken és egyéb körökben megismert aktivistákról is –, ez a másfél hónap egyéb szempontból is hasznosnak bizonyult. Arra biztosan nem volt jó, hogy megnyugodjam és „most már mindent tudok” érzéssel szálljak ki a repülőből Ferihegyen; ellenkezőleg, csak újabb felfedezendő terepek kerültek a látókörömbe; de legalább megannyi aspektusban kezdek egyre otthonosabban mozogni a Tanakhban és a Talmudban – ahogy Izraelben és Palesztinában is. Valamiért van egy olyan érzésem, lesz a történetnek folytatása…

Áldott vagy, Örökkévaló, Világ Ura, aki jelen vagy azon emberekben, akik lehetővé tették, hogy a nyaramat Izraelben és Palesztinában töltsem.

Langer Ármin

JEGYZETEK

1 Zsidó Megújulási Mozgalom (Jewish Renewal), haszid-meditatív-spirituális társaság

2 A nők haját letakaró fátyol

3 Isten segítségével (arab)

4 A szerző kint tartózkodása alatt rendszeresen blogolt, tanulmányairól és egyéb élményeiről itt lehet olvasni:
http://mordechai-in-da-holy-land.blog.hu